Kiadó: EMI Records
Megjelenés dátuma: 1970. október 2.
Produkció: Pink Floyd
Az album hossza: 51.54 perc
Műfaj: Psychadelic Rock / Progressive Rock
Értékelés: 9.0/10
A Lulubelle III tehén, aki a legendás progresszív rock úttörők, a Pink Floyd ötödik stúdióalbumának, az „Atom Heart Mother”nek a borítóján látható, a Milka csokoládé lila tehene mellett kétségkívül a világ leghíresebb tehene. A hírhedt tejelő teljesen véletlenül került az „Atom Heart Mother” címlapjára, és semmi köze sincs az album zenei vagy szövegi jellegzetességeihez, bár a legendás banda rajongói közül sokan még ma is ennek hiszik. A kultikus Storm Thorgerson, a Pink Floyd hosszú ideje állandó borítótervezője azt a feladatot kapta, hogy ehhez az albumhoz valami tökéletesen vidékit és nem hétköznapit alkosson. Ez egybevágott a zenekar akkori pszichedelikus space rock törekvéseivel, hiszen a különböző zenei irányok kutatásában és keverésében sosem ismertek korlátokat. Az „Atom Heart Mother” eredetileg „The Amazing Pudding” lett volna a címe, de a banda úgy döntött, hogy nevet változtat, miután Roger Waters basszusgitáros/énekes egy újságban furcsa cikkre bukkant egy atomszívritmus-szabályozós nőről.
Az „Atom Heart Mother” születésekor a zenekar tagjai még mindig állandó zenei kísérletezésre törekedtek, ami olykor a pszichedelikus avantgárd és homályosság végső határait súrolta. Közben egy teljesen sajátos hangzást kerestek, amely örökre beírná őket a szélesebb zenei közösség szívébe, és amellyel végleg szakíthatnának a múlttal és bukott társuk, az „őrült gyémánt” Syd Barrett hosszú árnyékával. Az „Atom Heart Mother” fontos lépés volt ezen az úton. Nagyrészt leszámoltak rajta a korai pszichedelikus space rock elemekkel, amelyekkel addig általában összekapcsolták a hangzásukat, és érezhetően közeledtek a progresszív rock kifinomultabb formái felé, hiszen a zenéjükben hirtelen megjelent számos klasszikus és jazz eredetű zenekari elem (az utóbbi főleg a címadó szerzeményre igaz). Az „Atom Heart Mother” aligha különbözhetne jobban az elődjétől, az „Ummagumma”tól (1969), amely a pszichedelikus-avantgárd kísérletezésük csúcsát jelentette (itt természetesen a stúdiórészre gondolok). Egyébként ennél a bandánál szinte kivétel nélkül minden következő album teljesen más történet volt. Az „Atom Heart Mother” arról is ismert, hogy ezen mutatkozott be először producerként a fiatal hangmérnök, Alan Parsons, aki később saját zenekara, a The Alan Parsons Project kreatív vezetőjeként szerzett világhírnevet.
Az „Atom Heart Mother” annak ellenére, hogy Waters és Gilmour máig nem túl hízelgően vélekedik róla, újabb fontos érési lépés volt a zenei fejlődésükben. Ez elsősorban az (egy ilyen zenekartól szokatlan) epikus szimfonikus hangszerelések terén igaz, amelyek itt a Ron Geesin zeneszerző vezette zenekarral való együttműködés révén érték el a csúcsot. Ez az előrelépés a briliáns, epikus címadó szvitben látszik a legjobban, amely ennek a kiváló, ma is meglehetősen elfeledett albumnak a kulcsdarabja. Az addigi hagyományukhoz híven a három fő szerző (Waters mellett a főénekes/gitáros David Gilmour és a billentyűs/alkalmi énekes Richard Wright) mindegyike hozzátett egy-egy szerzeményt, amely jellemző volt az akkori komponálási és játékstílusára. Az egyetlen komolyabb pszichedelikus-avantgárd kísérlet az album zárásában található, ahol az akkori roadie-jukat hallhatjuk reggelizés közben (!). Ez a kísérlet egyben a zenekar történetének egyik ritka burleszk pillanata, és könnyen pályázhatna a legbolondosabb és legszórakoztatóbb alkotásuk címére is. Mindezekkel az alkotásokkal az „Atom Heart Mother” kétségkívül a pályájuk egyik stílusában legsokszínűbb terméke, amely kétségkívül nagyobb megbecsülést érdemelne, mint amennyit általában kap.
