Előadó: Saidian
Kiadó: Metal Heaven
Megjelenés: 2006
Értékelés: 2.5/5
A Saidian, a német „power metal” banda tavaly debütált a „For Those Who Walk The Path Forlorn” című lemezzel, most pedig lelkesen száguld tovább metálos horizontjain és nézetein, így már itt is az új lemez, a „Phoenix”. A zene? Semmi sem egyszerűbb, gyere velem (mondja Melkijad). Úgy indul, mintha a fülünkbe csapódna egy klasszikus melodikus hard rock riff, amelyet remekül bont ki a háttérben a szintetizátorok függönye, és nemsokára ott van előttünk a tipikus Edguy-refrén, a Ride On A Pheonix (a szöveg? Trallala meg hopszasza:… ashes to ashes, from dust will reborn,… jaj, a fejem…hányszor még? Milyen gyerekes!). A Praise The Lord főhajtás a Sonata Arctica és a Stratovarius előtt, tipikus „skandináv” billentyűs szólókkal, és ekkora sebességbemutató mellett akár a „Parkinson-kórt” is összeszedheted.
A produkció? Német. Éles, megfogott gitárok, amelyek a dallamok és a hangkép zömét viszik. Ezzel kontrasztban a háttérbe ágyazott billentyűk sikeresen gondoskodnak a hangulatos alátámasztásról, és szimfonikus „pompát” adnak a zenekar hangzásához. Hogy a billentyűsök évről évre egyre fontosabb tagjai a mai metálbandáknak, azt igazolja a háttérkitöltésként használt hangok színes palettájának sokfélesége, de a középső hangszeres részekben a szóló-párbajok is. Az énekhang a legmagasabb fekvésekben tulajdonképpen valami átmenetet idéz Tobias Sammet (Edguy) és Michael Kiske (ex-Helloween) között, de Markus Engelfriednek még jó sok kenyeret kell megennie, hogy elérje azt a minőségi szintet, amely a power metal említett két bajnokától elválasztja. A zenekar hangzásában a dobok emelkednek ki. Mögöttük ugyanis Klaus Sperling ül, akinek elég sajátos a dobolása ahhoz, hogy könnyedén felismerd, persze ha ismered a Primal Feart, ahol a fickó egykor a bőröket püfölte. És ez még nem minden. A dobok ráadásul a híres Primal Fear-féle „Klaus Sperling era” hangzást is hozzák. Őszintén szólva a mai napig nagyon hiányzik a Primal Fearből. Röviden: a dobolás hibátlanul odabombázott. Különösen az album leggyorsabb szerzeményeiben (pl. Never Surrender) tűnnek ki az erényei. A gitárszólók igazi sebességcsemegék a Paganini-iskolából, és ti, gyorsasági versenyek rajongói, nagyon fogtok örülni a billentyűk és a gitár között kínált szólópárbajoknak. A hangszerek és az ének a lemez produkciójában megfelelően egyensúlyba vannak rendezve, kontrasztosan, jól kivehetően kiemelve, a hangzás élénkségét (főleg a dobokét és a gitárokét) megőrizve.
A Crown Of Creation középtempós, hangulatos dal, amelyben vendégként a „Mountain King” Jon Oliva (Jon Oliva’s Pain, Savatage) énekelt. A Saidian tavaly a Jon Oliva’s Pain előzenekaraként népszerűsítette a bemutatkozó lemezét a turnén, és láthatóan nagyon összebarátkoztak a legendás Olivával, aminek eredménye a említett vendégszereplés lett. Semmi különös.
A Saidian kétségkívül technikailag nagyon jó zenekar. A srácok tudnak riffet építeni, kifejező refrént írni, és rendkívül pontos „interplayt” nyújtani. Viszont… Az egész túlságosan közhelyesen szól. A Saidian így egy évtizedet késik. Az Edguyra nem csak az első dalban emlékeztetnek, hanem szinte mindig, amikor a refrénbe belépnek a többszólamú vokális kórusok (például a See The Light című számban). A Never Surrender úgy szól, mintha a Primal Feart (az előrefrén riffje) keresztezték volna a Stratovariusszal (a billentyűvonalak a refrénben). A zenekar azzal próbálja elterelni a hallgató figyelmét a közhelyesen csengő fő motívumokról, hogy bravúros szólókat tesz hozzájuk, de ez csak részben sikerül nekik. A The Jester középtempós főriffje, amelyet a szintetizátorok masszív hangzása hangsúlyoz, megint csak egy kirándulás a Primal Fearhez, amit viszont az énekmegoldás lágyít, vagyis a refrénben gyorsan megint a „happy hour with Edguy” közepén találod magad (többszólamú vokális kórusok – refrén). Látszik, hogy a srácokat majd szétveti a bizonyítási vágy, ezt bizonyítja az eltúlzottan hosszú album is! A zenekar a jövőben elgondolkodhatna egy erősebb énekhang bevonásán is.
A banda fiatal és tele van munkakedvvel. Hangszeres téren a srácok irigylésre méltó technikai színvonalat nyújtanak, vita nélkül. Ebben tényleg minden működik. Csak éppen roppant esetlenül, mert hallgatás közben az ember hamar rájön, hogy túlságosan nyilvánvalóan nyúlnak olyan zenekarok ötleteihez, amelyek 10 évvel a Saidian előtt jelentek meg, és a Saidian egyetlen tekintetben sem tudja még felülmúlni őket. Meglátjuk, mit hoz a jövő. A banda tehetséges, van benne potenciál, de még keresi önmagát. Legyünk hát türelmesek. A „Phoenix” a legmegrögzöttebb „power metalosoknak” készült lemez.
Felállás
Markus Engelfried – ének
Markus Bohr – billentyűk
Rodrigo Blattert – gitár
Manuel Glassmann – basszusgitár
Klaus Sperling – dobok
VENDÉGZENÉSZ:
Jon Oliva – ének a Crown Of Creationön
Produkció
Vagelis Maranis
Dallista
1. Resurrection (Intro)
2. Ride On a Phoenix
3. Praise the Lord
4. State of Euphoria
5. Fallen Hero
6. Crown Of Creation
7. See The Light
8. Never Surrender
9. The Jester
10. Ride Like the Wind
11. Nine Lives
12. Power And Glory
13. Reign Of Agony
Az album hossza: 64.08
