Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Arena
Kiadó: Verglas Records
Megjelenés: 1996
Értékelés: 4/5
Az Arena, amely Clive Nolan billentyűs mester (Pendragon, ex-Shadowland) és Mick Pointer dobos (ex-Marillion) közös neo progresszív projektjeként indult, a kiváló debütalbum, a „Songs From Te Lions Cage” (1995) megjelenése után – amely nagy visszhangot kiváltó sikert hozott nekik a (neo) progresszív rock rajongói körében – önálló vízióval rendelkező, valódi zenekarrá érett. Pointer nosztalgikus álma az eredeti Marillion-varázslat feltámasztásáról és Nolan virtuóz tudása a „Pride” megjelenésével érte el a csúcspontját.
Ha a debütalbum stílusában sok mindenben a korai Marillionra emlékeztetett, és a hasonlóságok itt-ott még most is eléggé érezhetők, az Arena a „Pride”-dal lassan már egészen saját, felismerhető hangzást kezdett kialakítani, amelyben a hagyományos űrszimfonikus palettán és az erőteljes szintetizátortextúrákon túl számos keményebb fogás is helyet kapott – ezek általában inkább a progresszív metalhoz állnak közel. Jelentős előrelépés és telitalálat volt a kiváló énekes, Paul Wrightson érkezése, aki sikeresen leváltotta John Carsont. Az elődhöz képest, akinek a hangszíne sok tekintetben a legendás Fishre emlékeztetett, Wrightson mind hangszínben, mind terjedelemben érezhetően jobb énekes. Kétségkívül a (neo) progresszív rock egyik legjobb énekeséről van szó, akinek vokális tehetsége és karizmája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a zenekar a műfaj legjelentősebb képviselői közé emelkedett. Szintén szembetűnő erősítés, amely ugyancsak sokat tett a zenekar hangzásának fejlődéséért, a kultikus neo prog basszusgitáros, John Jowitt (IQ, Jadis) érkezése, aki jellegzetes, mozgalmas basszusjátékával jól pótolta Cliff Orsit. Nem feledkezhetek meg a kiváló gitáros, Keith More említéséről sem, akinek ez volt az utolsó lemeze a zenekarral. Bár az utódja, John Mitchell szinte teljesen árnyékba tudta borítani, Morenak is volt egy csomó érdekes fogása és ötlete. A Nolan-féle billentyűkkel összjátékban ezek hozzák létre az ütőerő és a szimfonikus hangzás igen hatásos kombinációját. Nolan szövegei ezúttal is többnyire misztikus szférákba kalandoznak, főként a görög mitológiába (bár a borítón viking hajó látható), és ezeken keresztül metaforikusan mindenféle életbölcsességet érintenek. Bár sikeresen elkerülik a Pendragonra jellemző megszokott fantasy neo prog közhelyeket, mély filozófiát azért ne várj tőlük. Az csak a következő albumaikon jött el.