A címadó szerzemény, az „Atom Heart Mother”, a hatrészes, epikus léptékű zenekari szvit egyben az album központi és legjobb darabja. Jókora hossza ellenére ez a hatalmas, addig kétségkívül a zenekar legambiciózusabb alkotása hihetetlen hangulatával és az egyes hangszerelések rendkívül érdekes jellegével az elejétől a végéig transzban tudja tartani a hallgatót. Amellett, hogy a pályafutásuk egyik legösszetettebb műve, egyben a legtöbb ideig tartó szerzeményük is (néhány másodperccel hosszabb a hihetetlen „Echoes”nál, amely a 20 percnél hosszabb eposzok alkotásában egyébként a legnagyobb diadaluk). Ez természetesen akkor igaz, ha nem számítom bele a „Shine On You Crazy Diamond” két részének együttes hosszát, ami a karrierjük egy másik legnagyobb diadala. Ez egyben egyike azoknak a ritka daraboknak is, amelyeken a zenekaron kívül is közreműködött valaki, külső munkatársként. Ebben az esetben ez Ron Geesin zeneszerző volt, aki a zenekar összes vonós- és fúvós hangszerelését megírta. A zenekarral való együttműködés a több tételes, fenséges léptékű eposzok megalkotásában egyébként akkoriban meglehetősen népszerű volt egyes progresszív rock bandák körében (ezt többé-kevésbé sikeresen bizonyította például a King Crimson a „Lizard”dal és az Uriah Heep a „Salisbury”vel).
Ezen a szvit belül gyakran elég nehéz megállapítani, mikor kezdődik egy új szakasz, amelyeket általában hirtelen átmenetek, tempóváltások, szokatlan effektek és hangulatok bevezetése választ el egymástól. Az egyes hallgatók azonban összefűzhetik őket valamiféle értelmes, egymással összefüggő egésszé, illetve koncepcióvá, amely a zenén keresztül egy angol vidéken legelésző, teljesen átlagos tehén egészen hétköznapi életét meséli el. A hangulat az egyes szakaszokon belül az epikusan pompázatostól a szinte homályosan pszichedelikusig változik.
A nyitó szakasz, a „Father’s Shout” viszonylag ártatlanul indul, csendes billentyűs bevezetővel, amíg fenséges módon, Mason dobátmeneteivel kombinálva be nem tör a hatalmas fúvósszekció. Ez egyben az album központi motívuma is. Közben a háttérben tisztán hallható számos különleges effekt, például traktorzúgás és lónyerítés, amelyek tovább erősítik a vidéki angolszász hangulatot. A hangulat sokkal melankolikusabbá válik, amikor megjelennek Wright orgonafutamai, a mozgalmas ritmusszekció és a cselló szólója. Amikor aztán belép Gilmour védjegyszerű slide-gitárszólója is, a melankolikus-éteri hangulat tökéletes, és a gazdag zenekari hangszerelésekkel együtt libabőrt csal a hátunkra. Ez a hangulat hangzásában már nagyon közel áll ahhoz, amellyel később világhírnevet szereztek.
A „Breast Milky” közvetlenül Gilmour slide-gitárszólója után nyílik meg. Itt rendkívül misztikus, szinte druidaszerű hangulat uralkodik, amelyet a fenséges kórusének hoz létre Wright orgonájával, Waters basszusával és Mason dobjaival kombinálva. Rövid időre újra életre kelnek a régi kelta idők legendái, amikor a druidák a kőkörök körül végezték szertartásaikat, mielőtt egy gazda ezen a helyen felépítette a farmját, és bekerítette a legelőt a kedvenc tehene számára.
