Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Glass Hammer
Kiadó: Arion
Megjelenés: 2012
Játékidő: 60:36
Értékelés: 4.5/5
Az amerikai szimfonikus progresszív banda, a Glass Hammer a „Perilous” című lemezzel már a tizenharmadik stúdióalbumát jegyzi, és hosszú idő után ez megint koncepcióalbum, hasonlóan például az 1993-as „Journey of the Dunadan” bemutatkozó lemezhez és a 2000-es „Chronometree”-hez. Steve Babb basszusgitáros és Fred Schendel billentyűs, a zenekar vezéralakjai és alapítói ezúttal rendkívül allegorikus koncepcióval álltak elő, amely a lemez mind a tizenhárom, egymással összefüggő dalából sugárzik. Bár mindenki a maga módján értelmezheti a történetet, azért van benne egy vörös fonal, ami az album címéből és a borítóból is kiderül, utóbbi a dalok szokatlanul sötét természetét is sejteti.
Nagy vonalakban a szövegek egy nyomasztó történetről szólnak két gyerekről, akik túl sokáig játszanak otthonuktól távol, este pedig eltévednek egy temetőben, ahonnan megpróbálják megtalálni a biztonságos utat hazafelé. Közben különféle (képzelt vagy valódi) horrorfilmes szörnyek elől menekülnek. A történet vége nyitott: nem tudni, hogy a szörnyetegeknek sikerült-e utolérniük és felfalniuk őket, vagy a gyerekeknek valahogy mégis sikerült hazaiszkolniuk „anyuka szárnyai alá”. Persze itt is rengeteg rejtett metafora van az élet különféle akadályairól, hiszen a két elveszett gyerekkori barát koncepciója egyszerűen csak képe lehet a való élet szorongató megpróbáltatásainak.
A „Perilous” dalainak hangulata messze nem olyan sötét, mint amilyennek a temetős koncepció alapján tűnhet, hiszen a Glass Hammer még mindig „vidám banda”, amelyre erősen hatnak nagy európai példaképei, a Yes. Ez még szembetűnőbbé vált azóta, hogy Jon Davison, Jon Anderson vokális másolata a Yes új énekese lett, ugyanakkor megtartotta tagságát a Glass Hammerben. Ez az együttesnek, amely Európában a nagyjából húsz évnyi működés ellenére is viszonylag kevéssé ismert, biztosan sok új rajongót hozott, hiszen Davison, bár hosszú árnyékot vet rá Anderson, valóban remek énekes.
Az örök pozitivisták tehát továbbra is a pazar, gyakran légies szimfonikus hangszerelésekre esküsznek, amelyek összetett gitárpasszázsokkal és rengeteg szokatlan ritmusváltással párosulnak. Alan Shikoh gitáros ezúttal az összes gitárt (a szitárt is) ő játszotta fel, míg az előző, „Cor Cordium” című lemezen az akusztikus gitárt maga az énekes, Davison szólaltatta meg. A technikai tökéletesség és az összetett ritmikák ellenére a Glass Hammer „zöld nyelvének” mesélésében mindig fertőzően dallamos volt, és ez így van a „Perilious” esetében is, amely ugyan nem hoz semmi igazán újat az együttesnek, a régi rajongók mégis szeretni fogják. Schendel minden lépésnél lenyűgöz billentyűs mutatványaival, a szimfonikus harmóniákban pedig szokás szerint részben Babb basszusgitáros segít neki. A Glass Hammer újabb erénye megint a két főnök kísérő vokálvonalaiban rejlik.
A nyitódal, a „The Sunset Gate”, amelynek elején lenyűgöző vonósaranzsok szólalnak meg a The Adonia String Trio előadásában, egyike a két hétpercnél hosszabb szerzeménynek. A rendkívül technikás, hangszeres nyitórész minden zenei gurmet megbabonáz majd, különösen a klasszikus Kansas és Gentle Giant örökség rajongóit. A Glass Hammer már az album elején megmutatja kivételes érzékét a feszült dráma felépítéséhez, a szimfonikus aranzsok egymásra rétegezésével pedig lassan építi tovább a fenséges hangulatot. A „Beyond They Dwell” alatt a nyitó dráma kissé elcsitul, és eluralkodik a tipikus, vidám Glass Hammer-hangulat, amelyben Davison hangja viszi a prímet, bőséges adag „Yes-injekciót” oltva a dalba. Alan Shikoh azért elég más gitáros, mint Steve Howe, ahogy Schendel is egészen más fából faragott, mint Rick Wakeman, úgyhogy a hasonlóság sosem válik túl feltűnővé. Sokaknak tetszeni fog, hogy a szövegeknek több jelentésük van, szemben a múlttal, amikor a fantasy, a filozófiai vagy a vallási témák domináltak.
A „The Restless Ones” alatt, amikor vámpírok, vérfarkasok és zombik ébrednek fel, némileg titokzatos hangulat uralkodik el. A többrészes szimfonikus hangszerelések ismét remekül ötvöződnek a bűbájos vokális harmóniákkal, amelyeket a Glass Hammer tökéletesen ural, a billentyűk és a szitár „retró” hangzása pedig sok hallgatót visszarepít a hetvenes évekbe. A melotronnal támogatott ballada, a „They Cast Their Spell”, amelyben Shikoh melankolikus gitárszólóval csillog, olyan, mint valami lidérces álomból előbukkanó gyerekaltató. A „We Slept, we Dreamed” romantikus, pasztorális felvezetéssel nyílik, amelyben vendég oboa is hallható. Az első átmenetnél emelkedett hangulat lesz úrrá a dalon az „amerikai Jon Anderson” vokális vezényletével, miközben Shikoh vidám, de intelligens akkordokat sző alá, a komplex szimfonikus hangszerelések pedig másodpercről másodpercre egyre nagyobb ritmikai dinamikát gerjesztenek.
