Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Depeche Mode
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 58:05
Értékelés: 2.5/5
A szintipop legendás intézménye, a Depeche Mode tizenharmadik stúdióalbuma egyben hosszú pályafutásuk legnehezebben befogadható lemeze is. Ezt jelezte már az első beharangozó kislemez, a Heaven, amit aztán a Soothe My Soul is megerősített: egyik sem akar befészkelni magát a fülbe, ami a Depeche Mode kislemezeinél határozottan nem megszokott.
A „Delta Machine”-nel a Depeche Mode egyáltalán nem kínál semmi újat, semmi eddig nem hallottat, semmit, amit ki szeretne próbálni, és eddig még nem próbált ki, sőt, semmi olyat nem hoz, ami kihívás elé állítaná a kreatív zsenijüket. Az ezúttal valahol elfelejtve ragadt. Ha csak átmenetileg maradt nyaralni, reméljük legalább, hogy nem ment végleg csődbe. A Depeche Mode valaha olyan zenekarnak számított, amely új zenei horizontokat nyitott, utat tört új dimenziók felé, és fiatalabb zenekarokat inspirált. Az újítás motorjai voltak, a zenei innováció és az művészi kihívás fogalma. A színre lépésükkel egy kisebb forradalmat robbantottak ki, a további alkotói lépéseikkel pedig sikerrel tartották fenn a kifejezőerejüket, a termékenységüket, az aktualitásukat és művészi érdekességüket. Integritásuk része volt az a csábító, kiszámíthatatlan komponens is, amely sok rajongót mindig hálásan odavezetett oda, hogy megvegye az új albumot, még mielőtt kipróbálta volna, mit is szállít neki a Depeche Mode a művészi zenei irányvonalaiban.
A „Delta Machine”-re ez már nem mondható el teljes joggal. Ha visszatérünk az album bevezető kislemezére, a Heavenre, amelynek a hallgatót „ki kellene ütnie a nadrágból”, nem nehéz azonnal rájönni, hogy a vezérmotívumában megállíthatatlanul megint a blues és a gospel alapjaiból merít. Márpedig ezt a villamos elektronika és a blues rendkívül sikeres, érdekes hibridjeként a Depeche Mode 1993-ban mutatta be a világnak a „Songs Of Faith And Devotion” albumon. Erre a poénra rávezet már a nyitó Welcome To My World refrénje is. A Slow című dalban aztán a Depeche Mode még nagyobb mértékben támaszkodik a „Songs Of Faith And Devotion” ötletvilágára.
Egy dolog azért igaz. Ha meghallgatsz egy olyan dalt, mint a Heaven, egyértelmű, hogy a dallam fekvése hihetetlenül jól áll Dave Gahan hangterjedelmének, a szenvedély és az érzelem teljes adagban szikrázik. Ebben a tekintetben a Depeche Mode az új lemezen sem hazudtolja meg magát. Túl tapasztaltak, túl gyakorlottak ehhez. Az előadás kiváló. A hangkollázsok és a mintavételezés ismét körmönfontan kifinomultak, a teljes minimalizmus híres, komor tájába olvadnak, így a zenekar még egyszer megbízik az egyik alkotói jelmondatában, amely szerint „a kevesebb több”. Klasszikus. Innen nincs eltérés. A baj csak az, hogy a dalok „nem fognak meg”. Az album egészében „nem ragad”.
Aztán itt van az Angel és a záró Goodbye, amelyek vezető gitármotívuma ötletben az I Feel You szupersláger motívumából építkezik, a fő különbség pedig annyi, hogy az Angel és a Goodbye motívumai más ritmikus loop-pal vannak alátámasztva.
