Kiadó: Monkeywrench / Republic Records
Megjelenés: 2020. március 27.
Produkció: Josh Evans & Pearl Jam
Az album hossza: 57.05 perc
Műfaj: Alternative Rock
Értékelés: 9.0 / 10
Pearl Jam! A mega rockbanda, amely idén 30 éves. Világszerte közel 90 millió eladott albummal a háta mögött hét év után tér vissza új, összesen 11. stúdióalbumával, a „Gigatonnal”! A posztmilleniumi stúdiómunka az idők során lecsendesedett, és a zenekar új stúdiós eredményeire bizony derekasan várni kell, a Pearl Jam viszont olyan formációvá nőtte ki magát, amely elsősorban nagy koncertattrakció, és a kultuszát főként kivételes élő produkciókra építi. Talán éppen ez az oka, hogy az albumaik eladásai még mindig nőnek. Hiába őrzi meg a csapat az örök ifjonti karakterét és lendületét, a „Gigaton” egy „gigantikus” zenekar érezhető érésének albuma: a banda „gyerekkorában” megalapozta a grunge-ot, mára pedig a vallomásos prédikációja az (alter/art) rock’n’roll legalább annyira öntörvényű zenei névjegyén áll.
A zenekar meglepő döntést hozott az új albumhoz: a Pearl Jamnek tíz albumot producerkedő Brendan O’Brient új (ko)producerre cserélte. Ő Josh Evans, aki 2008 óta a banda gitár- és billentyűstechnikusa, 2010 és 2017 között pedig a Soundgardennél is gitártechnikusként dolgozott. És nem csak ennyit. Ő produkálta a Soundgarden „King Animal” (2012) albumát, valamint a Pearl Jam-basszusgitáros, Jeff Ament „Heaven/Hell” szólóalbumát. Evans és a Pearl Jam közvetlen stúdiós kapcsolata először 2018-ban érhető tetten, amikor Evans a hangmérnöki munkát végezte az Again Today című Pearl Jam-feldolgozáson, amelynek eredetije Brandi Carlile-tól származik, és a „Cover Stories” (2017) című válogatáslemezen jelent meg, különböző előadók közreműködésével. Később Evans (nem producerként, hanem) hangmérnökként dolgozott a zenekar 2018-ban kiadott, digitálisan megjelent saját kislemezén is, a Can’t Deny Me című dalon.
A banda tehát úgy érezte, hogy az Evansszel való együttműködés új fejlődési lehetőségeket nyit a zenekar amúgy is felismerhető, megalapozott művészi aurájának hangzásbeli és stílusbeli továbbfejlesztésére. A „Gigaton” pedig kicsit más album, sőt, sokkal inkább más, mint amire bárki számított. A Pearl Jam Evansben megtalálta azt a potenciált, amely új művészi kalandok felé vezeti őket, és egy kicsit eltávolítja őket a korábbi stúdiómunkák kiszámítható megoldásaitól.
Szövegileg a „Gigaton” ismét rendkívül erős album. Különösen az olyan dalokban, mint a Seven O’ Clock, Vedder költészete nagyon erős dalszerzői pecsétet ad a lemeznek. A banda társadalmilag kritikusan elkötelezett az albumon, és nyíltan kifejezi elégedetlenségét Mr. Trump személyével és munkájával kapcsolatban, egyszersmind „zöld nyelvvel” is megbélyegzett, amely azt kiáltja, hogy a bolygó pusztulása felé száguldunk (Quick Escape). Vedder rendkívül ravaszul ismét a fekete humor frizurájával párnázta ki a verseit, amely a háttérből szólít meg. De jelen van, és végig érezhető.
