Pilgrimage – Sigil of the Pilgrim Sun
Ha Máltára gondolsz, a nap, a hőség és a tenger gyümölcsei jutnak eszedbe, és minden más, csak nem a death/doom metal sötét melankóliája. Pedig ennek a mediterrán gyöngyszemnek viszonylag kicsi, de erős metalszíntere van (ebben a szlovénra emlékeztet), olyannyira, hogy a szigetre néhány éve a Therion mastermindja, Christofer Johnsson is elköltözött. Az pedig kifejezetten érdekes, hogy ha arra számítanál, hogy a máltai színtéren (a tengeri fekvés miatt) az Alestorm- vagy Gloryhammer-féle és hasonló eszement power/folk metal bandák dominálnak, a valóság egészen más: a szélsőségesebb műfajok vannak túlsúlyban, Máltán ráadásul az egyik legismertebb, doomra specializálódott fesztivál, a Malta Doom Metal Festival is megrendezésre kerül (ahol néhány éve a mi Mistünk is játszott). A máltai metal sokszínű mozaikjába most a death/doom Pilgrimage illeszt be egy nagy darabot a Sigil of the Pilgrim Sun című debütalbumával.
A máltai–holland páros alig négy éve kezdett működni, amikor a jelenlegi felállásban összeállt Eric Hazebroek (ex-Stream of Passion, Vetrar Draugurinn), Sean Pollaco (ex-Weeping SIlence) és Dino Mifsud Lepre (Victims of Creation), a lemezen pedig Dario Pace Taliana (Weeping Silence) énekes teszi teljessé a csapatot. A Sigil of the Pilgrim Sun az elmúlt év utolsó leheletén jelent meg, és mindenképp a műfaj 2021-es kiadványainak egyik érdekesebbike. A Pilgrimage 2019-ben a Voyage to the End of Time kislemezzel ugratta be először a debütalbumot, amely egyszerre reprezentálja a lemezt egészében, és mégsem árul el túl sokat.
Már az elején ki kell mondani: a Sigil of the Pilgrim Sun hallgatni elég igényes darab. Jó ötven percben hét szám követi egymást, átlagosan hét perces hosszúsággal, ami a „casual” hallgatónak mindenképp nagy falat. Pedig éppen ez a lemez legnagyobb erénye: monolitikus, sűrű arculata ellenére megjutalmazza a kitartást, és csak néhány hallgatás után tárja fel teljes sötét szépségét. A Pilgrimage fennkölt, helyenként egyenesen ünnepélyes hangzásvilágát több építőkőre alapozza. Hol nehéz, monolitikus, monoton, szinte funeral doom pillanatok uralkodnak, amelyek egy lovecrafti ősi istenséghez hasonlóan péppé zúzzák a hallgatót („Rise from you slumber/And tear the world asunder” – éneklik a „She Who Wakes From Slumber” című dalban, ami akaratlanul is Lovecraft központi istenségét, Cthulhut juttatja eszünkbe), hol meg fertőző, hatásos dallamok árasztják el a füled, mint valami csápok. Hazebroek gitárjátéka egyszerűen elképesztő: egyaránt kínál romboló riffeket, gyönyörű dallamokat és hosszabb hangszeres részeket. Társa ebben a Pollaco/Lepre ritmusszekció, szilárd és megbízható, és a lassan kúszó, hömpölygő alapot adja.
A tortára a cseresznyét Dario kiváló énekteljesítménye teszi fel. Többnyire remegősen, vadállatiasan és brutálisan szól, a változatosságról pedig több helyen szavalt versszakokkal (főleg a Dream Rivers Lachrymose-ban) és beszélt részekkel gondoskodik (ezekkel egy leheletnyi gothic hangulatot csempész a zenébe), miközben határozott, meggyőző growlja a fiatal Nick Holmest (Paradise Lost) vagy Paul Kuhrt (Novembers Doom) idézi. A tiszta, érthető hangnak köszönhetően a költői, lírai szövegek is simán érvényesülnek, és érezhető, hogy sok munka van bennük: átgondoltak, és egyáltalán nem a kézenfekvő megoldásokra építenek.
A Sigil of the Pilgrim Sun jó, sőt nagyon jó death/doom metal album, amely meggyőzi a My Dying Bride és a Paradise Lost régi klasszikusainak rajongóit, a Novembers Doom brutálisabb, nehezebb pillanatainak kedvelőit, a While Heaven Wept fennkölt, magasztos világának híveit, de a műfaj újabb képviselőinek, az Ahabnak és a Hooded Menace-nek a rajongóit is. Az is jó hallani, hogy nem fogy ki a lendületből, a második fele pedig még erősebbnek bizonyul az elsőnél. Ezt főleg a Through the Well of Starlight végén egy kicsit rátett gázzal, a Silent Descent Into Solitude dallamos futamaival, és az abszolút csúcsponttal, az epikus záró Nothing But Death-szel éri el. A Pilgrimage debütje olyasmivel tűnik ki, ami kevés albumnak sikerül: minden hallgatással mélyebbre vési magát a fülbe, mert sokrétű, és lassan, tolakodás nélkül tárja fel a nagyságát. Lépj hát erre a máltai–holland death/doom zarándokútra.
4/5