A következő szakasz, a „Mother Fore”, amelyet Wright drámai billentyűi vezetnek be, a szvit másik hangulati csúcspontja, egyben rendkívül érdekes jam-rész, ahol minden hangszeres tehetsége megcsillan. Gilmour itt újabb kiváló, ezúttal kicsit blues-osabb szólót játszik. Társul szegődnek hozzá Wright billentyűs futamai (a hangsúly a minimoogon van) és Waters basszusgitárjának vonala. Egy ponton belép a kórus, amely ezúttal valami furcsa, nehezen érthető, de mégis nagyon érdekes dallamot énekel. Ez addig fokozódik, amíg újra be nem tör a hatalmas fúvósszekció, és ezzel megismétli a szvit központi motívumát.
Ezt követi a „Funky Dung”, a teljes szvit legpszichedelikusabb-avantgárdabb, egyben legfurcsább szakasza. Itt számos elhangolt effekt követi egymást, főleg magasan csengő hangok, amelyek időnként meglehetősen idegesítően hathatnak, bár a kiváló hangulatot semmiképp sem teszik tönkre. Ezeknek az elhangolt effekteknek a közepette hallani egy bemondást is: „there’s now an important announcement”.
A „Mind Your Throats, Please” újabb avantgárd-pszichedelikus szakasz számos szokatlan effekttel, amely telefoncsörgéssel kezdődik. Számos hangszer effekteken keresztül fokozatosan beleolvad a kibontakozó dallamba, és építi a hangulatot egészen a fúvósok belépéséig, amikor valaki határozottan bejelenti: „silence in the studio”.
A záró szakasz, a „Remergence”, amelyben ismét megszólal a „Father’s Shout” nyitó motívuma, a végső diadalt jelenti. Itt újra eluralkodik az a varázslatos kelta hangulat a nyitó szakaszokból. A hatalmas fúvósszekciót és a cselló szólóját ismét egy „síró” slide-gitárszóló követi. Az egész a „Father’s Shout” központi motívumának megismétlésével zárul. Ekkor beszáll az egész zenekar, a banda és a kórus, és fenséges módon lezárják a Pink Floyd egyik legjobb alkotását. Bár Waters és Gilmour kevés szép szót talál rá, az igazi minőségéről sokat elárul, hogy a legendás filmrendezőnek, Stanley Kubricknak, aki leginkább a „2001: Űrodüsszeia” klasszikusáról ismert, annyira tetszett, hogy fel akarta használni a „Gépnarancs” című kultfilmjében. A zenekar azonban elutasította az ajánlatát (tipikus húzás, főleg Watersről).
Az album következő három száma jóval rövidebb és érezhetően egyszerűbb volt, többnyire pasztorális és dallamos jellegű. Ezeken a zenekar mindhárom fő zeneszerzője szépen és egyedi módon mutatta meg a szerzői tehetségét. Az első közülük az „If”, Waters teljesen egyszerű és rendkívül kellemes folk balladája. Álmodozó pasztorális hangulat uralkodik rajta, amely remekül illik az album általános hangulatához, és némileg megnyugtatja a hallgatóra a fenséges címadó eposz által gyakorolt elektromos hatást. Waters itt ismét nemcsak a kor egyik legújítóbb basszusgitárosaként mutatkozott be, hanem jó, teljesen egyéni énekesként és szolid akusztikusgitárosként is. Társul szegődik hozzá a másik három tag is, de ők itt teljesen a háttérbe szorulnak, kivéve Gilmour záró gitárszólóját és Wright közbeékelt zongorafutamait. Waters (szokás szerint) filozofikus szövege az egyén önelemzése körül forog, és meglehetősen távol áll a későbbi, jóval sötétebb és társadalomkritikusabb üzeneteitől. Ez a kellemes folk ballada az évek során Waters szólókoncertjeinek egyik legkedveltebb pillanatává vált.
