Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Styx
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1981
Játékidő: 40:37
Értékelés: 4.5/5
A »Paradise Theater« a Styx hihetetlen, egymást követő multiplatina albumsorozatának negyedik darabja volt, amellyel a zenekar megőrizte helyét az amerikai arena rock színtér első számú attrakciójaként. A »Paradise Theater« koncepcióalbum, amely a dalszövegeken keresztül a chicagói ‘Paradise Theatre’ régi színház történetét meséli el, a nagy gazdasági világválság előtti alapításától (1928) a múlt század ötvenes éveinek végén bekövetkezett szomorú bukásáig (1958). A koncepció a tagok szavai szerint az új korszak metaforájaként is szolgált, amikor a viszonylag idealista hetvenes évekből egoista-materialista nyolcvanas évek lettek, különösen az amerikai társadalom szellemét tekintve.
Annak ellenére, hogy a Styx épp a hírnevének csúcsán állt, érdemes megemlíteni, hogy a tizedik album felvételei előtt a zenekaron belül nem éppen baráti harmónia uralkodott. Míg a billentyűs/énekes Dennis DeYoung mindenáron pop-attrakciót akart csinálni egy csomó szerelmes AOR-balladával, a két gitáros/énekes, vagyis Tommy Shaw és James Young lelkükben kemény rockerek voltak, így mindenkinek megvolt a saját elképzelése a zenekar további hangzásbeli irányáról.
DeYoung idegei végül felmondták a szolgálatot, és amikor már-már kilépett a zenekarból, a két szőke gitáros rábeszélte, hogy mégis maradjon, és ráhagyta a döntést az irány és a koncepció kérdésében, noha a Styxnál a szerzést illetően mindig viszonylagos demokrácia uralkodott, így mind a három énekes/dalszerző keze (és hangja) benne volt legalább egy slágerben. DeYoung »The Best of Times« című power balladája könnyedén meghódította a rádiókat, a keményebb hangzás kedvelőit Shaw pomp rockere, a »Too Much Time On My Hands« nynyűgözte le, a feltételezett szublimális üzenetei miatt vitatott, de kiváló »Snowblind« a mai napig a Styx egyik legkedveltebb klasszikusa, a keményen rockos hangulatú »Rockin’ the Paradise« pedig szintén meglepően előkelő helyet ért el a slágerlistákon, és a koncertek megnyitó repertoárjának állandó darabja lett.
A »Paradise Theater« összességében egyenletesebb teljesítmény volt, mint az elődje, a »Cornerstone« (1979), amelyen egy kicsivel több volt a ballada a kelleténél, most viszont nem hiányoztak a vérbeli Styx-arena rockerek, a balladák pedig kisebbségbe szorultak. Shaw és Young ezúttal ismét alaposan megfenték a gitárokat, ami már a rendkívül temperamentumos nyitányon, az »A.D. 1928/Rockin’ the Paradise«-on is hallatszik, ahol a finoman balladás, zongoradallamra épülő bevezetés igazi kemény rockbombába csap át Shaw monumentális szólójával és DeYoung harcias hangulatú éneklésével. Az utóbbit a színpadias glamúr szele is átjárja, ami egyébként a nagy Freddie Mercuryra és a Queenre jellemző. A »Too Much Time On My Hands«, amely a Styx-hívők körében már régen „népdallá” vált, egy újhullámos hangulatú billentyűmotívum köré épül, ami szándékosan laza, ‘gúnyos’ atmoszférát teremt. A refrén, amelyben a főhangon Shaw ragyog, úgy van megoldva, ahogy a Styx mindig is értett hozzá – nagyzolóan és hipermelodikusan, hatalmas vokális harmóniákkal, kihívó gitárfrázissal és erőteljes ritmusszekcióval.
A »Nothing Ever Goes As Planned«, amelynek mikrofonjánál ismét DeYoung áll, a címe ismeretében ironikus módon sosem lett sláger, pedig a zenekar rengeteg energiát és munkát fektetett bele, és az album egyik legérdekesebb szerzeménye is, számos váratlan tempóváltással, ütős ‘összecsapásokkal’ a két gitáros között, temperamentumos szaxofonbetétekkel és szellemesen játékos vokális harmóniákkal, amelyek az ébresztő refrénben érik el a csúcspontjukat. A »The Best of Times« power ballada, az album legnagyobb slágere, amely a koncepcióalbum központi motívumát tartalmazza, a mai napig a Styx egyik legkedveltebb klasszikusa, amelyben a főhangon és a zongoránál DeYoung brillírozik, a monumentális refrénben pedig a másik két énekes is a segítségére siet. Szemléletesen megmutatkozik benne a legendás zenekar kivételes érzéke a temperamentumos, ébresztő pillanatok – ahol az arena rock pompa a tetőfokára hág – és a finomabb, zongorára fektetett részek közti gördülékeny átmenetekhez.
