Kiadó: Nuclear Blast Records
Megjelenés dátuma: 2025. 9. 19.
Produkció: Paradise Lost
Az album hossza: 51.02 perc
Műfaj: Gothic Metal / Doom Metal / Death Metal
Értékelés: 8.5/10
A Paradise Lost, a gothic és doom metal megingathatatlan ikonjai, a brit doom metal úttörői tavaly szeptemberben szülték meg tizenhetedik stúdióalbumukat „Ascension” címmel. A lemez öt év után követi elődjét, az „Obsidian”-t, vagyis a két album között hosszabbra nyúlt a várakozás. Valójában ennek csak örülhetünk, még ha a zenekar már 2023 közepén elkezdett is érdemben dolgozni az új anyagon! Az „Ascension” ugyanis kiválóan csiszolt újabb stúdiómunkája egy legendás csapatnak, amely tudja, érti, és még mindig képes a legjavát nyújtani!
A Paradise Lost az új albumon ravaszul ragaszkodik a bevált zenei képlethez és receptúrához, amelyet maguk dolgoztak ki, és amely a titáni életművüket megtestesíti. Természetesen azzal a dalszerzői fókusszal, amellyel a „Paradise Lost” (2005) albumon tértek vissza, és amelyet az elmúlt 20 évben követhetünk.
A Paradise Lost az „Ascension” albumon pontosan olyan, amilyennek látni szeretnénk. Látni szeretnénk ma, amikor a zenekarnak semmit sem kell bizonyítania, és nyugodt lélekkel bármikor visszavonulhatna. De minek tenné, ha még mindig képes stúdióbeli kiválóságot nyújtani? A produkció elsőrangú, markáns kontrasztokat hoz a hangzás három alapeleme között, amelybe Nick Holmes énekét ismét tökéletesen illesztették bele. Ő megint fenomenálisan váltogat a growl és a tiszta ének között. A frázisok istentelenül tarolnak! Baljósak, és óriási hangzásbeli lavinaerővel ropogtatnak, amely mindent elsöpör maga előtt! A produkció intenzíven dinamikus kontrasztjában ott fekszenek a dobok, amelyeket a basszusvonalak tömörsége támogat. Ezekbe a lassú vonalakba Greg MacKintosh ismét melankolikus, sötét gitárharmóniákat szőtt, amelyek a Paradise Lost gótikus doom-jegességének felismerhetőségét adó egyik védjegy, központi ismertetőjegy. Az „Ascension” rendkívül kompaktnak, fókuszáltnak, kidolgozottnak hat. Csiszoltnak. Elemi erejű, közvetlen és elsöprő. Éppen ez a régivágású, nyers elemiség őrzi azt az örök vonzerőt, amelynek a Paradise Lostnál nem lehet ellenállni. A zenekar indulása óta. Az „Ascension” is olyan album, amelynek kell néhány forgatás, hogy leülepedjen. Mint a legtöbb Paradise Lost-lemezt, ezt is egyedi atmoszféra kíséri, amelyről csak a Paradise Lostot lehet felismerni. De amikor ez a „végzetes utolsó órai lény” megragad, visszafordíthatatlanul beszippant, és jó ideig nem ereszt a karmai közül. Egyszerűen: az „Ascension” is az a Paradise Lost-album, amely gyorsan arra ítéltetik, hogy számtalanszor pörögjön a CD-lejátszóban.
És igen. A vér ismét megfagy az ereinkben az albummal való első találkozáskor. Nem pusztán a kiváló zenei tartalom miatt, hanem már az „Ascension” borítójának látványától is. A Paradise Lost ehhez a The Court Of Death (1870-1902) című alkotást választotta, amely az elismert brit művész, George Frederic Watts munkája, és a londoni Tate galériában található. A kép a Halált ábrázolja angyal alakjában, amint egy trónon ül. Mellette a Csend és a Titok allegorikus alakja áll, akik a napfelkeltét és a remény csillagát őrzik. Ott van még egy harcos és egy herceg is, akik a trón elé teszik kardjukat és koronájukat, kifejezve, hogy erről a világról a másikra semmit sem vihetsz magaddal.
