Power metal-orgia Zágrábban (2010)

Szerző: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Boogaloo / Zágráb / Horvátország
A koncert dátuma: 2010. 02. 24.
Látogatók száma: 550
Jegyár: 21.00€

A Gamma Rayt a power metal világában felesleges hosszan bemutatni. Ez az a zenekar, amely mindazt trónra emelte, amit alapítója és vezére, Kai Hansen 1988-ban magával vitt az anyazenekarból, a Helloweenből. A klasszikus, dallamos heavy metal minden igazhitű védelmezőjének a szívéhez nőtt, főleg a „Land Of The Free” (1995), a „Somewhere Out In Space” (1997), a „Powerplant” (1999) és a „No World Order!” (2001) albumokkal. Az új lemez, a „To The Metal” (2010) is bizonyítja, hogy a zenekar tagjainak ereiben még mindig az agresszív reakciók üzemanyaga kering, és ez az új korszakban is a megihletett, epikusan odacsapós power metal indulók generátora marad. A Gamma Ray magas színvonalú munkáival, stúdióban és színpadon egyaránt, nemcsak a power metal egyik legjobb zenekarának hírnevét vívta ki, hanem ma már azt is elmondhatjuk róluk, hogy ők az egyik fő tehermozdony, amely maga után húzza a power metal többi gépezetét. Az európait. Vagyis az igazi power metalt, a szó szűkebb értelmében. Hansenről sokan úgy tartják, hogy ő az európai power metal atyja.

A zenekar két éve közös európai turnén játszott a Helloweennel. Az sokkal terjedelmesebb volt, mint a mostani. Csakhogy a korábbi turnén a Gamma Ray a vendégzenekar szerepét kapta, alig egy óra színpadi játékidővel. Az új turné, amely a „To The Metal” albumot népszerűsíti, a Gamma Raynek már főzenekaros, és ezúttal szabad kezet kaptak. Honfitársaikat, a Freedom Callt hívták el maguk mellé, ezt a nagyjából 10 évvel fiatalabb power metal kvartettet, amelynek a dobszékét idén év elejéig Daniel Zimmermann, a Gamma Ray dobosa koptatta. Bár az volt a várakozás, hogy Zimmermannak esténként kétszer kell majd fellépnie, ő még a turné előtt kilépett a Freedom Callból. A helyére a vén motoros, Klaus Sperling érkezett, a Sinner dobosa, és a Primal Fear stúdiómunkáinak legizgalmasabb időszakában is ő ült a dobok mögött. Vagyis a kezdeti korszakban! Hogy az új koncertfalanx kerek legyen, a meghívást gyorsan elkapták az olasz power metal bajnokok, a Secret Sphere is.

Az olaszok nagyjából egyidősek a Freedom Callal, de tipikusan megspékelt stílusban játszanak, ahogyan a dallamot az agresszióval pirítani nyugati szomszédaink értik, és az utolsó zugig megtöltötték a színpadot. Számoljatok vele, hogy hatan vannak a zenekarban, és a színpad már így is tele volt a két következő zenekar cuccával. Így csak a legelső sáv maradt, a színpad szélétől számított két-három méter szélességben. A csapat ultradallamos megközelítését mutatta be, kompakt és tökéletesen felépített refrénekkel (Welcome To The Circus). Az autoritatív, tiszta és kidolgozott ének szép adag akrobatikát tartalmazott, a közép-, magas és legmagasabb fekvések remek uralásával. A gitárok összeszokottan játszottak a futamokban és a billentyűkkel folytatott párbeszédben. A középső részek bizonyítják, hogy a Secret Sphere a prog metal bonyolultságából is átvett valamennyit a saját kifejezésmódjába.  A Secret Sphere több mint sikerült választás volt bemelegítésnek! Főleg az új album, a „Sweet Blood Theory” (2008) mutatja, hogy a zenekar mind zeneszerzés, mind produkció terén művészileg megérett.