Az album érdekesebb művészi rugói a Secret To The Endben jönnek be, amelyet egy kis plusz DJ-s technóretorika és a nyolcvanas évek szintetizátoros lebegésének felismerhető hangjai színeznek. Itt főleg abban sikerül a Depeche Mode-nak, hogy eltalálja a tipikus szintipop figurái megfelelő kombinációját, amelyhez Dave Gahan emlékezetesen megformált énekdallama társul. Versszaktól a refrénig. Ez után a dal után jön az album egyik sikerültebb száma, a My Little Universe. Itt a Depeche Mode még nagyobb hangzásbeli minimalizmushoz folyamodik, és mindössze két mintával színezi Gahan dallamvonalát. Az egyszerűség kifejezett, szinte a pályafutás kezdetei felé mutat. Ezt viszont bőségesen ellensúlyozza az énekvonalak harmonizálása, ahol Martin Gore hangszínének jellegzetességei megint alapvető szerepet játszanak a refrén emlékezetes dallamának egyidejű drámaibbá tételében és megformálásában. A merész fokozásban tehát a hangulat drámája
A Depeche Mode rendkívül sötét marad. Sőt, a „Delta Machine” sokkal sötétebb album, mint az elődje, a „Sounds Of The Universe”, és a „Playing The Angel” (2005) komor érzéseit idézi. Nagy ívben elkerüli a táncos ritmusokat is, kivéve a Broken című dalt, amely viszont még az előző album In Sympathyjét sem éri el, a „Playing The Angel” Preciousáról nem is beszélve. A szövegek ismét két halmaz metszetében mozognak: a bűnös kísértés és a megbocsátás között. Hálás, tág választék bármilyen költemény megkovácsolásához. Gore itt mindig otthon érezte magát, különösen abban az időszakban, amikor a Depeche Mode elkezdte megmutatni „rossz fiús” természetét, vagyis a „Music For The Masses” utáni korszakban.
A beharangozó kislemez szerencsétlen megválasztása már sejtette, hogy az új albumtól nem várható földrengető fordulat. A „Delta Machine” hasonló akut problémától szenved, mint a „Playing The Angel”. A második felére teljesen elvizesedik. A „Delta Machine”-en nincs egyetlen Precious-féle dal sem, amely kihúzná a lemezt a szürkeségből, bár a Broken bizonyos mértékig megpróbál közelíteni az összehasonlításhoz. A Broken helyett viszont a második beharangozó kislemeznek a Soothe My Soult választották, amely a refrénjében a Personal Jesus távoli „hamisítványa”.
A várakozásoknak megfelelően az egyik dalt Martin Gore vezetőéneke számára tartották fenn. Ez a The Child Inside. A sötét, mazochista keringő olyan művészi pontot kínál, amilyenben Gore pályafutása során többször is kipróbálta magát. Legutóbb az előző album Jezebeljén. Olyan lépés, amelyben a művész nagyon kényelmesen érzi magát. De sajnos megint kiszámítható.
A „Delta Machine” ráadásul jócskán túl hosszú album. Tizenhárom dal és majdnem egy teljes óra játékidő. Tartalmilag, művészileg sokkal kevesebb a kézzelfogható zenei anyag, és a „Delta Machine” ötletileg egy jó félóra után már teljesen kimondja magát. Az új album tehát keményebb dió. Örülni fognak neki a zenekar régi hívei, a dalok azonban nagyon-nagyon lassan fognak meg, már ha egyáltalán megfognak. A zenekar baja az, hogy művészileg láthatóan teljesen kifulladt, ezért régi ötleteket kezdett kihasználni. Szerencsére a „Delta Machine” a Depeche Mode alkotói gyökereiből, művészi önállóságából újrahasznosít. Bár rendkívül nehéz és bőven megterhelt sötétséggel, a kevésbé érdekes „Delta Machine” még mindig elég minőségi termék bármelyik CD-gyűjteményben, de fényévekre van attól, hogy véletlenül is kötelező darab lenne.
Felállás
Dave Gahan – ének
Martin L. Gore – billentyűs hangszerek, vokál, gitár, vezetőének a The Child Inside és az Always (az album „de luxe” kiadásának bónuszdala) című dalokban
Andy Fletcher – billentyűs hangszerek
Producer
Ben Hillier
Dallista
1. Welcome To My World
2. Angel
3. Heaven
4. Secret To The End
5. My Little Universe
6. Slow
7. Broken
8. The Child Inside
9. Soft Touch/Raw Nerve
10. Should Be Higher
11. Alone
12. Soothe My Soul
13. Goodbye
A de-luxe 2CD-s kiadás a következő bónuszdalokat tartalmazza:
01. Long Time Lie
02. Happens All The Time
03. Always
04. All That’s Mine