Ha gyorsan átfutjuk az anyagot: a nyitó Serpent on the Cross elemi ereje a bevezető rész után az alapfrázissal nagyon klasszikusan bontakozik ki, ami egészen a kilencvenes évek első feléig húz párhuzamot, mondjuk egyenesen a „Shades Of God” korszakáig. A Tyrants Serenade doom-pofonja akár a „The Plague Within” (2015) albumról a tarolós Beneath Broken Earth felgyorsított változata is lehetne, ehhez az összehasonlításhoz pedig a Salvation még közelebb kerül. Az album különösen finoman csiszolt siratója a Lay A Wreath Upon The World, amelyben a zenekar mesterien építi a kilátástalan pusztulás hangulatát, kezdve a vonósokat utánzó hanggal megtámogatott akusztikus bevezető borzongástól. Itt a zenekar a komponista-érettségét hangsúlyozza, ahogy a doom metal kereteiből kibontakozik a keserédes reménytelenség posztapokaliptikus kilátásainak sorjázásán át! Ebben a dalban nem szabad figyelmen kívül hagyni Heather Thompson-MacKintosh női énekének lenyomatát. Itt a Savage Days, a billentyűk agyafúrt beépítésével, amely a fekete frázisok fénylő szorításában kivételes hangzásdinamikát hoz, Holmes pedig még több érzelmi töltetet csikar ki, amikor úgy dönt, hogy a refrént tiszta énekkel adja elő! A Silence Like A Grave, illetve az album vége felé a Deceivers olyan pillanatok, amelyek a zenekar új korszakában határozottabb kapcsolatot keresnek az „Icon” és a „Draconian Times” klasszikusaival.
Valójában a zenekar az új albummal nem tett semmi olyat, ami meglepne. A pályafutás tizenhetedik stúdióalbumának keretei várhatóak voltak. A Paradise Lost azonban annyira magáévá tette és kicsiszolta a saját képletét, hogy az új művekkel gyakorlatilag nem is hibázhat (természetesen, ha tartja magát ennek a rá jellemző képletnek a kiindulópontjaihoz). Függetlenül attól, hogy az album megalkotása mögött óriási rutin és tapasztalat áll, az „Ascension” egyértelműen művészi érettséget is sugároz. Az album finomságairól van szó, amelyeket a Paradise Lost nagy kézügyességgel épít be az hangszerelésbe, egy szemernyit sem áldozva fel a nyerseségből. Mindez, ezzel a jól ismert Paradise Lost-retorikai receptúrával együtt, természetesen rendkívül hálás dolog, hiszen a zenekar az új albumon is kiváló mozgékonyságú dinamikát fejleszt, amelyet a sötét, atmoszférikus misézés szinte már szállóigévé vált ragadozó jellege burkol be, és amely a legendáknak egy újabb győztes tettet hoz hosszú életű pályafutásukban. Rendkívül kompakt és ragadozó album a gótikus alkony megkérdőjelezhetetlen királyaitól!
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Serpent On The Cross
2. Tyrants Serenade
3. Salvation
4. Silence Like The Grave
5. Lay A Wreath Upon The World
6. Diluvium
7. Savage Days
8. Sirens
9. Deceivers
10. The Precipice
Felállás:
Nick Holmes – ének
Greg MacKintosh – gitár
Aaron Aedy – gitár
Steve Edmondson – basszusgitár
Guido Montanarini – dob
Közreműködő zenészek:
Heather Thompson-Mackintosh – vokál az 5. dalban
Alan Averill – vokál a 3. dalban
Lawrence Mackrory – vokál a 2., 3., 10. és 12. dalban
