Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: Racket Records
Megjelenés: 2005
Játékidő: 115:49
Értékelés: 4.5/5
A »Popular Music« kettős koncertalbum, amelyet a legendás brit art rock úttörők, a Marillion vettek fel egy rajongói koncertkonvención, 2005-ben, a második, úgynevezett „Marillion-hétvégén”. Ez az ünnepi esemény idővel a Marillion évenkénti hagyományának részévé vált, és a végén szinte mindig megjelenik egy „emlékező” koncertdokumentum is. Az est tíz számának különlegessége az volt, hogy a rajongók maguk választották ki őket egy külön szavazáson. Ennek köszönhetően a »Popular Music« néhány igen kedves, de meglehetősen szokatlan válogatást tartalmaz, ami különösen igaz a Fish-korszak néhány klasszikusára, amelyeket a mai Marillion nem játszik túl gyakran, így hosszú idő után jó újra hallani őket a koncertrepertoárban – még akkor is, ha Steve „H úr” Hogarth énekesként régóta sokkal kényelmesebben érzi magát az 1989 után született szerzeményekben.
Már a szokatlan nyitány is, az »A Few Words From the Dead« a »Radiation« (1998) záródalaként, jókora meglepetés. Ez a hosszabb, hallgatóként elég igényes, space rock elemekkel átszőtt ambient eposz még több Kelly-féle elektronikus effektet tartalmaz, mint az eredeti változat, miközben H úr a bonyolult ritmikai díszítések és Rothery hol finom, hol dühös gitárkitörései közepette alaposan improvizál, rendkívül átélt énekteljesítménnyel.
A »Holidays In Eden« (1991) klasszikusa, a »Dry Land«, amellyel rövid időre a poposabb rockvizekre eveznek, egy hajszállal lassabb tempóban szól, mint a stúdióeredeti, minden másban viszont teljesen hűen követi azt. Amikor elérkezik Rothery „síró” gitárszólójának ideje, a terem szinte felrobban a lelkesedéstől. A »Popular Music« tele van ilyen pillanatokkal, és a maguk módján hozzájárulnak a kultikus ötös kiváló színpadi hangulatához.
Az olyan koncerten is igényes és szerkezetében összetett szerzemény, mint az »Anoraknophobia« (2001) epikus klasszikusa, a »When I Meet God«, kiválóan sikerült ezen az estén, és amennyire csak lehet, hű maradt az eredetihez, miközben a zenekar a szenvedélyes rajongók kiváló támogatása mellett minden másodpercet élvezett. H úr számára várakozásainak megfelelően a legnagyobb kihívást a Fish-korszak Marillion-klasszikusainak előadása jelentette, amelyek Hogarth remek énektehetsége ellenére sem fognak már soha ugyanúgy szólni a karizmatikus skót óriás nélkül. Ezen az estén összesen ötöt kellett előadnia. Érdekes, hogy köztük nem volt a „Kayleigh” és a „Lavender”, sőt egyetlen szám sem a »Misplaced Childhood« (1985) lemezről, helyette a »Clutching At Straws« (1987) klasszikusai domináltak, a „White Russian”-nel kezdve. Ez a várakozásnak megfelelően nem tartalmaz akkora énekes melodrámát, mint amilyet annak idején Fish nyújtott, de H vokális interpretációja a maga módján elég tisztességes és érdekes ahhoz, hogy valami újat vigyen bele.
Az »Estonia«, amely elsősorban az észt rajongóknak szól, főleg azoknak, akik emlékeznek az azonos nevű hajó tragikus balesetére, azon H-korszakos klasszikusok egyike, amelyeket 1997 óta szinte minden koncerten játszanak, így az előadása nem különösebb meglepetés. Ettől még ambientként kiváló minőségű örökzöld, amelyet élőben mindig öröm hallani. A »Holidays In Eden« nosztalgikus trilógiája, a »This Town«, a »The Rakes Pogress« és a »100 Nights« a »Popular Music« egyik legintenzívebb pillanata, ahol a hármas tökéletes előadásából jól érezni, mennyire élvezte a zenekar minden másodpercet. Az örökké megrázó, a »Clutching At Straws« örökzöld balladáját, a »Sugar Mice«-t H úr a maga egyedi énekstílusában, teljesen magabiztosan adja elő. Melankolikus természete miatt még mindig sokkal könnyebben és meggyőzőbben énekli el, mint például egy »Incommunicado«-t, ahol teljességgel lehetetlen megragadni a skót „ivócimbora” karizmáját és elbeszélői tüzét.