A színpadot a német power metalosok, a Freedom Call vették át. Az idei év elején jelentették meg új stúdióalbumukat, a „Legend Of The Shadowking” (2010, SPV Records) címűt, és természetesen a két legfrissebb számmal, a Thunder God és a Tears Of Babylon című dalokkal mutatták be. A felállás: Chris Bay (ének, gitár), Lars Rettkowitz (gitár),  Samy Saemann (basszusgitár) és (jól olvassátok) Klaus Sperling (dobok, Sinner, ex-Primal Fear). A színpad előtt már konkrétabb fogadtatásban volt részük. A Freedom Call rajongótábora ugyan kicsi, de most is egy maroknyi, legjobban felhevült lelkes tudta kívülről a verséket. Chris Bay énekesként még tovább fejlődött. A legtöbb gondot neki ma is, mint mindig, az erő átvitele okozza a közép fekvésekből a magasabb és legmagasabb regiszterekbe. Mégis, a fickó főleg a koncert első felében sokkal határozottabbnak tűnt, mint 2006-ban, amikor utoljára láttam a zenekart, a Rage előtt Grácban. A csapat egyébként kiválóan összeszokott, nehéz melléfognia. A hangzás is remekül sikerült a terem közepe táján. Szép kilátás nyílt Klaus Sperlingre is, arra a fazonra, aki a dobolásával a legjobb Primal Fear albumokat jegyezte. Klaus lassan Mikulássá változik. A szakálla már fehér, és ha a „Fred Durst”-sapkáját még egy szürke szőrmesapkára cserélné, a hasonlóság egyenesen megdöbbentő lenne.  A zenekar korrektül és magabiztosan abszolválta a fellépését, ugyanakkor továbbra is az ismeretlenséggel küzd, mert többnyire olyan dolgokról prédikál, amelyeket a power metalban régen kimondtak. Ráadásul még jobb minőségben. A Freedom Call így a zágrábi nagyon jó koncert ellenére is a nagyobb német power metal zenekarok árnyékában marad. A dallamok vidám természete kisebb célközönséget szólít meg, és csak a legmegrögzöttebb hívekre tart igényt, akik mindent megmarkolnak, aminek akárcsak egy kicsit is power metal-szaga van. De mások másképp gondolják. Például az anyakiadó, az SPV Records és Axel Rudi Pell. A Freedom Callt ugyanis már megerősítették Axel Rudi Pell májusi németországi turnéjának előzenekaraként. A vidám power metal vagányok a régebbi himnuszokkal, a Land Of Light és a Freedom Call számokkal fűszerezték a fellépésüket.

A Gamma Ray olyan színpadra lépett fel, amelyet a „To The Metal” album motívumaihoz igazítottak. Viszonyítási pontnak vegyétek az Iron Maiden 80-as évekbeli színpadait, és mindent értetek. Azzal a különbséggel, hogy a Gamma Ray már évek óta nem használ olyan „statisztát”, aki a zenekar kabalafigurájának, „Fangface”-nek öltözne be, ahogyan az az Iron Maiden öregjeinél és „Eddie”-jüknél hagyomány. Ennek ellenére a színpadkép további emelvényeket is tartalmazott, Daniel Zimmermann dobjától balra és jobbra, valamint egy extra „alszínpadot” a dobok előtt. Külön lépcsők vezettek rájuk. Ebből rögtön sejthető volt, hogy a Gamma Ray az új korszakban sem áll meg egy helyben a színpadon.

A kvartett a teljesen elsötétített teremben a Welcome hangjaira lépett színpadra. Ez a zenekar stúdiódebütjének nyitórészéből összeállított, felvételről szóló „összefoglaló”. A Gamma Ray úgy döntött, hogy a koncert nyitányát a 2006-os turné repertoárjából építi fel. Így kezdték sugározni a kiválóan megtelt Boogaloo klubtermét a „Powerplant” klasszikusával, a Gardens Of The Sinner című számmal, és a refrénnél a közönség már valódi munkahőmérsékletre melegedett, majd Kai Hansennel együtt vadult meg a dal dallamos, éneklős refrénjén. A zenekar tovább nyomta a gázpedált, amikor még odacsapósabb, élesebb és megalkuvást nem ismerő New World Order („No World Order!”, 2001) következett, amellyel még hatékonyabban láncolta magához a lelkes közönséget, Kai refrénbeli vezényletével.

