Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Backstage / München / Németország
A koncert dátuma: 2010. 03. 03.
Látogatók száma: 450
Jegyár: 24,00€
A Rage az Rage. Nem hazudtolja meg magát. Soha. Legkevésbé akkor, amikor új stúdióalbumot kell kiadni. Mióta Victor Smolski a zenekar tagja, a főnöknek, a német heavy metal ortodox iskolájának nagy guruján és nesztorán, Peter „Peavy” Wagneren igazán nem kell aggódnia a Rage jövője miatt. Peavy maga is megérett Victor mellett, kiváló basszusgitárossá fejlődött, a hangján pedig egy szemernyi rozsdaréteg sem látszik, pedig az évek során könnyen megtapadhatott volna jellegzetes tónusán. A „Strings To A Web” újabb kiváló lemez, amelyen a főbb hangszerelések változatosabb szerkezete az úr. A „Carved In Stone” óta a zenekarban dobolő újonc, a korábbi Axxis-dobos Andre Hilgers is tovább oldódott az új albumon, és sokkal több szellemességet vitt a játékába, amit a tudása és a dobos-mesterség iránti erőssége megenged.
A Rage így nyugodtan támaszkodhatott a megújult trió szilárd alapjaira, és tényleg kiváló, ihletett albumot hozott össze. A megjelenés utáni remek eladások, amelyek az első hét után a zenekart a németországi legjobban fogyó albumok első 30 helyére juttatták, felgyújtották őket, így a setlistet teljesen az új album, a „Strings To A Web” (2010) jegyében alakították ki. És így mi is ott vagyunk az új turnén a zenekarral. Ezúttal Németországban!
Az újabb, keményebb hangzású mulatságot a bajor fővárosban este nyolc után nem sokkal a magyar modern metalosok, a Seven nyitották meg. Övék volt az első félóra, saját anyagukat mutatták be. A zenekar kvartett, a klasszikus metalfogásokat az európai talajon nőtt „progresszív” thrash-megoldásokkal keveri, ehhez pedig néhány modern „groove”-elemet tesz hozzá, amivel leginkább a sziklakemény, szaggatott riffjeikkel győztek meg minket, amelyeket egyszerű, de zajos ritmusváltások támasztottak alá. A srácok próbálják megtalálni a saját stílusukat, ami valahogy mégsem tudta meggyőzni a közönséget, amely csak udvarias támogatásból figyelt oda a zenekarra. Az egyik számba még egy „purple-ös” Black Nightot is beletettek, és a maguk módján „megrágták”: „groove-riffes” alapokon, szándékosan „elhangolt” hangolásban. Többé-kevésbé sikerült időlopás, amit a teremben mindenki gyorsan elfelejtett. A Seven úgy próbálta szórakoztatni a közönséget, hogy a basszusgitáros az egyik számban kezébe vett egy fúrógépet. A gépre köszörűkorongot szereltek, és azzal dörzsölte a húrokat.
A Jaded Heart, akik este kilenckor léptek színpadra, egészen más fából faragott zenekar. A pályafutásuk hossza alapján gond nélkül megállnák a helyüket főzenekarként is, a baj csak az, hogy a mai színtéren a nevük kevésbé ismert, a rendszeresen megjelentetett lemezeik pedig kevésbé feltűnőek. A zenekar méltatlanul elkerüli a figyelmet, és valahogy a peremen tengődik. Vergődik a szerencsétlen „lenni vagy nem lenni” dilemmában. Vagy inkább: túlélni vagy nem túlélni. Az új turnéra a tavaly a Frontiers Records gondozásában megjelent „Perfect Insanity” című album hozta őket. A srácoknak már 2009 novemberében a Backstage-ben kellett volna fellépniük a Brainstormmal és a Primal Fearrel, de a turné elején megszakították az együttműködést, mert konfliktus támadt köztük és a Primal Fear között, amikor az utóbbiak megpróbálták rákényszeríteni őket, hogy olyan órában álljanak színpadra, amikor a terem kapui még zárva voltak, és a színpad előtt egy lélek sem volt. A Primal Fear menedzsmentjének hivatalos közlése szerint a Jaded Heart elégedetlen volt a koncertekre jutó játékidővel. Mindegy, a srácok végül szerencsésen megkapták a saját turnéjukat. Ezúttal a Rage-dzsel. Ők a melodikus hard rock hírnökei. A „Perfect Sanity” album újabb bizonyíték arra, hogy a Jaded Heart lemezről lemezre keményebb, és az alapjait egyre inkább a rusnyább, masszívabb riffekre építi.
