Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Father
Kiadó: Dallas Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 58:10
Értékelés: 4.9/5
Nehéz elhinni, de valahogy kibírtunk öt év absztinenciát azóta, hogy a hallójáratokon át egészen az agykéreg agyi magjáig eljutott a Father, ennek a nehézsúlyú és kivételes újoncbandának az első sortüze. Minden érett, teljes dologhoz idő kell: a One Eon, a rijekai színtér dinamikus, megújult – nevezzük így: újjáélesztett és még tovább fejlesztett – fegyverének új lemeze pedig több mint méltó utódja a magas oktánszámú Inspirite-nak. A Father a győztesek és alkotók módjára tért vissza, nem holmi zenei trendkövetőként!
Rijeka mindig is nagy erejű, ötletekkel és zenével teli muzsikusok keltetője volt, és ehhez a hagyományhoz a Kvarner északi fővárosában 2000-ben alakult fiatal lelkesedők ötöse sem lesz hűtlen. Eleinte számos helyi zenekarban edződtek, aztán összeálltak, számba vették erejüket, és kreatív töltetüket egy új pohárnyi varázsitalba öntötték. Azóta mertek a világhódításról szőtt álmoktól a tettekig eljutni, ostrom alá venni a brit szigetet, sikerrel meggyőzni és megbűvölni azt, sőt megbűvölni mindazokat a szerencsés kiválasztottakat is, akik ki voltunk téve a zenéjüknek. Az Easymanből született meg a sikertörténet, amely a Father nevet viseli. A tökéletes, mérgező szépség tiszta formája járja át a második albumot, a One Eont is, amelynek – mint mondtuk – nehéz feladat jutott: felvenni a versenyt a rendkívül melegen fogadott, jól sikerült elsőlemezzel. A Father a telt akkordokból, szaftos torzításokból és főként sötét, de egy cseppet sem depresszív hangszerelésekből álló zenei magot még magasabb evolúciós szintre emelte. Öt apa – közülük négy régi motoros a korábbi felállásból (a karizmatikus énekes, Mihael Prosen, a kivételes gitárosokból álló gitáros-konglomerátum, Dario Pazanin és a banda legendás hangvarázslója, Pinky, valamint a mindig pozitívan hangolt, hibátlanul pontos basszusgitáros, Franjo Jardas), a dobok mögött pedig ezúttal új dobos, Marko Jurić remekel – hozott világra egy cuki szörnyet! A dobosváltás kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy a zenekar még jobb platóról indulhasson a világegyetemi csillagközi térbe. Marko Jurić, mint a zenekar központi ritmikai tengelye, egyébként „bűnös” a Belfast Food és a Beatles Revival band ritmusáért is, az előző évszázad kilencvenes éveiben pedig a Gipps & Gaston nevű alternatív formáció tagja volt, és tökéletesen illeszkedett ahhoz, ami a Father lényegének magja. A zenekar kiszellőztette az összes szelepet, a kreatív forrásokból pedig előhívta ifjúkori inspirációinak hatásait (ezek, kedveseim, mindig a Toolból, az A Perfect Circle-ből, a Panterából és mindabból merítettek, amitől a nyálam is szívesen csorog az alkotásaik minden egyes hangjára), és valami teljesen önálló dolgot alkotott. Térjünk hát konkrétan a lemezre!