A két előzenekarral való lassú csiklandozás nagyon jól jött, mert a közönség egyenesen kiéhezve érkezett a színpad elé, hogy átélje a Gamma Ray dalait. Már a Freedom Call alatt is a Boogaloo előtt és a parkoló turnébusz környékén egy csapat metálos ütötte el az időt és rendezett magának privát bulit, hogy minél hamarabb teljen az idő a Gamma Rayig. A koncertre így egy jó 500 ember szorongott a teremben. A kivételes hangulathoz a szlovén metálosok számottevő jelenléte is hozzájárult: ők a Kai Hansen előtti korlát lábánál, középen gyűltek össze, és fanatikusan támogatták a színpadon játszó zenekart. A koncert alatt többször nyílt fantasztikus kilátás, amikor az egész terem a levegőbe lendítette a karját, beleértve azokat is, akik teljesen hátulról, a keverőpultnál nézték a koncertet. És még valami. Ez a koncert végre nem a 90-es években kitalált „moshing” jegyében telt, hanem a „klasszikus fejrázás” stílusában, ami egyedül illik minden olyan metalzenekar koncertjére, amely a klasszikus, régi iskolából származik, és a Judas Priest, valamint az Iron Maiden alapjain áll. Az energiája ugyan korántsem mérhető ahhoz, amit a Boogaloo majdnem pontosan egy éve megélt, amikor itt a Saxon és az Iced Earth lépett fel, de a hangulat és a feszültséggel teli levegő mégis egyedülálló érzést teremtett a metálfejek és a zenekar összetartozásáról. Vagyis hit a metalban. Mindenek felett. Mindenek előtt.

Kai Hansen már jó ideje nem használ ESP gitárokat, amelyek tulajdonképpen a Jackson Randy Rhoads „fecske” modelljének variációi voltak, hanem a Gibson Flying V egyik másolatát. Így felfegyverkezve, a megrögzött ESP-s Henjo Richterrel együtt megidézte azt a metalmesét, amelyben gyors pengetéssel szólnak a riffek harmóniákban (tercekben), gyorsan váltogatják egymást a dalokon belüli, többször megosztott szólók, és ott van a lelkesítő színpadi show, amit Henjo és Kai a legendás Judas Priesttől vettek át. Ilyen a vállt vállnak vető pozíció (a bozontos hajú fejek összeakasztása) a tercharmóniák, a szólózás vagy az egyszerű riffgalopp közben. A tipikus Gamma Ray rohamdalokat bonyolultabb középső részekkel (Armageddon) enélkül elképzelni sem lehet. Persze kisebb hibácskák is becsúsztak az előadásba. Néhány pontatlanabb kiksz a harmóniákban, amit főleg Henjo hibája jellemzett, amikor az Armageddon egyik tercpárbeszédében elfelejtette „kinyitni” a potenciométert. Ez azonban semmit nem rontott a fenomenális összképen és a remek érzéseken. A hangulat ünnepi volt, a metalos mulatság teljes gőzzel zajlott. Kai és Henjo főleg akkor hergelte a közönséget, amikor a mikrofonok mögül még egy lépéssel közelebb mentek hozzá. A legképtelenebb pozíciókban szólózás, a hátuk mögé tett gitárral és hasonlók, a két gitáros bevett manírja, ami egyúttal a Gamma Ray-koncertek szórakoztató voltának további garanciája is.

A kvartett másik két vagányja a saját elemében töltötte ki a rendelkezésre álló helyet. Shlaechter legtöbbször a felső színpadra futott, és onnan tartotta a basszusjátékot, ha pedig Kai az ő oldalára ment, Dirk a középső pozíciót foglalta el. Kísérőénekesi szerepe ezen a turnén egyébként nem olyan hangsúlyos, mert az újabb dalok nagyobb arányban szerepelnek a setlistben. A Rebellion In A Dreamland és a Man On A Mission alatt azonban magas, vékonyka hangjának csiripelését, mint egy frissen kikelt csibéét, ezt a lényegi Gamma Ray-elemet nem lehetett nem észrevenni.

Zimmermann viszont megbízható svájci óra. A power metal által ismert egyik legjobb európai dobos a dupla basszusdob-pedálok ágyúdübörgésével nyűgözött le. Sebessége és pontossága lehetővé teszi, hogy a kiválasztott ütemre megsokszorozza az ütéseit, és ezzel a dobos megtámogatja az előadott dalok koncertváltozatainak dinamikáját. A szólója sem csupán kitöltő volt, amely alatt a csapat másik három tagja a színfalak mögött erőt gyűjthet, hanem rendkívül szórakoztató és lenyűgöző.

Az új számok kiválóan beilleszkedtek a régebbi anyagba. Ez főleg a Mother Angel című dalra igaz, a dühös-gonoszkás és különösen sötét Empathyre, valamint az eszeveszett Deadlandsre. Az új album dalai közül elhangzott a No Need To Cry is, amely akusztikus betéttel szolgált, és ebben Schlaechter vette át az éneklést, valamint a „priestes” To The Metal, amely élőben sokkal jobban működik, mint magán a lemezen. Tény, hogy Kai Hansen hangja már nem olyan friss, mint egykor. Kai továbbra is meggyőző a szédítő magasságok elérésében, de közben gyorsabban elfárad.  Az új dalokat úgy írták meg, hogy Kai élő előadásuk közben menet közben hűtheti a hangszálait. Ezért került például a To The Metal a fellépés vége felé, a megterhelő Armageddon után és a még megterhelőbb Rebellion In A Dreamland, valamint a Man On A Mission elé. Hansennek a dobszóló is jól jön. Kai azzal is spórolt a hangjával, hogy a refrénekben többször a közönségre hagyta a vezető sorokat, például a „Carry On…” szókapcsolatot a Fight („Majestic”, 2005) című számban, és többször szándékosan alacsonyabb vagy közép fekvésben maradt.