A zenekar vehemensen vágott bele a fellépésbe és az új album bemutatásába: azonnal nekiláttak a nyitó Love Is A Killernek, majd továbbugrottak a Fly Away-re – utóbbi hordozza leginkább a zenekar tipikus zenei arculatát. Fahlberg kiváló énekesi formában volt, Oestros, Mueller és Wanner pedig a vokális harmóniákról gondoskodtak, amelyek nélkül a Jaded Heartot elképzelni sem lehet. Minden a megszokott módon működött. A teremben viszont az emberek sehogy sem tudtak feloldódni. A hangzás egyszerűen siralmas volt. Bárhol álltál a teremben, a billentyűket vagy egyáltalán nem hallottad, vagy csak futólag, olykor érezted meg őket, a gitárriffek „másodlagos háttérbe” szorultak, tompán és kivehetetlenül szóltak, a gitáros átmenetek és cikornyák csak azokon a részeken hallatszottak tisztán, ahol nem volt mögöttük ritmusszekció. Ugyanez igaz volt a szólókra is. A hang annyira lesújtó volt, hogy az egyes számok refrénjeiig a számokat felismerni sem lehetett. A Jaded Heart beleesett a Backstage klub kis termének amúgy is siralmas akusztikájának csapdájába, amely sok mindenben emlékeztet a ljubljanai Metelkova koncerthelyszíneire. Ha a Seven fúrógéppel próbálta szórakoztatni a népet, Fahlberg a koncert végén egy (Fender Stratocaster formájú) gitárt hozott a színpadra, és néhány ütéssel a színpadhoz „összetörte”. Ezt az előadást nem bírtam nézni, mert túlságosan fájt a szívem az ilyen látványtól. De hát ez a szórakozás, amit a rockzenei világ biznisze hoz. Ez a nap a Jaded Heartnak másban is különleges volt. Peter Oestros, az igazi gitárvarázsló és mester, aki szólózási stílusát tekintve a „skandi”, igazi Malmsteen-féle iskolához tartozik, ezen a napon ünnepelte a születésnapját. A közönség a zenekarral együtt eléneklődte neki a megérdemelt köszöntőt!
A Jaded Heart koncertje a siralmas hangzás miatt nem érte el a várakozásokat, egyébként viszont kezemet tüzbe merem tenni, ha érvekkel kell szolgálni arra, miért olyan zenekar ez, amelyet a minőségi kiadványokban gazdag életműve ellenére még mindig méltatlanul mellőznek és elkerülnek. Az is lelkesítő, hogy már nem nyomasztja őket a Bormann-éra életműve. A setlistben többségében az új album számait, a „Sinister Mind” lemez dalait és a „Helluva Time” albumról a Sometimes című számot játszották. Vagyis az összes anyag olyan lemezekről származott, amelyeken Bormann utódja, a kétméteres svéd óriás, Johan Fahlberg énekelt.
Annak ellenére, hogy a Rage gitárosa, Victor Smolski a koncert előtt a RockLine-nak adott interjúban azt mondta, hogy a zenekarban mindenki kicsit ideges, mert az új turné első napja van, egészen más setlisttel, amelyről még nem tudják, hogyan fog működni a közönség előtt, már a koncert kezdete az új Edge Of Darkness című számmal minden szkeptikus kételyt elűzött.
A Rage a színpadon is kiváló marad. Járatlan úttörők, akik a merészség és az agresszió dinamikájával kiforgatnak a bőréből minden hithű védelmezőjét a megcsontosodott német metaliskolának, és azokat is, akik a power metalt lélegzik, a „Smolski-éra” életműve pedig sok olyan zenekedvelő figyelmét is felkeltette, aki szívesen hallgat progresszív metalt, erősen szimfonikus hangszerelésekre támaszkodva. A Rage mindenben különleges marad. Smolski afféle puffer, aki a megfelelő adagban enyhíti a zenekar karizmatikus főnöke, Peavy dühös, közvetlen és nyers megközelítését, a végeredmény pedig teljesen egyedi hangzású. Nagy összeegyeztethetőségű keverék, rendkívül barátságos és hozzáférhető minden olyan fül számára, amely élvezi a metal ütőerejének és a melodikusságnak az ötvözését.
A Rage az új számokkal görgette a koncertjét. Hibátlanul, csúcsszinten összehangolva, olyan kémiával játszottak, mintha egyet lélegeznének. Peavy még mindig igazi színpadi állat, aki szégyenkezés nélkül mutogatja nagy, hosszú, nyáladzó nyelvét, gondosan „feltekert” szakállát pedig meghosszabbított, összekötött csomóvá fonta, így akár a tartalék Ramszesznek (az egyiptomi fáraónak) is ki lehetne kiáltani. Az énekes ismét játékos volt és kiváló énekesi formában. Szokás szerint bőbeszédű volt, megkérdezte a közönséget, elégedett-e a hanggal, mert a zenekar ismerte a Backstage akusztikájának „alattomosságát”. Az emberek viszont már rég magával ragadta az egyedi Rage-hangulat varázsa, megfeledkeztek a hangelemzésről, és csak hedonista módon kapkodtak a Rage-indulók után.
