Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Kino Šiška
A koncert dátuma: 2012. október 14.
Látogatók száma: 350
Jegyár: 18€/22€
Aki néhány évvel fiatalabb, annak nem volt alkalma átélni azokat a mára kultikussá vált koncerteket, amelyek nálunk tizenöt-húsz évvel ezelőtt zajlottak. Olyan helyszíneken, amelyekről ma egy lyukas garasba sem fogadnál, hogy valaha legendás bandákat láttak vendégül, rengeteg olyan buli volt, amelyről a nálunk kicsit idősebbek még ma is mesélnek, mi meg a nyálunkat csorgatjuk az emlékeiken, és hitetlenkedve, tisztelettel dülledt szemmel hallgatjuk őket. A kilencvenes években így fordult meg nálunk a Judas Priest/Pantera/Annihilator (Ljubljana, 1991), a Faith No More/Cathedral (Ljubljana, 1993), a Slayer/Machine Head (Ljubljana, 1994), a Saxon (Kobjeglava, 1995), a Black Sabbath (Sežana, 1995), a Napalm Death/At the Gates (Kobjeglava, 1996) és még számos más név. Köztük a doom és a gothic metal úttörői, a brit Paradise Lost is: 1992-ben a Humon a Tiamattal, 1994-ben a Crowbarral Ljubljanában, utoljára pedig 1997-ben léptek fel a Festivalna dvoranában. Egészen a múlt vasárnapig, amikor a Paradise Lost tizenöt év után újra visszatért Ljubljanába. ’97-ben a One Seconddal, idén a tizenharmadik stúdiólemezzel, a Tragic Idollal.
Előzetes bejelentés nélkül, meglepetésszerűen valamivel nyolc után a zágrábi darkerek, a Phantasmagoria léptek elsőként színpadra, akiket a hivatalos plakátokon csak a másnapi, zágrábi Pogon Jedinstvo-beli koncert előzenekaraként lehetett felfedezni. A horvát sötét hangzású banda a szomszédoknál goth veteránnak számít: 1988 óta működik, és a műfaj egyik legnagyobb underground csapataként tartják számon. A Phantasmagoria erősen merít a Joy Division- és New Order-féle post punkból, ehhez társul a gothic sötét, erőteljes íve, amelyre olyan bandák hatottak, mint a The Sisters of Mercy és a The 69 Eyes, a horvát zenekar pedig még egy csipetnyi ex-jugoszláv újhullámot is tesz bele. A Phantasmagoria Tomi, a frontember mély, komor hangja vezetésével elsősorban ritmikailag gazdag zenét szolgál fel, amelyet végig a billentyűk melankolikus függönye és a darkeres ikonográfia kísér. A horvát banda messze áll attól, amit a szabadidőmben is szívesen hallgatnék, de el kell ismerni: korrekten és magabiztosan letolták a műsorukat.
Sokkal, de sokkal inkább várták viszont az újonnan alakult progresszív nehézsúlyút, a Soent, amelyben Martin Lopez basszusgitáros (ex-Opeth, ex-Amon Amarth), a legendás basszusmester Steve DiGiorgio (Sadus, Death, Control Denied, Testament, Iced Earth és még egymillió másik), Joel Ekelöf énekes (Willowtree) és Kim Platbarzdis gitáros egyesítette a tudását. A zenekar idén februárban adta ki debütáló albumát, a Cognitive-ot, amelyet a kritikusok és a rajongók egyaránt remekül fogadtak, a Soen pedig éppen a Paradise Losttal közös turnén lépett először színpadra. Egy szupergrouptól sokat lehetett várni, és ezeket az elvárásokat az első hangtól kezdve több mint beváltották. A tisztán, hibátlanul szóló hang lehetővé tette, hogy a banda teljes pompájában ragyogjon: a látványos ritmusszekciótól, amely úgy diktálta a tempót, mint egy kiváló kiképzésű katona, egészen a hipnotikus pillanatokig, amelyeket az atmoszférikus billentyűk és a vokális eksztázis okoztak. Sajnos DiGiorgio otthon maradt, így lemaradtunk a Mjolnir fret nélküli basszusgitárján végigcsúsztatott, hibátlan slide-jairól, de a „pótléka” így is több mint kiválóan végezte a dolgát. Lopez a várakozásoknak megfelelően uralta a masszív dobfelszerelést, amelyből könnyedén csalt elő komplex ritmikai mintákat, intrikus és mozgalmas átvezetéseket, helyenként még tribal futamokat is, amelyekben a billentyűs is időnként csatlakozott hozzá a dobokon. A Soen a pillanatokra (túl) nagy Tool- és Opeth-hasonlóság ellenére olyan, mint egy dagály, amely hol lassan, hol brutálisan csap beléd. Újra meg újra a révület hipnotikus állapotába taszítanak a fantasztikus basszusvonalak, Lopez fenomenális dobolása és Joel melankolikus hangja, amely élőben, a refrének vokális harmóniáival feláll a szőr az ember hátán. Egyedül Kim gitárvonalai egyhangúbbak, a csúcsszintű ritmusszekció mellett fakónak és langyosnak hatnak, leginkább még az Oscillation djentes, Meshuggah-s intrójában úsznak a felszínre. De a látottak alapján nem kétlem, hogy a Soen előtt nem áll más, mint egy meredek emelkedő!