Az Armageddon mellett igazi gyönyörű édességet nyújtott a „Land Of The Free” klasszikusa, az Abyss Of The Void, amelyet a zenekar a nyitó The Saviourrel kötött össze, és ez lett a zágrábi együttlét egyik csúcspontja.

A ráadásban a zenekar a várakozásnak megfelelően megnyalta a Helloween hagyatékát, és rutinosan lejátszotta az I Want Outot, amelyet a záró részben szándékosan széthúzott, és kicsikarta a közönségből az általános izgalom utolsó energiaatomjait is. A színpadon ezután már csak Dirk Schlaechter és Henjo Richter maradt az előtérben. Tiszta basszusgitáros bevezető hang. Hmmm? Heading For Tomorrow? Nem. Bár a Gamma Ray a „To The Metal” turnén időnként lerövidített változatban játssza, a végére mégis még egyszer visszaugrottak a „Powerplant” albumra, és remekül lezárták a Send Me A Signnel.

A koncert másfél óra alatt véget ért. A ráadásban egy számmal megrövidítettek minket. Valószínűleg ez ezúttal egy újabb Helloween-klasszikus, a Ride The Sky volt, amelyet a Gamma Ray egyébként gyakran bevesz a turné repertoárjába, és például egy nappal korábban Belgrádban elő is adták. Már a koncert alatt látszott, hogy Kai Hansen kevésbé jókedvű: törölgette a verejtéket a homlokáról, felnézett a plafonra, és tátogott. A Boogaloóban ugyanis pokoli meleg volt. A reflektorok, a dohos levegő, amelyet ráadásul még cigarettacsikkek füstje is megtöltött, a legendás gitárost egyszerűen még jobban megviselte.   

Az összkép: a Gamma Ray 2010-ben olyan zenekar, amely megalkuvás nélkül tartja kézben a gyeplőt. Szorosan húzzák a kantárt, hogy kövessék a saját power metal-látásmódjukat. Olyan kiindulópontokkal, amelyek már Hansen helloweenes ideje alatt az európai talajon a legnagyobb hatásúak közé tartoztak. Még a hangzás is a koncert nagy részében megfelelt az elvárásoknak, de a terem közepén kellett állni, vagy a keverőpulthoz közelebb.

Még egy-két szó a setlistről. Talán az egyik ritka mínusz csak annyi, hogy a zenekar teljesen „figyelmen kívül hagyta” karrierje egyik legjobb albumát, a „Somewhere Out In Space”-t, cserébe viszont megkaptuk az Abyss Of The Void és az Armageddon édességét. Az új anyag remekül működik a színpadon, annak ellenére, hogy a horvát közönségnél egyelőre még nem ragadt rá teljesen.

A Gamma Ray zágrábi fellépése igazi power metal-orgiát kínált, amelyet Európának ezen a felén már elég keményen hiányoltunk, a HammerFall tavalyi, mariboriés zágrábi látogatása óta. A kiváló látogatottság és a közönség reakciója a koncert alatt arra is felhívta a figyelmet, hogy annak ellenére, hogy a power metal műfaj népszerűsége a metalos körökben egy kicsit csökkent, még mindig komoly rajongótábora van, amely soha nem fog hátat fordítani neki! To The Metal!!!!

fotók: Martin Prezelj

Setlista

FREEDOM CALL:
1. We Are One
2. United Alliance
3. Thunder God
4. Tears Of Babylon
5. Hunting High and Low
6. Metal Invasion
7. Warriors
8. Land of Light
9. Freedom Call

GAMMA RAY:
1. Welcome (Intro)
2. Gardens Of The Sinner
3. New World Order
4. Empathy
5. Deadlands
6. Fight
7. Mother Angel
8. No Need To Cry
9. The Saviour
10. Abyss Of The Void
11. Drum Solo
12. Armageddon
13. To The Metal
14. Rebellion In Dreamland
15. Man On A Mission
—ráadás—-
15. I Want Out
16. Send Me A Sign

Képgaléria