Kiadó: Nuclear Blast Records
Megjelenés dátuma: 2019. február 22.
Az album hossza: 56.38 perc
Producer: Chris „Zeuss” Harris
Műfaj: Thrash Metal
Ha az Overkill, a bolygó egyik legrégebb óta működő klasszikus thrash metal csapata új lemezt tesz le az asztalra, abból mindig jó buli kerekedik. A thrash metal – amely világszerte a lehető legszorosabban kötődik a punk örökségéhez – megronthatatlan öregjei idén tehát nem kevesebb, mint a 19. stúdióalbumukkal térnek vissza. Vehemensen és féktelenül. Dacosan és kitartóan. A háború szárnyain érkeznek vissza. Ahogy az album címe is megköveteli, természetesen.
Az Overkill persze már rég elmondta, amit akart. Nincs szükségük bizonygatásra, és amikor új stúdióanyagot adnak ki, meglepetés szinte nem is lehet. A mostani felállás szép ideje együtt van. A két gitáros, Derek Tailer és Dave Linsk vakon érti egymást, Bobby Blitz és D.D. Verni pedig tulajdonképpen még az iskolapadból ismerik egymást. Az Overkill ezért olyan zenei állandó, amely nem tud és nem is akar csalódást okozni. Igaz, az új albumhoz be kellett építeniük a soraikba az új dobost, Jason Bittnert, ami előde, Ron Lipnicki után még jobb húzásnak bizonyult. Bittner kivételes technikai zsonglőr a dobok mögött, és ezt a Shadow Fall-lal készült életműve is bizonyítja. Az Overkillben játszani neki gyerekjáték, és ha a banda úgy döntene, hogy bármiben kitágítja a hangszereléseit, Bittnerben még rengeteg kihasználatlan tartalék rejlik nagy technikai tudásból és rétegzettségből. A rajongók ezt viszont biztosan nem akarnák, az Overkill pedig álmában sem merne ilyesmire vetemedni.
A vízió szilárd és világos marad. Megronthatatlan thrash metal düh az első másodperctől az utolsóig, néhány szórakoztató betéttel, évődő szarkazmussal, amely azt mutatja, hogy a fiúk ezúttal is kifejezetten élvezték a stúdiózást, amíg az új anyag készült (a önparódiába hajló Batshitcrazy, valamint a punkkal átitatott paródia a banda szülőföldjéről, New Jerseyről, a Welcome to the Garden State). Az első tizenhat perc első osztályúan Overkill-módra dühöngő, és a banda nagyon látványosan tálcán kínálja újkori „Ironbound”-koncepcióját, amellyel nem tud mellélőni. A produkció továbbra is mérgező, végletekig kiélezett és a lehető legfémesebb. Az album közepén a csapat egy kicsit levegőt vesz, és próbálkozik valami mással, változatosabb hangszereléssel, amit például a Distortion hoz. Hiába ragadt le az „már eladott” közepes tempónál és riffnél, minden színét a híres Ellsworth-féle őrjöngés és düh adja, amely határtalanul maró marad. A klasszikus metalhoz közelítő, sötét, közepes tempóra figyelő szerzeményre vadászva az Overkill a Distortionnél egy kicsit meggyőzőbb a Where Few Dare to Walk című számban, ahol viszont megint egy túl hosszú zárórészbe futunk bele, aminek rögtön véget kellett volna érnie.
Tulajdonképpen az albumnak egyetlen baja van: a hatalmas hangszerelési ambíciója. A dalok ugyanis határozottan túl hosszúak. Mindegyikből lefaraghatsz legalább egy percet, és kapsz egy rövidebb, de sokkal tömörebben elmondott csomagot tíz első osztályú rombolóból, az ismert Overkill-recept szerint összeütve, amelyek sokkal mérgezőbben és pokolibban markolnának bele az emberbe. Az ütőerő így biztosan hangsúlyosabb, kiemeltebb és nagyszabásúbb lenne az új lemezen, így viszont a csapat hosszú évek óta követő hívei, akik az évek során enyhén „elkényeztetetté” váltak, időnként el is unhatják magukat, hiszen az Overkill voltaképpen többé-kevésbé ügyesen újrahasznosít sok olyan ötletet, amelyet az elmúlt évtized stúdiókiadványaiban már bemutatott.
De a siránkozás felesleges. Az Overkill stílusa egyedi, és az is marad. Mint ilyen, páratlan, a banda pedig rendkívül sikeresen tartja fenn karakteres önállóságát a „The Wings Of War” lemezen is. Összességében a The Wings Of War-on minden úgy áll, ahogy kell. Tele van félhangos riffkorbáccsal, amelyek engesztelhetetlenül tépnek és tombolnak végig az albumon, a két gitáros dühödten vad szólóbetéteivel, mérgezően átütő basszusvonalakkal, amelyek fémes esztergálásra emlékeztetnek, borotvaélesen pontos átvezetésekkel az őrült Bittnertől, és persze. Itt van kötelezően az is, az a kiegészítés, amely nélkül az Overkillt nem lehet elképzelni. Őexcellenciája, az egyedülálló Bobby Blitz, aki 58 évesen is hihetetlen énekhangi erőt, dominanciát és engedetlenséget mutat. Minél inkább szorongatják az évek, annál kíméletlenebbül harap a hangjával. Az Out On The Road Kill és a Hole in My Soul helyet cserélhetne. Az előbbi mérgesen felborzolt és sonikusan gyors, klasszikus Overkill thrash metal eskapáda, amelynek az albumot kellene zárnia, míg a Hole In My Soul a dallamosabb refrénjével az album közepére illene.
Az Overkill-recept szerinti rituális misézés érintetlen marad! A „The Wings Of War” nem tartozik a csapat legkeményebb, hangzásban legdurvább és legvadabb termékei közé, azok közé, amelyek mélyen beleégtek a régi hívek emlékezetébe, mert a banda hangszerelési kitérőkre vetemedik, ami nem tesz neki különösebb szolgálatot, legfeljebb azt a felismerést hozza, hogy az album legalább tíz perccel hosszabb a kelleténél. Mégis hozza az új Overkill-album 2019-ben is azt a különleges izgalmat a várakozásban, amikor nem tudod, hogy Blitznek az adott pontnál mi fog eszébe jutni, és milyen hangi „csínytevést” követ el. Az összes trükkjét már megmutatta, de így is érdekes, hogy hol, mikor és hogyan veti be őket újra és újra, és hol csap le a villám. Az üvöltésben, visításban, ordításban fenomenális marad, ahogy megismételhetetlen „lenyelt körfűrész”-figurája is. Megronthatatlan énekes pózával Bobby Blitz továbbra is a fő hajtómotor, amely húzza az Overkillt tovább és tovább, érett korukban is. Egészen a thrash metal halhatatlan legendáinak státuszáig.
szerző: Aleš Podbrežnik
pontszám: 8.0 / 10
Számlista:
01. Last Man Standing
02. Believe In The Fight
03. Head Of A Pin
04. Bat Shit Crazy
05. Distortion
06. A Mother’s Prayer
07. Welcome To The Garden State
08. Where Few Dare To Walk
09. Out On The Road-Kill
10. Hole In My Soul
Felállás:
Bobby “Blitz” Ellsworth – ének
D.D. Verni – basszusgitár
Dave Linsk – gitár
Derek Tailer – gitár
Jason Bittner – dob
