Kiadó: Metalville Records
Megjelenés dátuma: 2021. 4. 30.
Produkció: Simone Mularoni (DGM)
Az album hossza: 58.56 perc
Stílus: Progressive Metal
Értékelés: 10/10
A Poverty’s No Crime német progresszív metalbanda, amely már 1991-ben felült arra a vonatra, amelyet a Dream Theater berobbanása indított útjára a progmetal világának élénk pezsgésében. Az 1990-es évek közepére már megvolt a bemutatkozó lemeze a Symphony X-nek, az Angrának, a Vanden Plasnek és a Thresholdnak – csak a négyet említem, amely most hirtelen eszembe jut. A Poverty’s No Crime-nak is megvolt a magáé. Sőt, több is. 2003-ig szorgalmukból öt stúdióalbum telt. Akkori tevékenységükkel azonban – hasonlóan a nem kevésbé fenomenális honfitársaikhoz, a Vanden Plashez – csupán maroknyi megszállott zenei gourmand-t értek el. Ez az „átok” viszont számos hasonló zenekart kísér: kiválóak, ugyanakkor „szigorúan őrzött” zenei titok maradnak. Ez a Poverty’s No Crime pályájának tipikus vonása.
A banda mindig is kiváló minőségű zenét szállított, kreatív energiái zömét pedig a erősen vibráló hangulati állapotok követésére és az ultramuzikális fülbemászóságra fordította, miközben finoman egyensúlyban (és távolságban) tartotta a technikailag komplex kiruccanások és a virtuóz betétek pillanatait (ezzel soha nem esett túlzásba).
Az „A Secret To Hide” nyolcadik stúdióalbumuk, és öt évvel az addigi legszínesebb és legkidolgozottabb munkájuk, a 2016-ban megjelent, kiváló „Spiral Of Fear” után érkezik. Az utóbbi kilenc évnyi kreatív szendergés hosszú időszakát hidalta át, ennyi időre volt szüksége a bandának egy új stúdióalbumhoz. Az újra is sokáig kellett várni, hiszen a Poverty’s No Crime-nál 2007 óta nyilvánvalóan minden nagyon lassan megy. De megéri várni. Ezt az „A Secret To Hide” ismét bizonyítja.
Az „A Secret To Hide” – egyenesen szólva – a zenekar eddigi művészi útjához képest érettségben a legkidolgozottabb és legkerekebb stúdióalbum, és ezzel kiváló elődjét is felülmúlja. A banda az új lemezre olyan tartalmat szállított, amely folyamatosan megragad és magával ragad a nagy drámai színházzal, azaz melankolikus bombasztikával (a Within the Veil című szám a melankólia kategóriájának abszolút győztese). Az albumon ugyanis rendkívül ravasz kombinációk sora követi egymást: fülbemászó frázisok és zenei dallamok, amelyek egy szempillantás alatt megfognak, és fokozzák az események dinamikus alakulását. Olyan progresszív metalról beszélünk, amely azonnal megfog. Ez ritkán történik meg, és ehhez általában valamiféle művészi különcnek kell lenni. A Poverty’s No Crime pedig ilyen különc. Megvan bennük a maguk felfedezésének, feltárásának és kutatásának ez a mozzanata. Mernek. Mernek fütyülni a trendekre, és arra is, hogy bárkinek tetszeni akarjanak. Azt alkotják, amit éreznek, és elsősorban saját maguknak írnak zenét. Ez a lényeg.