Az album ütősen nyit. Két rockerpofont oszt ki rögtön az elején, amikor a hatalmas Who Ever Said, majd utána a Superblood Wolfmoon vitorlájába kap a szél. Dühödten vad rock’n’roll keveréke ez, a hetvenes évek legendás zenekarainak, mint a The Who és/vagy a Cheap Trick, színpadias kicsapongása ihlette, de visszafogott, kontrollált gitárhanggal, amely a „odapörkölésben” nem megy túlzásba. A dobok „fémesebb” csengést kapnak a „Lightning Bolthoz” képest, ami az albumnak kissé más ritmikai gravírozást ad, és hálásan tágítja a hangkép spektrumát, amelyet a hangépítőelemek tetszés szerint töltenek ki. A hangzásbeli sűrűség kiválóan megvalósított, a frázisok „odapörkölését” pedig a billentyűk organikus hangja támogatja meg. Ehhez a dühödt rock’n’roll retorikához csatlakozik később a Never Destination. A banda azokban a dalokban is, ahol több tesztoszteront és adrenalinos sietséget enged szabadjára, rendkívül pedáns marad, a ki- és bevezető részeket nagy hangszerelési finomsággal és érett nagyszerűséggel részletezi. Érezni, hogy a dalok jamekből születtek, mégis rendkívül gördülékenyek, magas vibráló dinamikával, élő és organikus eleven hatással, és mindenekfölött forrongó szenvedéllyel és érzelmekkel. A Take the Long Way, amely az energiavonalakat még mindig az igazhitű rockeres keserűség jegyében tartja, becsempész némi múlékony szimpátiát a honfitárs Soundgarden felé. A Quick Escape a lemez legkeményebb dala (produkciós szempontból). Meglepő a dobok különösen kihangsúlyozott „dübörgése”, amely keménységével kilóg az albumról. A dal vége viszont egy hosszabb jam, amely a nosztalgiázót akár a „Ten” albumra is visszalövi, és az Alive hasonlóan levezetett végére emlékeztet, főként a gitárszólókkal való díszítés és a dobok fokozódó aktivitása miatt, amelyek nem fukarkodnak a rendkívül ötletes improvizációs trükkök sokaságával. Kiváló, atmoszférikus záró crescendo és egy rendkívüli „groove”-ú szám!
Az album minden dalában, a dühös és felpörgetett számokban is, megmaradt, illetve kibontakozott a rendkívüli refrén-dallamosság. Ebből a szempontból érdekes a Take the Long Way versszak–refrén átmenete. Olyan érzést kelt, mintha a dal két különböző számból épülne fel, amelyek ötletileg tökéletesen kommunikálnak egymással, hiszen a versszakban a Pearl Jam nem is távolodik el sokat az előző Never Destinationtől, aztán hirtelen átugrik egy rendkívül markáns, megjegyezhető refrénbe, amelyből koncertkedvenc lehet a közönség körében. Valójában az egész album rendkívül ravaszul csomagolva van a zenei fertőzőképesség takarójába, és egyúttal érezhető himnikus ünnepélyesség is van benne, amit a rajongók biztosan lelkesen fogadnak majd.
A Take the Long Way után az album a végéig lenyugszik, ami meglepő döntés, hiszen ez még négy dalnyi játékidőt jelent az album végéig. Nos, éppen a Retrograde és különösen az (akusztikus) Comes Then Goes nem hoz különösebb izgalmakat. Főleg utóbbi inkább valamelyik Vedder-szólólemezre illene (a dal valójában felesleges az új albumon, ráadásul túl hosszú is), míg a Retrograde-ot a kivezető rész kiváló modulációja húzza fel, amely a finálé különös, örvénylő, atmoszférikus crescendójában csúcsosodik ki, pszichedelikus díszítéssel.
Maradnak tehát a bonbonok. Az első egyértelműen a Dance Of Clairvoyants. Ezt a dalt keresi az albumon a zenekar igényesebb rajongója, aki minél több kedvező újdonságot szeretne a csapat sikerült kísérleti vállalkozásai terén. Sötét dal, amelyet a nyolcvanas évek újhullámos korszakából örökölt, megvastagított, szinte „shoegaze” vonal éteri hangzása vezet, és amelytől Robert Smith (The Cure) is megdermedne. Vedder énekmegközelítése is elhajlással szólít meg ebben a dalban, a gitárok pedig különösen ravaszul simulnak a hangszerelésbe. Tetőtől talpig zseniális szám, ahol nem tudod, minek adj előnyt: a versszaknak vagy a refrénnek. A záró River Cross kivételes ballada, amelyben Vedder egyedi énekkarizmája különleges mértékben ragyog. Az uralkodó vokálnak ezúttal különös gravírozást ad a puhán megszólaló régi orgona hangja, a túloldalon pedig „ellensúlyként” a basszusvonalak és az ütőhangszerek törékeny összjátéka. Az album különlegessége az Alright is. Ez a rendkívül finom hangszerelés pontja, törékeny és gyengéden kimért lépések összeolvadása, ahol a hangszerelések egy alap kalimbaminta és programozott dobhurkok köré tapadnak. A gitárok finom pasztelleket rajzolnak a hangtájba. Mindenek fölött pedig újra és újra magával ragad Vedder érzékisége és lágysága. Hogy ezúttal valóban az intimebb dalok a győztesek az albumon, azt a kiváló Buckle Up is megerősíti. Ebbe a kategóriába feltétlenül beletartozik a nagyon hosszú Seven O’Clock is, ahol Vedder a versszakon belüli sorok éneklésében magába szívott valami „springsteenest”, miközben a dal felépítése megint meglepő: dinamikusan új hangulati szintre ugrik a kontrasztos refrénben, amelybe egészen váratlanul, ám rendkívül ravaszul egy nosztalgikus, retrohangzással szólító billentyűhang van beleszőve. A Seven O’Clock az előd „Lightning Bolt” kiváló Sirens című dalának energiabeli megfelelőjeként könyvelhető el.
