Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Codroipo (Udine) / Cortile d'Onore Villa Manin / Olaszország
A koncert dátuma: 2015. 08. 01.
Látogatók száma: 3500
Jegyár: 51,75€ (ülőhely elöl) / 46,00€ (ülőhely középen) / 36,80€ (ülőhely hátul)
Patti Smith-t aligha kell hosszasan bemutatni. A költészet és a hang, amely nemzedékeket formált, mára a hatvanas évei végén jár. A rettenthetetlen, megkopást nem ismerő szívű művész ezúttal a világturné európai szakaszán járt, amellyel (az első) 40 évét ünnepli annak, hogy megjelent kultikus bemutatkozó stúdióalbuma, a »Horses« (1975).
Passariano egy apró friuli falu a nagyobb Codroipo mellett. A Villa Manin nevű, híres dózsepalota helyszíne, amely alig egy tucat kilométerre van Udinétől, a RockLine számára több okból is sokkal kényelmesebbnek bizonyult koncertlátogatás szempontjából, mint egy nappal később a ljubljanai Križanke, ahol Patti fellépett. A helyszínre érkezőket zuhogó eső „köszöntötte”. Tömött parkoló! Sokan egyszerűen bent maradtak az autóban, és abban reménykedtek, hogy az eső majd elvonul. Nem törődve ezzel a fajta óvatoskodással, én hamar beszaladtam a Villa Manin tetője alá, ahol már tömött sorokban állt a közönség, a szabadtéri nézőtér székei viszont teljesen üresen álltak. Társaságot csak a színpad tartott nekik a technikai felszereléssel, amelyet gondosan beborítottak polivinil takarókkal. Jó 3000 fő zsúfolódott a Villa Manin tágas épületének tetője alatt, és várta, hogy az idő megkönyörüljön rajtuk. És valóban: kilenc előtt negyedórával az eső csodával határos módon elállt. A fél tízre meghirdetett koncert a kedvezőtlen időjárás miatt végül tíz perccel korábban kezdődött, amikor a legendás művész a kísérőzenekarával kisétált a színpadra. Ők négyen voltak: az eredeti tagok, Lenny Kaye (gitár, basszusgitár, ének) és Jay Dee Daugherty (dob), valamint Andy York (gitár) és Tony Shanahan (basszusgitár, zongora, ének). Patti Smith villa manini fellépése azonban nemcsak a „Horses” megjelenésének 40. évfordulójáról szólt, hanem Pier Paolo Pasolini olasz rendező, költő és író halálának 40. évfordulójáról is. A kortárs olasz művészet egyik legfontosabb alakja élete nagy részét a friuli Casarsában töltötte, egy kőhajításnyira a Villa Manintól, így a két évforduló összekapcsolása teljesen logikusnak tűnt ehhez a koncerteseményhez.
Patti Smith továbbra is egy éles és szabadságszerető, rugalmas kozmopolita intellektus first ladyje, amellyel megtermékenyíti a költészetét. A koncertest a híres nyitósorral, illetve megszólítással indult: „Jesus died for somebody’s sins but not mine”, majd a zenekar fokozatosan belekezdett a teljes „Horses” album előadásába, a Van Morrison-féle „kamaszos” single, a Gloria feldolgozásával, amely eredetileg a Them nevű együttes száma. A hálás olasz közönség szó szerint Patti kezéből evett, a költő pedig szenvedélyes megszólításokkal és gesztikulálással folyamatosan bíztatta a publikumot. A koncert 20. percében ismét kegyetlenül szakadni kezdett az eső. Ezúttal azonban az emberek a helyükön maradtak. Jól felkészülve. Széldzsekiben és esőkabátban, sőt esernyővel is. „Nem hiszem el, hogy mind még mindig itt vagytok, és kitartotok velünk” – hangzott el az egyik bíztató szó Patti részéről az eláztatott közönséghez.
Patti elkápráztatott az érzékiségével és a szenvedélyesen újraélt költészet-előadásával. Markáns hangja évek múltán úgy érik, mint a jó öreg bor, vallomása és értelmezése pedig csak nyer az üzenet erejében és értékében, annyi őszinteség van bennük. Költészetének gondolati értéke aktuálisabb, mint valaha, minden szó pillanatok alatt életre kel, amikor a karizmatikus művész nekilát a verseinek.