A debütalbummal való rokonságot elsősorban az ütős, bombasztikus epikus darabok kombinációja adja, amelyeket a „Crying For Help” címen egybefogott, egymással összefüggő, nyugodt balladácskák választanak el egymástól, és amelyek a két album összetartozását biztosítják (később mindez együtt megjelent „The Cry” EP-n). A központi motívum végig ugyanaz, csak mindig másképp szólal meg (az első részben nyugodt akusztikus gitár hallható, a második zongorára épül, a harmadik Wrightson remek a cappella éneke, az utolsó pedig szintetizátorra épít). Az összes rész sikeresen köti össze a hosszabb, szimfonikus-ütős eposzokat. A diadalmas és ultra felpörgetett rocker, a „Welcome to the Cage” éppen megfelelő felvezetése az albumnak, és klasszikus neo progresszív himnusz. Bár az album összes darabja közül messze ez emlékeztet leginkább a korai Marillionra (főleg a „Market Square Heroes”-ra), kivételesen energikus alkotásról van szó, amely a varázslatos motívumon keresztül egy szempillantás alatt beszippantja a hallgatót az albumba. A viszonylag egyszerű szerkezet ellenére ízléses szimfonikus textúrákból, jó ritmusváltásokból és epikus drámaiságból építkező mű. A fő motívumot Nolan gyorskezű, űrbéli szintetizátoraranzsa adja, amely szellemes gitárriffre és ütős ritmusra épül. Mindezt még megkoronázza a diadalmas refrén, amelyet Wrightson költői-epikus éneke formál. A hangulat a „Crying For Help V”-tel csillapodik, amely misztikus folk rock instrumentálisként van felépítve akusztikus gitárra, szép szimfonikus hangszerelésekkel. Remekül mutatna kisebb-nagyobb epikus fantasyfilmek, például A Gyűrűk Ura főtémájaként is. Hogy a zenekar mégse csússzon túlzott fantasyszentimentalizmusba, arról a kiváló „Empire Of a Thousand Days” gondoskodik, az album három eposza közül az első. A dal, amely szintén sok Marillion-elemet tartalmaz (bár ők a pályájuk során soha nem szóltak ilyen ütősen), tele van drámai, kiszámíthatatlan fordulatokkal, és a szöveg is jó. A billentyűk sötét, titokzatos effektusa után kiváló nyitány következik Jowitt ugráló basszusán, majd lédús szimfonikus hangszerelés szintin, amely érdekes keleties motívumot formál. Aztán beugrik a költői-drámai ének, amely az ütős gitárpasszázsokkal együtt hihetetlen energiát visz az eposzba. Belül hirtelen, ötletes hangszeres fordulatok sora rejtőzik, amelyek egyszer izzón, a következő pillanatban ambientesen szólnak. Különösen tetszik a templomi orgonán megszólaló érdekes motívum, amelyet kiváló slide-szóló követ gitáron. Ahogy az az évek során egyenesen a zenekar jellegzetességévé válik, a habon a cseresznye a záró részben érkezik, amelyet kiváló ambient függönyök és többszólamú vokális harmóniák alkotnak, majd a fő motívum még egyszer megismétlődik. A csodálatos misztikus instrumentális, a „Crying For Help VI” középkori-kelta motívumot tartalmaz akusztikus gitáron és zongorán, amely minden titok- és misztikumrajongónak tetszeni fog.
Következik az anthemikus „Medusa”, amely az évek során a zenekar egyik legkedveltebb darabjává vált, bár nem a lemez legjobbja. Fő vonzerejét az ütősség és a szimfonikusság harmonikus kombinációja adja. A zongorás bevezető hangszerelést ütős gitárriff követi, szépen átitatva rétegzett billentyűkkel, amelyek párbeszédet folytatnak a kiváló, rendkívül kifejező énekkel. A fő refrén kivételesen epikus intenzitású, és minden egyes meghallgatáskor képes alaposan megrázni a hallgatót. Az Arena ismét sikeresen ötvözte a szimfonikus hangszereléseket, az ambientet, az ütősséget és a hipnotikus központi motívumot. A „Crying For Help VII”, a koncerteken leggyakrabban játszott része a sagának, egyben a legérdekesebb is ezen az albumon. Vokális a cappelláról van szó, amelyben csak Wrightson drámai éneke szól, amely jókora adag szenvedést fejez ki, mint a pusztában (vagy még inkább kalitkában) kiáltozó. Itt jól hallható remek hangterjedelme. Az ütősen bombasztikus „Fool’s Gold” újabb hosszabb eposz, minőségében összemérhető az „Empire of a Thousand Days”-szel, valamint az előző album „Out Of the Wilderness” című darabjával. Itt is csettinthetünk a nagyszerű epikus és ütős keveréken, a magas drámaiságon, a számos váratlan átmeneten és a kiváló hangszeres motívumokon. A hangszeres csemegéről és a nagyfeszültségű intenzitásról a billentyűk színes textúrái gondoskodnak az ütős gitárpasszázsokkal (remek motívum a záró részben) és a határozott basszusgitár-vonallal párbeszédben. A fenomenális énekteljesítmény megint égnek emeli a hajszálakat. Az a sebesség, amellyel Nolan a billentyűs hangszereléseket váltogatja, minden csodálatot megérdemel. A „Crying For Help VIII” a „Crying For Help” saga utolsó, és szerintem legkevésbé érdekes része. Nolan ambient hangfüggönyeire épül, főleg a szintetizátorra, amelyek operett-énekkar hangzását keltik (be kell vallanom, hogy a központi effekt valóban női operettvokálnak hangzik). Ha egyébként nem is, jó előkészítés a következő, epikus léptékű műhöz, amellyel az Arena ismét felülmúlta önmagát mint a misztikus történetek kiváló mesélője.