A második lemez a »Seasons End« (1989) power balladájának, a »Berlin«-nek remek előadásával nyit, amelyet keletkezésekor a berlini fal küszöbön álló leomlásának, valamint a német főváros embertelen határral kettéosztott lakóinak szenteltek. H számára újabb nagy énekesi kihívás a következő három Fish-korszakos szerzemény. A „Warm Wet Circles”-t és a „That Time Of The Night”-ot, a »Clutching At Straws« újabb két klasszikusát a várakozásnak megfelelően jóval kisebb önvizsgálattal és hévvel énekli el, mint híres elődje, de meggyőző érzelmi érzékenységből nincs hiány. A közönség lelkesen bekapcsolódik a refrénekbe, az általános bensőséges hangulatban pedig a vártnak megfelelően a lehető leghangosabb. Mondanunk sem kell, hogy H hangszeres társainak sikerül pontosan ugyanazt az ambient varázslatot megteremteniük, amely a fent említett Marillion-sztenderdek stúdióeredetijeit is jellemezte.
A romantikus neoprog rock múlt felidézése a Fish-korszakból a „Script For A Jester’s Tear” meggyőző előadásával folytatódik, az azonos című remekműről, vagyis a kultikus, 1983-ban megjelent stúdiódebütről. H, aki egyáltalán nem próbál Fish másolataként szólni, hanem az egészet teljesen a saját módján értelmezi, az egyes versszakok éneklésében aktív segítséget kap a közönségtől. Hogarth jól tudja, hogy ezek neo prog rock klasszikusok, amelyek örökre elődjéhez tartoznak, de technikai, ha már érzelmi oldalról nem is, mégis teljesen magabiztosan teljesíti küldetését.
A »This Strange Engine« szuper eposzának teljes előadása, az azonos című 1997-es stúdióklasszikusról, amelyet az eredeti tizenöt percről huszonkét percre nyújtottak, igazi balzsam a fülnek. Ez a rendkívül igényes és összetett szerzemény, amely száz százalékos figyelmet és tökéletes összhangot kíván a zenekar minden tagjától, ismét az est egyik legjobb pillanatát varázsolja elő. A diadalmas zárlathoz pedig kiváló módon előadják a »Seasons End« ultramelankolikus ep-jét, a „The Space…”-t, amely a Queen „The Show Must Go On” című klasszikusának megfelelője náluk (valójában ez a Marillion-örökzöld két évvel korábban született, de szinte azonos központi motívum köti össze őket). H ezt az eredetinél egy hajszállal mélyebb énekregiszterben adja elő, de ez csupán minimális, alig észrevehető „hiányosság”.
A »Popular Music« kettős koncertlemez, amely elsősorban azoknak szól, akik régóta követik „Nagy-Britannia legféltettebb zenei titkának” izgalmas pályafutását, annak minden fejezetét. Jobb koncertválogatást nehéz volna elképzelni, hiszen rajta van a színes pálya legjobb fejezeteinek többsége. Talán csak az meglepő, hogy ezen az estén nem adtak elő semmit az akkoriban aktuális stúdiómestermű, a »Marbles« (2004) lemezről, sem az örök klasszikus »Brave« (1994) albumról, amelyeken olyan sztenderdek vannak, amelyek manapság egyetlen tisztességes Marillion-koncert műsorából sem hiányozhatnak.
Felállás
Steve Hogarth – ének
Steve Rothery – gitár
Pete Trewavas – basszusgitár
Mark Kelly – billentyűk
Ian Mosley – dobok
Produkció
Marillion
Számlista
CD1 (57:28)
1. A Few Words For The Dead (9:40)
2. Dry Land (4:58)
3. When I Meet God (10:14)
4. White Russian (6:17)
5. Estonia (7:51)
6. This Town (3:48)
7. The Rakes Progress (2:43)
8. 100 Nights (5:14)
9. Sugar Mice (6:40)
CD2 (58:21)
1. Berlin (8:40)
2. Warm Wet Circles (4:18)
3. That Time Of The Night (5:58)
4. Script For A Jester’s Tear (9:59)
5. This Strange Engine (22:13)
6. The Space (7:13)