Patti mögött kiválóan összehangolt zenekar állt. Kifinomult és összetett minden figurában és felvonásban ezen az estén, ami Patti Smith általános „punk” pedigréjét tekintve újabb bizonyítéka a fokozatos művészi érésnek. A koncertet, amely tele volt intenzív érzésekkel és érzelmekkel, Patti minden dal előtti bevezető kommentárral egészítette ki, az igazi punk lelkesedés pillanata pedig némileg meglepő módon a The Who-szám, a My Generation feldolgozására jutott. A Jim Morrisonnak ajánlott Break It Up-tól az album csúcspontját jelentő Landen át a Jimi Hendrixnek ajánlott záró Elegie-ig Patti ismét bebizonyította, milyen erős dokumentuma a művészetnek az örökzöld „Horses” album. Amikor az album A oldala véget ért, a Kimberly kezdete előtt ez a bejelentés hangzott el: „That was a side A of an album »Horses«. And now we turn the record over and we put the needle in the groove and we play side B.” Az Elegie alatt Patti felsorolta elveszett zenész barátainak és művésztársainak nevét, a Ramones mind a négy elhunyt tagjával kezdve; nem felejtette el megemlíteni sem Lou Reedet, sem egykori partnerét, Allen Lanier-t (Blue Öyster Cult), sem férjét, Fred Sonic Smitht, sem Robert Mapplethorpe fotóst, sem a Nirvana Kurt Cobainjét. És természetesen Pier Paolo Pasolini nevét sem hagyta ki. A Birdland kivételes recitált hozott, amitől pillanatok alatt feljött a libabőr, az érzések intenzitása pedig a punkrockosan felpörgetett Free Moneyban tetőzött. Amikor Patti elhagyta a színpadot, a zenekar egy The Velvet Underground-egyveleggel folytatta, ami újabb eufóriahullámokat keltett a nosztalgikus olasz közönségben. A Beneath the Southern Cross alatt Patti Smith és Lenny Kaye akusztikus gitárt vett a kezébe, a figyelem középpontjába pedig ismét a „mennydörgő” Patti Smith verseinek tolmácsolása került.
A közönség tovább ázott az esőzuhatagban, de szívósan kitartott a végéig. Akárcsak Patti a csapatával, akik a várakozásnak megfelelően a közönségnek ajánlották a People Have the Power című számot, és ezzel az ébresztő, harcos dallal még egyszer harsány delíriumba kergették a közönséget. A fellépés ezen a ponton érte el záró crescendóját. A legtöbb érzelmet azonban (valószínűleg pályafutása legismertebb száma,) a Because the Night váltotta ki, amelyről Patti elmondta, hogy elhunyt férjének, Fred Sonic Smithnek írta. A dal társszerzője név nélkül maradt, de már nem titok, hogy Bruce Springsteen az.
A ráadásban a zenekar a The Who-szám, a My Generation feldolgozásába kezdett. Miközben a zenekar vette át az éneklés nagy részét, Patti kezet fogott az első sorokban állókkal, majd átvette a gitárt a technikustól, magára vette, és Pete Townshend módjára „tépte” a hangot recsegő torzítással. Már csak a hangszer záró szétverése hiányzott, és teljes lett volna a mérték. Nincs mit hozzátenni. Sokkoló élmény volt, tele feszítő szenvedéllyel és érzelemmel. Az háromnegyed óra híján két óra – ennyi ideig tartott a koncert –, egy szemvillanás alatt elszaladt. Kiváló koncert. Bármennyire is szépen ráragadtak Patti évei, a színpadi jelenléte és a költészet-értelmezése, egyáltalán az egyedi víziója és a leplezetlenül kesernyés intellektusa örökké fiatal, örökzöld és szabad útitársai mindennapjainknak! Egy ilyen erős és meggyőző előadás láttán nem nehéz arra gondolni, hogy Patti a nem éppen szerény 68 évével is még mindig igazán lángolóan hisz a kisember jobb holnapjában.
Setlista
1. Gloria (In Excelsis Deo)
2. Redondo Beach
3. Birdland
4. Free Money
5. Kimberly
6. Break It Up
7. Land: Horses/Land Of A Thousand Dances/La Mer(de)/Gloria
8. Elegie
9. Privilege (Set Me Free)
10. Summer Cannibals
11. Rock and Roll / I’m Waiting for the Man / White Light White Heat
12. Beneath the Southern Cross
13. Because the Night
14. People Have the Power
—ráadás—
15. My Generation
Képgaléria