A „Gigaton” olyan album, amilyet a Pearl Jam pályafutása során még nem készített. A Evansszel való együttműködés kifizetődött az új művészi kihívások keresésében. A banda felfrissült hangzás mellett rengeteg új ötletet kipróbált, főként olyan hangzásbeli struktúrákat épített be, amelyek korábban még soha nem szerepeltek (programozott samplelés, hanghurkok beültetése, mbira (kalimba), a billentyűs hangszerelések sokszínűségének hangsúlyozása,…), és „felnőtt”. Az új album ebből a szempontból jóval változatosabb, mint az előd „Lightning Bolt”. Jóval több apróságot és részletet tartalmaz a hangzás és a hangszerelés felépítésében, ami csak a dalok többszöri meghallgatása után tárul fel. Ez egyben olyan album is, amely kicsit lassabban mászik be a fülbe, bár mindenképpen nagyon zenei. Művészi szempontból kihívóbb, és a élvezethez jóval érdekesebb. A „Backspacer” (2009) és a „Lightning Bolt” ebből a szempontból művészileg rokonabb egymással, a „Gigaton” viszont markánsabb kifejezésbeli elmozdulást hoz. Valójában a zenekarnak sikerült vele új alkotói talajra lépnie. Meglátjuk, hová viszi őket a jövőben a művészi merészség és a kutatói bátorság, hiszen ennek az alapozása a „Gigatonon” több mint sikeres. Igazolja azt az érettséget, amelyet a Pearl Jam művészi szempontból a fokozatosan érő működési évei alatt elér. És ami a lényeg: a „Gigaton” megőrzi annak a jól ismert zenekarnak az aurájá, amely valaha, réges-régen a „Ten”-t is felvette, és az összes többi albumot is egészen a „Gigatonig”.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Who Ever Said (05:10)
2. Superblood Wolfmoon (03:49)
3. Dance of the Clairvoyants (4:25)
4. Quick Escape (04:46)
5. Alright (03:43)
6. Seven O’Clock (06:14)
7. Never Destination (04:18)
8. Take the Long Way (03:41)
9. Buckle Up (03:36)
10. Come Then Goes (06:02)
11. Retrograde (05:22)
12. River Cross (05:52)
Felállás:
Eddie Vedder – ének, gitár, billentyűs hangszerek a 6. dalon, orgona a 12. dalon
Stone Gossard – gitár, basszusgitár a 3. dalon, ütőhangszerek és vokál a 9. dalon, billentyűs hangszerek all. 11. dalon
Mike McCready – gitár, ütőhangszerek a 3. dalon, billentyűs hangszerek all. 11. dalon
Jeff Ament – basszusgitár, billentyűs hangszerek és gitár a 3. és 4. dalon. programozott hurkok a 4. dalon, billentyűs hangszerek az 5. és 6. dalon, mbira (kalimba) a 6. és 12. dalon, programozás a 6. dalon, zongora a 9. dalon
Matt Cameron – dobok, programozás a 3. dalon, gitár az 5. és 8. dalon, vokál és programozás a 8. dalon
Közreműködő zenészek:
Josh Evans – billentyűs hangszerek a 2., 7., 9. és 12. dalon, dobprogramozás az 5. dalon
Meagan Grandall – vokál a 8. dalon