A következő alkotással, a remek „Summer ’68”cal, amely egyben kritika az akkor már hanyatló hippimozgalomról és az akkori zenészek többségének életstílusáról, a billentyűs Rick Wright lepett meg ismét pozitívan központi szerzőként és énekesként. Wright általában mindig Waters és Gilmour árnyékában maradt, pedig semmivel sem volt kevésbé fontos alakítója a jellegzetes hangzásuknak, és a progresszív rock egyik legtehetségesebb és legsokoldalúbb billentyűse volt. Ennek a kiváló szerzeménynek a fő vonzereje abban rejlik, hogy a zongorás, dallamos felvezetés után milyen érdekes menetet és fordulatot kap. Wright álmodozó éneke és zongorája kellemes dallamot épít a hirtelen, hatalmas átmenetig, amikor a többi hangszeres hirtelen beszáll, és megszólal a kísérő zenekar pompázatos fúvósszekciója (ez a szerzemény zenekari zárlatában is megismétlődik). A különleges varázshoz kétségkívül hozzájárulnak Gilmour kísérő vokáljai és akusztikus gitárja is. Wright szövege egyben a fárasztó koncertturnéról való pihenés vágyát fejezi ki, és az úgynevezett groupie-kkal való egyik nyilvánvalóan emlékezetesebb találkozásról mesél, bár nehéz elhinni, hogy egy ilyen mély szerzemény a rocksztárok életének egyik tipikus közhelyére utal.
Szinte még remekebb volt Gilmour csodálatos folk balladája, a „Fat Old Sun”. Ma már Pink Floyd-klasszikusként tartják számon, így Dave szólókoncertjeinek amolyan kötelező eleme. Az egész idő alatt rendkívül romantikus és pasztorális hangulat lengi körül, amely a központi akusztikus dallamból éppúgy sugárzik, mint a szövegből, ami afféle óda a vidéki idillekhez. Gilmour itt ismét többhangszeres zenészként mutatkozott be, csak Wright segítette a billentyűkkel. Itt elsősorban azt lehet csodálni, hogy az átélt éneke és a látszólag egyszerű gitárdallam hogyan teremt hihetetlenül romantikus varázst. Az utolsó refrén után Dave kiváló blues-szólóba csap át az elektromos gitáron, amilyeneket a pályafutása során szép számmal alkotott, de mindegyik teljesen egyedi és a maga módján csodálatos volt. A „Fat Old Sun” szép bizonyítéka annak, hogy Gilmour miért volt számomra mindig a Pink Floyd központi és legkiválóbb énekese: bársonyos hangjában mindig volt valami különleges, átélt és teljesen egyéni melegség, amelyet Waters és Wright a bizonyított énektehetségük ellenére sosem tudott megteremteni.
A szórakoztató záró instrumentális szerzemény, az „Alan’s Psychadelic Breakfast” viszont egészen különleges meglepetés volt, amilyenre az albumot először hallgató semmiképp sem számíthatott. Pszichedelikus-avantgárd jellegével merőben különbözött az album többi darabjától, hogy ne mondjam, szinte afféle provokáció volt, de a groteszk banalitása ellenére ma is érdekes és szórakoztató. Éppen az ilyen teljesen szokatlan, szabad avantgárd ötletek, amelyeknek általában semmi közük nem volt a tudatosan felépített zenei formákhoz, voltak mindig a legendás zenekar egyik fő varázsa. Az „Alan’s Psychadelic Breakfast” alapvetően háromtételes instrumentális darab, messze az album legpszichedelikusabb-avantgárdabb pillanata. A főszerepet benne a mit sem sejtő roadie, Alan Stiles játssza, akit a zenekar reggelizés közben vett fel. Miközben a banda a háttérben többnyire szimfonikus jellegű instrumentális részeket játszik, a hallhatóan kiéhezett Alan reggelit készít, és az étkezési szokásairól mesél. Bár a nevetés már néhány hallgatás után elnémul még az ilyen avantgárd kísérletekhez leginkább vonzódó hallgatóknál is, ez a különc és tréfás alkotás továbbra is teljesen egyedi és érdekes kísérlet a késői pszichedelikus rockból.
A nyitó szakasz, a „Rise And Shine” a mosdó fölötti csap csöpögésével kezdődik. Hirtelen hallani lehet Alant, aki magában sorolja, miket fog reggelire megenni (különösen szereti a lekvárt), majd gyufával meggyújtja a gázrózsát a tűzhelyen. Aztán hirtelen belép egy instrumentális rész, amelyben steel gitár, cimbalom, orgona és zongora szól, tréfás dallamot alkotva. Ez akár valamelyik gyerekreklámban is felbukkanhatna, mondjuk a Frutek vagy a Ciciban cipők reklámjában.