A koncert egyik csúcspontját az Empty Hollow szvit varázsolta elő, amelyet teljes egészében eljátszottak. A Rage itt természetesen a hangmátrix segítségét vette igénybe, ami a koncertjeiken már nem újdonság, hiszen Victor Smolskinak az új album borítóján látható szörny genotípusát kellene örökölnie ahhoz, hogy további végtagok nőjenek neki. A fickó azonban ügyesen kivágta magát néhányszor, a hatáspedálok lenyomásával, amelyekkel az előre memóriába mentett szintetizátoros háttérkíséretet indította.
Victor játéka valódi csillagközi rally, amely senkit sem hagyhat hidegen. Látványos lógás a tremolókaron, a szólókba, ahol csak lehet, beleszuszakolt „tapping”! Mindeközben a mozgás dinamikája és a átélt grimaszok folyamatos játéka. Minden pillanatban. A régebbi számokat a szólókban továbbfejlesztette, és hozzáadta azt a tipikus „Smolski”-féle szimfonikus komponenst. Még gyorsabban játszották őket, a dallamokban „még pontosabban”, egyszóval igazi neoklasszicizmus, „metalosan” megszólaltatva. Dühödt, végletekig kiélesített „torzítással”.
A zenekar a csúcsra a záró részben juttatta a népet, a kiváló „létrával”, amelyet a The Mirror In Your Eyes („Ghosts”, 1999) és a Wake The Nightmares („Soundchaser”, 2003) nemesített. Emellett a régebbi albumok minden hűséges rajongóját megjutalmazták két cukorkával, a Light Into the Darkness („Secrets In A Weird World”, 1989) és a Medicine („Trapped”, 1992) című számmal. Mindkettőnél Peavy feltámasztotta régi énekstílusát, amely jóval tisztább volt, mint a későbbi albumokon, amikor a hangja az albumok során egyre torkosabbá vált. A Rage a koncert hivatalos részét a kiváló Alive But Deaddel koronázta meg, amely az egyik legkedveltebb Rage-album, a „Black In Mind” (1995) dala. A számot nagyon-nagyon hosszú idő után hozták vissza a setlistbe, és így a rendes rész zárását a csúcsig vitték.
A teremben lévő 400 ember lelkesen követelte, hogy még többet és még többet. A zenekar visszatér. Először az új Purifieddel szántanak új barázdát, különösen dallamos és képszerű refrénnel. Ezzel még egyszer megerősítik lelkesedésüket az új stúdióalbum iránt, a koncertet pedig a Downnal („Unity”, 2002) zárják, amellyel végképp felpörgetik a Backstage-et. Egy óra és háromnegyed klasszikus Rage-koncert. A zenekar tapasztalatával és tudásával rendbe tette a terem hangképét, és egészen irigylésre méltó, hallható szintre emelte. Mindenképpen elérte a maximumot. Legalábbis a terem adott akusztikai viszonyaihoz képest, az biztos. Mindenekelőtt pedig a színpadi engesztelhetetlen dühével kiforgatta a bőréből az összes hitetlen Tamást, akik talán kételkedtek abban, hogy a Rage képes élőben újraalkotni a stúdióalbumok (különösen az újabb korszak) gazdag hangképét. Sőt. A Rage-et kötelező élőben hallgatni. A zenekar egyedülálló életformában van. Az új album bizonyítja, hogy a Rage nem tud rossz lemezt kiadni, hogy minden album más, és a stúdióbeli élettel összhangban a zenekar páratlan vibrációt sugároz a koncertturnékon. Egyszerűen. Három mester, aki érti egymást, fenomenálisan érzékeli egymást a színpadon, és a önbizalomhiány minden meddő gondolatát elűzi gazdag tapasztalataival és a rutin finomhangolásával, ami a hosszú pályafutásból fakad. A Soundchaser kiszőtte a hálóját, és várja, hogy zenei varázsával titeket is elbűvöljön.
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlista
JADED HEART: 1. Love Is A Killer 2. Fly Away 3. Justice Is Deserved 4. Intro / Somewhere 5. Rising 6. Sinister Mind 7. Hero 8. Freedom Call RAGE: 1. Edge Of Darkness 2. Hunter And Prey 3. Into The Light 4. Beggar’s Last Dime 5. Drop Dead! 6. Empty Hollow 7. Straight To Hell 8. Saviour Of The Dead 9. Light Into Darkness 10. Medicine 11. MEDLEY: 11a. Lost In The Void 11b. The Mirror In Your Eyes 11c. Wake The Nightmares 12. Alive But Dead —ráadás— 13. Purified 14. Down
Képgaléria