A DeYoung-féle »Lonely People« egyenesen az egész Styx-karrier egyik legérdekesebb kísérlete, amelyben a szaxofon meglepően fontos szerepet játszik, miközben az ütős gitárpasszázsok és a drámai énekvonalak a szokásosan magasra csavart pompát és adrenalinos színpadiasságot adják. A »She Cares« AOR-ébresztő fennkölt hangulattal van tele, Shaw éneke remekül összeforr a szökdelő zongoramotívummal, a reményteli vokális harmóniákkal és a gyönyörűen megírt gitárdallammal, amelyen keresztül finoman szövődnek át a temperamentumos szaxofonszólamok. Valójában elég nagy meglepetés, hogy ez a kiváló szám sosem lett sláger.
Ez viszont sikerült a következő klasszikusnak, a »Snowblind«-nak, amely Shaw és Young összehangolt vokális vezetésével a drogok, élükön a kokain veszélyeire figyelmeztet. Ahogy az várható, ez egy piacra szabott szerzemény felborzolt gitárpasszázsokkal és drámai kísérő vokális dallamokkal, amelyek az epikus refrénben csúcsosodnak ki. Vitatott státuszát a keresztény fundamentalisták hajszájának köszönheti, akik azzal vádolták a Styxot, hogy a »Snowblind« sátánista szublimális üzeneteket tartalmaz (az amerikai önkinevezett közerkölcs-őrök kedvelt gyakorlata ez, élükön a vallási fundamentalista Tipper Gore-ral, a későbbi amerikai elnökjelölt feleségével, aki a nyolcvanas évek közepén mindenáron be akarta feketíteni a nemkívánatos zenét, és meg akarta védeni az amerikai ifjúság istenfélő lelkét).
A zenekar tagjai természetesen az ilyen ostobaságon csak a fejüket foghatták, és alig tudták visszafojtani a nevetést. Éppen ez a teljesen hülye hajtóvadászat adta DeYoungnak az ötletet a következő albumukhoz, a »Kilroy Was Here«-hez (1983), amelynek koncepciója egy rendőrállam, ahol minden zene, élén a rockkal, szigorúan tilos. A »Half-Penny, Two-Penny« újabb kiváló arena rocker, hatalmas, keményen rockos gitárfinomságokkal, élén Shaw remek szólójával, ahol Young mogorva énekmegközelítésével ismét az ‘amerikai álom’ kétszínűsége ellen dühöng. Az »A.D. 1958« a »State Street Sadie«-vel együtt melankolikus zongorás zárlat, amelyet vad szaxofonszóló fűszerez, és amelyben harmadszor tér vissza az album reprezentatív koncepciómotívuma, szimbolizálva a régi chicagói színház búcsúját.
A »Paradise Theater« a Styx aranykorának csúcspontja volt, amikor a legendás zenekar tagjai gyakorlatilag megállíthatatlanok voltak a monumentális albumok kovácsolásában, az arena rock pedig utoljára igazán ő határozta meg a rádiós slágerlisták élmezőnyét. A számos örökzöld sláger mellett a kevésbé ismert, de semmivel sem kevésbé érdekes szerzemények és a szerény koncepció szilárd egyensúlyt biztosítanak az albumnak, így joggal érdemli ki a kultikus chicagói kvintett utolsó mesterműve címet.
Felállás
Dennis DeYoung – billentyűk, ének
Tommy Shaw – gitár, ének, vokóder
James Young – gitár, ének
Chuck Panozzo – basszusgitár
John Panozzo – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Dan Barber – kürt
Steve Eisen – szaxofon
Mike Halpin – kürt
John Haynor – kürt
Mark Ohlson – kürt
Billy Simpson – kürt
Produkció
Styx
Számlista
1. A.D. 1928 (1:07)
2. Rockin’ The Paradise (3:34)
3. Too Much Time On My Hands (4:33)
4. Nothing Ever Goes As Planned (4:47)
5. The Best of Times (4:21)
6. Lonely People (5:25)
7. She Cares (4:21)
8. Snowblind (4:59)
9. Half-Penny, Two-Penny (5:58)
10. A.D. 1958 (1:06)
11. State Street Sadie (0:26)
