Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Paradox
Kiadó: AFM Records
Megjelenés: 2016
Játékidő: 59:45
Értékelés: 4/5
Sokan azt hitték, hogy Charly Steinhauerből és a vele együtt kultikussá vált német teutonic thrash metal zenekarból, a Paradoxból már csak egy szép emlék maradt. Amikor a Paradox 2012 végén kiadta a „Tales of the Weird” című albumot, amely csupán megerősítette azt a rendkívüli ihletettséget és kifejező erejű dühöt, amelyet a zenekar az „Electrify” (2008) óta tartó lemezsorozatán folyamatosan erősített és fokozott, Steinhauert komoly egészségügyi gondjai eltávolították a stúdiótól és a koncertszínpadoktól. Úgy tűnt, a Paradox története végérvényesen lezárult.
Szerencsére Charly másként gondolta. A pasi ötletei a zenekar „látszólagos szünetelése” alatt újra egy tucatnyira gyűltek, és a sikeres felépülés után úgy döntött, hogy felvesz még egy Paradox-albumot. Eközben elvesztette azokat a munkatársait is, akikkel az előző lemezek arculatát formálta. Ez főként a hihetetlen Christian Muenznerre vonatkozott, akit bárki szívesen látna a zenekarában, így aztán az egész kezdetben lehetetlen küldetésnek tűnt. Hogyan is lehetne helyreállítani a zenekar hangzásának és stílusának teljes sajátos karakterét? Hát, Steinhauer erre is megtalálta a megfelelő válaszokat, és ezzel ismét bebizonyította, hogy személy szerint ő maga a Paradox. Az új felállást úgy alakította át, hogy bevett két görögöt és? egy szlovént. Igen, jól olvastad. A basszusgitárt Tilen Hudrap (Vicious Rumors) vette kézbe, a felállás többi részét pedig immár a két görög, Gus Drax (gitár) és Kostas Milonas (dob) tölti ki.
Ha már a német eredetű teutonic metalnál tartunk, benne (feltételesen szólva) két alapvető irányzatot különböztethetünk meg. Az egyik az általánosan ismert, a világ metaltérképén jóval hírhedtebb ág, élén a Sodommal, a Kreatorral és a Destructionnel, a másik pedig az, amely mind a mai napig valahogy igazságtalanul szem elől tévesztve maradt, és a kritikai közvélemény szemében a mai napig nem kapta meg a méltó elismerést. Ide tartozik a Vendetta, a Deathrow, a Protector, az Assassin (ide sorolhatjuk a Mekong Deltát is), és az „mi” Paradoxunk is. Ez az az irányzat, amely egy kicsivel több dallamosságot vitt a szerzeményeibe, de nagyobb mozgalmasságot, azaz összetettebbséget is. Ezért a Bay Area-hatás itt hamarabb szembetűnik. Vagyis olyan ének jellemzi, amely nem feltétlenül „reszelős-rekedt”, illetve brutalizált, hanem tiszta énekhanggal megtartja a zeneiséget. Charly hangja is ilyen. Magas fekvésben még mindig rendkívül átütő, erőteljes, vehemens, kifejező. A végzet és az okkult sötétség hangját hordozza.
A „Pangea” újabb kiváló teljesítmény, amely maradéktalanul igazolja a Paradox nevével fémjelzett thrash metal örökséget. Nehéz remekműnek nevezni, hiszen Steinhauer a bevált recepthez tartja magát, amely azonnal hat, és egy tapodtat sem tér el tőle. Az új album tehát hatásosan és teljes hitelességgel illeszkedik az előző három lemez zenei arculatához. Talán egy kicsit zavaró lehet a dalok hossza, amelyeket többnyire nagyszerűen díszít a bevezető részeken a hangulat fokozatos építése, a drámai levezetésekben pedig ugyanez, ám a pontok közti távolság elég egyforma, és a zenekar mindent el tudott volna mondani, amit akart, mondjuk egy jó 40 perc alatt. A Paradox az okkult sötétség mellett ugyanakkor kiválóan gonoszkodó is marad. Ezt a gonoszkodást az általános produkciós keményvonalasság mellett mindig nyíltan megmutatták, és a Manhunt vezérriffje például nem is azonosulhatna ezzel jobban.
A csapat játéka kiváló. Miközben Steinhauer megőrzi énekesi erényeit, Gus Draxban kitűnő támaszra talált: ő szerzi a dalok fölött húzódó remek átvezető gitárdíszítéseket, köztük terces futamokat, a két gitáros pedig a szólópárbajokban is kiválóan megérti egymást. A ritmusszekció megingathatatlan. A dob hihetetlenül robbanékony és változatos, a riffeket pedig mesterien támasztja alá a kettős lábdob torpedózása a megfelelő helyeken. Mindebbe beleszövődik a mi Tilen Hudrapunk fémesen csikorgó basszusa is, aki nagy kiválósággal végzi a dolgát, és teljesen önállóan, vagyis a főnök Steinhauer bárminemű útmutatása nélkül kapcsolódik be a feladatokba.
Ezen az albumon tetőtől talpig minden egyedien „paradoxos”. A dinamika kiváló, mert a lemez végig ötletgazdag mozgalmasságából fakad, ennek következménye az album magas fokú „folyamatossága” is. Éppen az album címadó dala, amely egyúttal az egyik leghosszabb is, a lemez központi pontjának számít, ha nem egyenesen a gerincének, a zenekar stílusbeli hangzásának reprezentálását tekintve. Minőségben és ötletességben tehát a Paradox az új albummal a legkisebb mértékben sem marad el, ha az új anyagot a zenekar 2000 utáni munkáival vetjük össze. Ez ugyanis a „holt kilencvenes évek” után az új lendület éve volt a zenekar számára.
A „Pangea” albummal a Paradox ugyan már nem lep meg, de végtelen öröm felismerni, hogy Steinhauer a zenei vízióiban továbbra is a metalmesterség rá jellemző sajátosságainak bevált művészi hagyományához tartja magát, kutatja, ápolja, mélyíti azokat, miközben ügyesen megőrzi a magas zenei színvonalat, amelyet a Paradox neve jelent. A „Pangea” ebben a tekintetben tehát egyáltalán nem kivétel, hanem egy újabb kiváló stúdióalbum egy legendás zenekartól, amely iránt Charly minden dacossága mellett érdemes különös tisztelettel viseltetni.
Paradox – Pangea:
Felállás
Charly Steinhauer – ének, gitár
Tilen Hudrap – basszusgitár
Gus Drax – gitár
Kostas Milonas – dob
Produkció
Charly Steinhauer
Dallista
01. Apophis
02. Raptor
03. The Raging Planet
04. Ballot Or Bullet
05. Manhunt
06. Cheat & Pretend
07. Pangea
08. Vale Of Tears
09. Alien Godz
10. El Muerte