A nagy finálé ugyanis a több mint 13 perces, fenséges eposz, a „Sirens”, amely egy hajó mitológiai történetét meséli el, amely vihar közepette egy zátonyra tévedt, és amely az egész album magnum opusa. A nyugodt bevezetés az érzelmes, költői-titokzatos énekre, a többszólamú vokális harmóniákra, az ambient billentyűkre és az akusztikus gitáron megszólaló kelta motívumra összpontosít. Aztán betör az ütős gitárpasszázs, amely felkavart hangulatot kezd teremteni, a hullámok közt hánykolódó hajó érzetét. More közben még egy kiváló slide-szólót is bead, amitől végigfut a hideg a hátadon. Szimfonikus hangszerelések következnek, hullámzúgás hangjaival kísérve. A második részben ütős-felpörgetett, szinte metálos átmenetek érkeznek gitáron, basszuson és dobokon, amelyeket teljesen űrszínezetű billentyűrétegek emelnek az égbe (köztük főleg a mellotron hangzása emelkedik ki). A bombasztikus szimfonikus-ütős motívum sikeresen teremti meg a vihar és a háborgó tenger hangulatát egészen addig a pillanatig, amíg a hajó végleg össze nem törik a zátonyokon, és a szirének meg nem lakmároznak a partra vetett halottakon. A végén atmoszferikus katarzis érkezik a vallomásosan, mélyen megrendült énekkel és a hatalmas billentyűrétegekkel, amelyek az album szimfonikus csúcspontját érik el. Szerintem az album legjobb darabja, amellyel az Arena fel tudott zárkózni mesterségének legnagyobbjai mellé.
A „Pride” a maga kiváló misztikus-bombasztikus-epikus hangulatával újabb kiváló album, amellyel az Arena több mint sikeresen folytatta a debütalbum által kijelölt irányt, és közben észrevehető fejlődést ért el a saját hangzásbeli felismerhetőség megteremtése felé, amellyel elkezdtek elválni a hagyományos, 80-as évekbeli neo prog zenekaroktól, a korai Marillionnal az élen. Az Arena, a legtöbb neo progresszív zenekarral ellentétben, amelyek többnyire teljesen szimfonikus irányba mentek, az első két albummal bebizonyította, hogy van bennük egy adag (kemény) rockeres tűz is, amiből ebben a műfajban általában nincs túl sok. Saját felismerhető hangzásukat pedig főleg erre az elemre építették. A „Pride”, amely a debütalbum több mint sikeres továbbfejlesztése, a zenekar utolsó és legnagyobb főhajtása a klasszikus, 80-as évekbeli neo prog rock előtt. A következő albummal, amellyel nyilvánvaló szakítást hajtanak végre a klasszikus neo prog hangzással, eltávolodnak a mitológiai szövegektől, és sötétebb, filozofikus-konceptuális szférákba lépnek, az Arena a modern progresszív rock egyik legnagyobb mesterművét alkotja majd meg, amely túlszárnyalja a rajongók legvadabb várakozásait is.
Felállás
Paul Wrightson – ének
Keith More – gitár
John Jowitt – basszusgitár
Clive Nolan – billentyűk, vokál
Mick Pointer – dobok
Produkció
Clive Nolan
Számlista
1. Welcome To The Cage (4:14)
2. Crying For Help V (2:33)
3. Empire Of A Thousand Days (9:34)
4. Crying For Help VI (2:53)
5. Medusa (4:28)
6. Crying For Help VII (3:04)
7. Fool’s Gold (9:37)
8. Crying For Help VIII (5:12)
9. Sirens (13:42)
Az album hossza: 55:24
