helyszín: Trieszt (Trieste) / Kikötői munkások otthona (Teatro Miela) / Olaszország
dátum: csütörtök, 2012. május 10.
Peter Hammill koncertje, legyen az szóló vagy legendás zenekarával, a Van Der Graaf Generatorral, kiváló alkalom a progresszív rock gurmandjainak, hogy koccintsanak, és kihegyezzék a fülüket a brit legenda ujjai és hangszálai alól kikerülő műremekekre. Hammill már negyvenöt éve aktív a fékezhetetlen zenei kalandozás és kísérletezés terepén. A 20. század második felének egyik legnagyobb és legegyedibb énekes-tekintélye ezúttal szólóban lépett fel Trieszt Teatro Miela termében. Az olaszok a hetvenes évek eleje óta úgy tapadnak rá és a VDGG-re, mint légy a mézre, így nem volt meglepetés, hogy minden szék foglalt volt a teremben, mire kialudtak a fények, és színpadra lépett a jól ismert, fehér hajú, vézna alak, aki aszketikus életmódjával példát mutathat zenésztársai többségének.
A „nyelvdoktornak” a több mint negyvenéves szólókarrier klasszikusainak és az „Consequences” (2012) című legfrissebb stúdióalbum néhány darabjának előadásához nem kellett sok hely. Elég volt hozzá a színpad közepén álló nagyzongora, a jobb sarokban pedig egy akusztikus gitár várta, amelyhez akkor nyúlt a legszívesebben, amikor valamelyik ütősebb ritmusú szám következett. A hatalmas, rendkívül intenzív hangulat megteremtéséhez egyébként többnyire szinte egyik hangszerre sincs szüksége, hiszen fő „fegyvere” a teljesen egyedi, mennydörgő hangja, amellyel látszólag könnyedén száguld a magas és mély regiszterek között. Apró termete ellenére Hammill hangszálai olyan dörgő erővel bírnak, mint egy Pantagruel vagy Gargantua formátumú irodalmi óriásé, akitől még a pokol királya is összeszarná magát félelmében. Valahányszor ének közben beleesik abba a sajátos vokális fázisába, abba a fajta kolerikus eksztázisba, szó szerint remegni kezd a mikrofon előtt, a nézőnek pedig az az érzése, hogy ez a zseniális zenei művész mindjárt szétrobban a dühtől.
Már a fellépés nyitánya is rendkívül kellemes meglepetés volt, mert valószínűleg senki sem számított rá a teremben, hogy ez a megtiszteltetés a VDGG klasszikusának, a „The Siren Song” című számnak jut a „The Quiet Zone/The Pleasure Dome” (1977) kultikus albumról. Végül kiderült, hogy ez volt az egyetlen VDGG-szám az estén, mert a „nyelvdoktor” a továbbiakban kizárólag a szólókincsből játszott, többek között olyan régi kedvencekkel, mint a „Shingle Song”, a „Just Good Friends”, a „Central Hotel” és az „Amnesiac”. A teremben azonnal nagy csend lett, amikor Hammill hirtelen felállt a zongorától, leült egy székre, sovány kezébe vette az akusztikus gitárt, és belefogott az „Over” (1977) albumról ismert „Time Heals” című klasszikusba, amellyel újra és újra felidézi „ifjúkori butaságait”, amikor egy rossz párkapcsolatban pazarolta az idejét. A fellépés egyik csúcspontja a „ph 7” (1979) albumról származó „Faculty X” volt, amelynél Hammillt ismét rázta a szenvedély, az epét pedig mintha fogadásból okádta volna a közönség felé.
Egy újabb népszerű szólóklasszikus, a „Patience” (1983) albumon szereplő „Patient” kiváló előadásával a nyolcvanas évek elejére emlékeztetett minket, amikor a K Group nevű kísérőzenekarával dolgozott. A legfrissebb stúdiómunkát a „Bravest Face” és az „A Run of Luck” képviselte. Vagyis a várakozásokkal ellentétben nem került rá különösebb hangsúly, pedig Hammill mester ismét büszke lehet aktuális stúdióalkotására. A „Thin Air” (2009) című albumról, amely stílusában rokon a „Consequences” lemezzel, szintén két szám hangzott el, a „Stumbled” és a „The Mercy”. A műsor zárásához is tartogatott egy meglepetést: kiváló akusztikus átiratban játszotta el a „The Silent Corner and the Empty Stage” (1974) lemez eposzát, a „Forsaken Gardens” című dalt. Aztán a viharos ováció közepette fürgén, mintha csak a sarka alatt égne a talaj, elhagyta a színpadot. A „nyelvdoktor” a színpadon gyakran keltett dühös benyomás ellenére teljesen kedves bácsi és igazi angol úriember, aki sosem fárasztja a közönséget hosszadalmas beszédekkel, felesleges viccekkel vagy olcsó politikai jelszavakkal. A közönséghez általában csak akkor szólt, amikor jelezte a teremben lévőknek, hogy az éppen játszott dal a legújabb stúdióalbumról származik.
Hammill mester ismét teljesen elbűvölt minket, és bebizonyította, hogy talán ő az egyetlen énekes a földkerekségen, aki pusztán a hangja erejével ilyen intenzív hangulatot képes teremteni, úgy, hogy közben egy cseppet sem hiányzik mellőle egy esetleges kísérőzenekar. Annak ellenére, hogy az arca évről évre barázdáltabb, a haja pedig egy hajszállal ősebb, mint korábban, a hangja még mindig hihetetlen formában van, és Hammillnél, akitől saját bevallása szerint David Bowie is a vokális alapokat tanulta, mindig is ez volt a legfontosabb.
szerző: Peter Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist:
1. The Siren Song
2. To Many of My Yesterdays
3. Just Good Friends
4. Bravest Face
5. Time Heals
6. Comfortable
7. Shingle Song
8. Central Hotel
9. Stumbled
10. Amnesiac
11. Patient
12. Faculty X
13. The Mercy
14. A Better Time
15. A Run of Luck
16. Traintime
17. Forsaken Gardens