Hirtelen jön a „Sunny Side Up” szakasz, ahol Alan egy los angelesi makrobiotikus reggeliről elmélkedik, kávét kever, zacskóból kukoricapelyhet szór a tejbe, aztán tojást kezd sütni a tűzhelyen. Rendkívül groteszk, de kétségkívül szórakoztató rész következik, amelyet teljes egészében Gilmour játszott steel gitáron és akusztikus gitáron. Közben végig hallani Alan szenvedélyes cuppogását és az étel nyelését, ami a hallható étvágy alapján valamilyen dekadens római szenátorok torkoskodására emlékeztet. A végén felszolgálja magának a tükörtojást, és elégedetten mormogni kezdi magában az étkezés benyomásait.
A záró szakaszban, a „Morning Glory”ban, ahol sercegés hallatszik, belép az egész instrumentális darab legjobb része, amikor kiváló dallam születik zongorán, Hammond-orgonán, elektromos gitáron és a ritmusszekción. A legvégén hallani Alant, ahogy beledobja az edényt a mosogatóba, felkapja a kulcsokat az asztalról, kimegy az ajtón, és autóval elhajt. Az egész úgy ér véget, ahogy elkezdődött: a mosdó fölötti csap csöpögésével. Még ma is vannak olyan egyének, akik épp emiatt a nagyon kísérleti záró alkotás miatt tagadják meg az albumtól a mesterműi státuszt, és mindenáron azon fáradoznak, hogy valamilyen logikát találjanak ott, ahol sosem volt.
Az „Atom Heart Mother” ma is meglehetősen elfeledett album, mind a zenekar tagjai, mind a legtöbb rajongójuk részéről, pedig teljes joggal kiérdemelné a Pink Floyd-mesterműi státuszt. Bár Waters és Gilmour is az évek során elég rossz reklámot csinált az albumnak különféle megvető kijelentésekkel, például: „ez egyike azoknak az albumoknak, amelyeket a poros sarokba kell dobni, és többé soha nem hallgatni”, az „Atom Heart Mother” érezhető érési lépés volt, és a pályájuk fontos pillanata, amelyen a korábban ismeretlen szerzői oldalaikat is megmutatták. A zenekarral való együttműködés pedig az a pillanat volt, amikor a Pink Floyd a legközelebb került a progresszív rock szimfonikus formáihoz, és fontos távolságot tett meg a korai, gyakran rendkívül homályos pszichedelikus kísérletektől. Bármit is vetnek a szemére ennek az albumnak, azt semmiképp sem lehet felróni, hogy ne lenne rajta megfelelő mértékben hosszabb, instrumentálisan összetett és dallamos, könnyebben befogadható alkotás, valamint hogy ne találhatók rajta a zenekar történetének legérdekesebb és egymástól legkülönbözőbb darabjai. A Pink Floyd az „Atom Heart Mother” után is még mindig „csupán” kultzenekar maradt (annak ellenére, hogy ez volt az első albumuk, amely feljutott a brit lemezeladási lista élére), amely szélesebb hírnevét főleg a korai kislemezekkel és a látványos színpadi fellépésekkel szerezte, de a teljesen egyéni hangzás felfedezéséig és ezzel a világsikerig már nem volt messze az út.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Atom Heart Mother (23:51)
a) Father’s shout
b) Breast milky
c) Mother fore
d) Funky dung
e) Mind your throats please
f) Remergence
2. If (4:24)
3. Summer ’68 (5:26)
4. Fat old sun (5:17)
5. Alan’s psychedelic breakfast (12:56)
a) Rise and shine
b) Sunny side up
c) Morning glory
Felállás:
David Gilmour – ének, gitár, basszusgitár (4), dob (4)
Roger Waters – ének, basszusgitár, akusztikus gitár (2), effektek
Richard Wright – ének, billentyűs hangszerek, hangszerelés
Nick Mason – dob, ütőhangszerek
Közreműködő zenészek:
Ron Geesin – hangszerelés
Abbey Road Session Pops Orchestra – fúvós és zenekari szekciók
Philip Jones Brass Ensemble – fúvós szekciók
John Aldiss Choir – kórusének
Alan Stiles – hang (5)