A Schizophrenic az album legsötétebb száma, a zenekar nem fukarkodik benne a Hammond-orgonát utánzó hanggal sem, és a „talk box” (gitár) használatától sem riad vissza, a nyitórész pedig szinte hátborzongatóan szólít meg. Mintha Bruce Dickinson rakta volna össze „The Chemical Wedding” albuma idején (csak a bevezető!). Külön élmény követni magának a számnak a kibontakozását, a hangulatok fokozását, majd a crescendót a fenomenálisan dallamos refrénben (és nem ez az egyetlen ilyen eset az albumon). A Poverty’s No Crime ezzel az albummal végérvényesen a mesterségének nagymestere lett. A záró rész, a jó tízperces, kiváló progresszívmetal-tétel, az In the Shade teszi fel az i-re a pontot. A banda három percig jut el a refrénig, de előtte már pusztán a versszakból az előrefrénbe vezető átmenetekkel és zseniálisan beillesztett betétekkel is sikerül csapdába csalnia a hallgatót, aki feszülten követi a szám alakulását. A refrén ezt a feszültséget teljesen kisüti ultramuzikális dallamosságával. Mintha az acélszürke felhők sötét hangulatán át hirtelen szeplőtelenül fehér fény törne át. Az album nyitánya is rendkívül erős és karakteres. Nagyon hasonlít a zárlathoz, vagy fordítva. A briliáns nyitó Supernatural egy helyen azonnal megmutatja a 30 éves zenekar teljes zenei tartalmát, és főleg utána a Hollow Phrases, amely azoknak is tetszeni fog, akik a progresszív metalt egyáltalán nem bírjátok hallgatni, mert „technikailag túlbonyolított”. A Hollow Phrases a Poverty’s No Crime pályafutásának egyik legdallamosabb szerzeménye, és bármelyik pillanatban, az Aktual és a Veseljak rádió kivételével, bárhol szólhatna. Ha a progresszív metal valaha mainstream lenne, a Hollow Phrases pihekönnyedén megállás nélkül forogna a rádiókban. A Within the Veil pedig szorosan a nyomában liheg. Itt van még az album egy kitérője: a kiváló instrumentális The Great Escape, amelyből kiderül, hogy a srácok a Rush hallgatásán nőttek fel (főleg a nyolcvanas évekbeli Rushén).
Sajnos az „A Secret To Hide”-ot ismét csak kevesen fogják felfedezni és hallgatni, mert a Poverty’s No Crime olyan zenekar, amelynek tagjai a mindennapokban mindenből élnek, csak zenéből nem. Szerény srácok, akik mégis fenomenális zenét írnak. És szerények maradnak. Ez a nagyság kivételes tükre, amelyből sokan tanulhatnának. Az „A Secret To Hide” a zeneileg szüntelenül lenyűgöző művészet nagy tökéletességének műve, amelyből a nagyon kézzelfogható kreativitás varázsának vörös fonala sosem fogy el, és amely azzal bűvöl el, hogy a ragadozó muzikalitás, a bombasztikus atmoszféra és a finoman becsempészett, technikailag komplex kinetizmus között zseniális egyensúlyt lehet találni. Mindez ugyanis egy rendkívül rugalmas, abszolút egyedi művészetű zenei dossziét eredményez.
A sors kereke ezzel az albummal valamiképp közelebb hozta a Poverty’s No Crime-ot a hasonlóan elfeledett zenekarokhoz, amelyek közé a honfitárs Vanden Plas mellett gond nélkül besorolhatók a brit Threshold, vagy akár az Arena is. Bár szigorúan a progresszív metal német megközelítéséről beszélünk, ezért nem okos dolog túlzottan almát körtével keverni, mégis hozzáadok egy futó támpontot mindazoknak, akik nem ismeritek a zenekart: nagyjából úgy hat az egész, mintha a Vanden Plas a Thresholdra vagy az ezredforduló utáni Arenára akarna hasonlítani. Hát, talán nem is olyan ostoba asszociáció, a zenekarnak viszont egy cseppet sem tetszene.
Az albumot rendkívüli melankólia és sóvárgás járja át. Volker Walsemann éneke ismét briliáns beszélgetőpartnere a hallgatónak, és a varázslat nagyon fontos megteremtője. Igen. A varázslat megteremtéséről beszélünk, és még többről. A misztikáról. Érdemes észben tartani, hogy a zenekar 2001 óta változatlan felállásban működik, és három tagja 1991 óta, egészen mostanáig együtt van. Ez olyan közös út, amely sokat elárul a kölcsönös ismeretről és a szereplők kreatív összhangjáról. Az „A Secret To Hide”-dal a Poverty’s No Crime tökélyre csiszolta a művészetét. A 30 éves működést (szerény srácok) nyolcadik albumuk megjelenésével valóban nagy stílusban ünnepelték meg. Amikor a szívből jövő őszinteséget senki sem veheti el tőled. Ez az őszinteség pedig mérhetetlen (megfoghatatlan) gazdagság, amely egyedül képes betölteni és csillapítani mindannyiunk – „az örökké bolyongók” – lelki nyugtalanságát. Pontosan ezt sugározza ez a lemez. A hagyomány és a felismerés hihetetlen elegye, amelyet mindig csak a progresszív zenei műfajok jelensége kínál. A művészi előrehaladásé.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Supernatural
2. Hollow Phrases
3. Flesh And Bone
4. Grey To Green
5. Within The Veil
6. The Great Escape
7. Schizophrenic
8. In The Shade
Felállás:
Volker Walsemann – ének, gitár
Marco Ahrens – gitár
Jörg Springub – billentyűk
Heiko Spaarmann – basszusgitár
Andreas „Theo” Tegeler – dob