A One Eon tucatnyi kivételes szám gyűjteménye, töltelékek nélkül. Az egyetlen kitérő, ha mindenáron keresni akarod, a Dreams című közjáték, amely még összetartóbb egésszé kovácsolja az anyagot. A nyitó sortűz a nyitótételtől, az album első nagy ütőkártyájától, a Venus & Marstól kezdve élvezetről élvezetre repít. A nyitány olyan, mint a Faith No More tiszta esszenciájának agykérge, mégsem válik belőle másolás veszélyes útján járó követés: a Father a saját módján meséli el a saját történetét! A két bolygó erotikájának és harciasságának keveréke határozza meg a rijekai zenei harcosok hajthatatlan természetét. A Father a maga ösvényén, pályáján, világos célok vonalán még mélyebbre hatol a The Downloader című számmal. A riffek vad tempóban követik egymást, a teli hangzást pedig szinte maidenes kirándulások a filmes samplerekbe és látszólag ambient üzenetek toolos narrációja egészíti ki. Az igazi forradalom a tudat forradalma! Az érzékelés magasabb platóra emelkedik, ahol gyöngéden kell cipelni még távolabbra és még följebb! Ezt szolgálja a Part Of Me nagyon kifinomult textúrája. A szonikus fogások műszertára, amelyet a pokoli szövetségével együtt Billy Howerdel sem utasítana vissza, tökéletes köröket rajzol a gyönyörű színű égre, a szádra pedig hamarosan teljesen őszinte, átélt előhírnökei szöknek föl a többszörös zenei orgazmusoknak. A balkáni ritmika, amely szinkópáiban Vlatko Stefanovski fogásaira emlékeztet, alternatív frissítéssel nem is akarja tagadni azokat a gyökereket, amelyekből ez a csodás alkotói virág sarjad. Ezt a mantrát követi a Pyxis is, visszatérés az orientális szuszpenszhez – a fiúk a japán ikonográfia rajongói is –, majd szamurájmódra hasít bele a Satango SOAD-os dallamvilágába, mivel pedig a szamurájok költők és filozófusok is voltak, akiket a tökéletes cseresznyevirág keresésének gondolata ihletett, a folytatásban meditatívan úszol be a kis gyöngyszem, a Dreams közjátékába, amely logikusan és dallamosan nő át az Of Truth And Light kanonádjába. Az ismétlődő szerkezetek és vonalak megtöltenek és jóllakatnak, de semmiképp sem kezdenek ránehezedni. A megnyugvás után új emelkedés jön az irányított düh és brutalitás platóira. Miért szerettétek a Panterát? A riffek, a kivételes gitárfutamok, a düh vagy az összes rész tiszta, ősi, természetes, szerves összekapcsolódása miatt? Mindezeknek megfelel a Mangiafuoco Il Magnifico, a zene telt, szaftos alapjára pedig olyan szépen és hatalmasan feszülnek rá a kiváló énekes és átélt előadó, Mihael epikus vokáljai. A Panterát követően egy már-már metallicás hangulatú kitörésben találod magad, egy hivalkodó, pompázatos outróban, hogy aztán átlendülj a Katana pengéjén járt punkosan kiélezett táncba. A Brighter Than Sunnál – pedig megmondtam, hogy nem bocsátkozom túlzott összehasonlításokba – tényleg úgy szól, mintha az Alice In Chains nektárjából táplálkozna, a cantrelles zeneszerzői érzék pedig a torzítástól a tiszta, légies, érzéki akusztikáig, majd vissza a mennydörgés sűrű hangjainak sötét rétegeibe váltakozik. A nagy finálé előtt a Home Away kollázsába beleszövődik az Orient hangulata, a közel-keleti harci fanfárok sortüzei, a záró felvonás pedig főhajtás a liverpooli óriások, a The Beatles előtt. Ó, azok a feldolgozások! Szentségtörően nemtörődöm módon, szinte már túlzott magabiztossággal vetik rá magukat sok muzsikusok a régi, már hallott, népszerűvé vált motívumokra. Hogy szól ez a Fathernél? Az Eleanor Rigby az eredeti gondos átdolgozása, amelyet borgosan egy csomó új bionikus tuninggal látnak el, de mivel a régi dallamok átdolgozásából a Korn groteszk beavatkozásai és számos más után már korábban is elegem lett, az élvezet parabolája itt kissé lejjebb ereszkedik, bár a kíváncsiság hajt tovább – de mit tehetünk, elértünk a ezúttal valóban kivételes zenei kínálat szélére!
A Father az élvezet parabolát gondosan és korrekten vezette a végére, én azonban elkényeztetettségemben még többet kérnék! Empirikusan bebizonyították, hogy még jobb zenészekké értek, és világra hoztak egy új, még tökéletesebb változatát egy olyan albumnak, amely meghódíthatná a világot. A fülpárom már évek óta meg van győződve, rajtatok a sor, hogy magatok hallgassátok meg a lemezt, és eldöntsétek, túlzásról, üres szavak parádéjáról van-e szó, vagy mind puszta tény. Személy szerint inkább újra leülök a fotelba, megnyomom a „play”-t, és félig lehunyt szemmel elrepülök a világűr tág terébe. A One Eon remek kiindulópont, amely megérdemli a számos (vissza)élést és a ti oly értékes időtök és hallgatói figyelmetek végtelen óráit. A zsenialitás és a kivételesség ugyanis a részletekben rejlik, ezekből pedig itt semmi sem hiányzik!
Felállás
Mihael Prosen – ének
Dario Pazanin – gitár
Davor Tomić – Pinky – gitár
Franjo Jardas – basszusgitár
Marko Jurić – dobok, samplerek
Produkció
Mario Juničić, Davor Tomić –Pinky & Father
Számlista
1. Venus & Mars
2. The Downloader
3. Part of Me
4. Pyxis
5. Satango
6. Dreams
7. Of Truth and Light
8. Mangiafuoco Il Magnifico
9. Katana
10. Brighter Than Sun
11. Home Away
12. Eleanor Rigby