Pár perccel tíz után pedig hosszú tizenöt év elteltével ismét a ljubljanai színpadra léptek a doom és még inkább a gothic metal brit nagy öregjei, a Paradise Lost. A vasárnap este pont jó volt egy adag melankolikus hangulatú metalhoz (a hétfő ugye megint munkanap, héhé), a britek pedig Ljubljana fölé esőt is hoztak, ami úgy illett az estéhez, mint fazékhoz a fedő. A Paradise Lost az ikonikus Widow-val nyitott, és eleinte még keményen küzdött a hanggal, ami túl hangos és nagyon koszos volt, de szerencsére gyorsan rendbe jött. A Paradise Lost most is magasan szárnyal a nemrég megjelent Tragic Idol hátszelével, amelyet ezúttal rögtön az elején az Honesty in Death-szel mutattak be, majd az In This We Dwell, a Tragic Idol és a Fear of Impending Hell következett. Hangszeresen a fiúk remekül szóltak! A mindig mosolygós jókedvű Aaron Aedy megbízhatóan adta a ritmusalapot a kiváló Mackintoshnak, akinek hátborzongatóan melankolikus gitárvonalai és fantasztikus szólói ismét az előtérbe törtek, és uralták az estét. Mackintosh, valószínűleg az új bandája, a Vallenfyre hatására is, a sokkal gitárosabb és agresszívebb új anyag legnagyobb hajtóereje, amely a kilencvenes évek penészes „Depeche Mode wannabe” lemezei után megint úgy szól, mint az Icon vagy a Draconian Times. A ritmusszekció szintén csúcsszinten végezte a dolgát – a rutinos Adrian Erlandsson úgy mozog, mintha a kezdetektől a bandával lenne, Edmondson pedig a mindig ugyanolyan halottmerev tekintete (és a Holtak hajnala szereplőit idéző kinézete) ellenére megbízható, mély basszusdörgést nyom. A nagy kérdőjel azonban újra és újra Nick Holmes, mert az énekteljesítménye megkérdőjelezhető – lehet szolid, de lehet totális csőd is. Ezúttal Holmes a középutat választotta, és valahogy sikeresen átevezett a szett végéig, még ha közben alaposan hamisított is, az énekdallamokat gyakran a közönségre hagyta, vagy egyszerűen kihagyta őket, és néhány mondatot teljesen mellé motyogott a mikrofonba. Milan Vidoviti valószínűleg azt ajánlotta volna neki: „nek pušta kosu!” A setlist sem gondoskodott nagyobb meglepetésekről; szinte túl sok volt az új szám az utolsó három lemezről, a szett közepén az én ízlésemnek egy-két diszkós nótával több a kelleténél, a legkellemesebb meglepetést pedig kétségkívül a Shades of God-klasszikus, a Pity the Sadness hozta. Hangszeresen persze csúcs, énekben viszont nem. A Paradise Lost mindössze egy és negyed órás szettel, ami egy önálló, headliner fellépéshez határozottan kevés, a várakozásoknak megfelelően a Say Just Words slágerrel zárt, a koncert pedig szolid, de a kiemelkedőtől távol álló emlékként marad meg.
Setlist
PARADISE LOST:
1. Widow
2. Honesty in Death
3. Erased
4. Enchantment
5. Soul Courageous
6. In This We Dwell
7. Praise Lamented Shade
8. Pity the Sadness
9. As I Die
10. One Second
11. Tragic Idol
12. The Enemy
– – ráadás – –
13. Embers Fire
14. Fear of Impending Hell
15. Faith Divides Us – Death Unites Us
16. Say Just Words
Képgaléria