A hangszeres „The Years Were Sped” rendkívül kellemes interakciót tartalmaz az akusztikus gitár és a zongora között, légies hangszerelésével pedig biztosan tetszeni fog Steve Hackett és a klasszikus Genesis minden rajongójának. Az „Our Foe Revealed” remek zongorás bevezetője összetett, ágas-bogas szerzeményt jelez, ravasz ritmusváltásokkal, miközben a Glass Hammer tagjai könnyedén végig megőrzik az erős dallamos vonulatot. Fontos szerepet kapnak itt Babb zörgő basszusvonalai is, amelyekre erősen hatott Chris Squire (Yes), míg a melotronhullámok és a minimoogos mutatványok néhol a prog néhány legendájának, az ELP-nek, a Genesisnek és a King Crimsonnak az aranykorát idézik. A „Toward Home We Fled” változatosság kedvéért számos jazzes ritmikai szakaszt tartalmaz, Schendel billentyűs improvizációi pedig ízleni fognak a klasszikus szimfo-progrock billentyűs varázslatok minden rajongójának. Davison megint a „Yes-es” elemében van, csodálatos támaszt kapva a kísérő vokális harmóniákból, így a végére maximális adag légies hangulatot sikerül összehozniuk.
A rövid hangszeres „As The Sun Dipped Down” ambient jellegével a King Crimson minden rajongójának tetszeni fog, a „The Wolf Gave Chase”, egy újabb rövid hangszeres darab izgatott, mégis pompázatos természetével, amelyben szétszórt billentyűs improvizációk uralkodnak, főleg az ELP és a Kansas tisztelőinek fog bejönni. A „We Fell At Last” tulajdonképpen egy rövid akusztikusgitár-szóló Shikohtól. Az „In That Lonely Place” érdekes kísérlet, mert ezúttal a vendégénekesnő, Amber Fults veszi át a főszólamot. Egyes versszakokban Davison csatlakozik hozzá, aki ezúttal változatosság kedvéért a szokásosnál kicsit mélyebb regiszterben mozog, aztán megint átváltozik „amerikai Jon Andersonná”, ami egyszerre a legnagyobb hibája és erénye. A záródal, a „Where Sorrow Died and Came No More” a „Perilous” legösszetettebb szerzeményei közé tartozik. A zenekar ezúttal főleg élénk színekben pompázó, fennkölt hangszeres részekkel nynyűgöz le, miközben Davison pozitivista énekteljesítménye megadja azt a végső epikus diadalt, amely egyetlen rendes Glass Hammer-albumról sem hiányozhat.
A Glass Hammer, a „jó” győzelmében hívő örök optimisták a „Perilous” című lemezzel elég érdekes és változatos anyagot tettek le az asztalra ahhoz, hogy annak ellenére se lehessen sablonosságot felróni nekik, hogy szinte évente jelentkeznek új albummal, az allegorikus-szorongó koncepció pedig szerencsésen életre kel az egyes kompozíciókban. A „Perilous” tehát nem hoz semmi igazán újat. A Glass Hammer felismerhető marad, de nem kiszámítható, ezért örömteli, hogy az új lemez megint egészen más, mint az elődje. Mióta Davison a fő énekesük, sok kritikus felrója nekik, hogy túlságosan „Yes-esen” szólnak, és bár ez részben igaz, manapság kevés hasonló amerikai prog-revivalista van, aki ilyen szívből jövően szólaltatná meg a zenéjét. Az összes összehasonlítható kortárs amerikai szimfoprogos közül pedig kétségkívül ők szólnak a legeurópaibban.
Felállás
Fred Schendel – billentyűs hangszerek, steel gitár, kísérő ének
Steve Babb – basszusgitár, billentyűs hangszerek, kísérő ének
Kamran Alan Shikoh – elektromos, klasszikus és akusztikus gitár
Jon Davison (Yes) – ének
VENDÉGZENÉSZEK:
The Adonia String Trio:
Rebecca James – hegedű
Susan Hawkins-Whitacre – brácsa
Rachel Breckman – cselló
Randall Williams – dob
Amber Fults – ének (In That Lonely Place)
The McCallie School Guitar Choir – gitárok
The Chattanooga Girls Choir – ének
Latin Choir – ének
Carey Shinbaum – oboa
Tim Wardle – további kísérő ének
Producer
Steve Babb
Dallista
1. The Sunset Gate (7:37)
2. Beyond They Dwell (4:00)
3. The Restless Ones (3:36)
4. They Cast Their Spell (3:21)
5. We Slept, We Dreamed (7:41)
6. The Years Were Sped (2:57)
7. Our Foe Revealed (6:27)
8. Toward Home We Fled (6:47)
9. As the Sun Dipped Low (1:32)
10. The Wolf Gave Chase (1:59)
11. We Fell At Last (1:56)
12. In That Lonely Place (6:10)
13. Where Sorrows Died and Came No More (6:34)
