Szerző: Aleš Podbrežnik, Peter Podbrežnik
Előadó: Gilmour, David
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2006
Játékidő: 51:40
Értékelés: 3.5/5
A gitáros-énekes legenda, David Gilmour abban az időszakban, amikor a Pink Floyd az 1996-os „PULSE” koncertalbum után gyakorlatilag már csak papíron létezett egészen a 2014-es hivatalos felbomlásukig, a „Endless River” búcsúlemezzel, lassan azzá a jóindulatú, idősödő, mosolygós bácsikává vált, aki szólózenészként leginkább számos rajongója szentimentalizmusára és nosztalgikus érzéseire építette a pályáját, noha zeneszerzőként valójában már nem tudott semmi különösebben újat vagy izgalmasat felmutatni, hiszen a legjobb ötleteit már legjobb, fiatalabb éveiben kimerítette. Szólózenészként David egyébként hosszú pályája során – egykori Pink Floyd-sorstársától, Roger Watersszel ellentétben – sosem volt különösebben aktív, ezért a rajongók körében nagyon várták a 2006-ban megjelent „On an Island”-et, ami mindössze a harmadik stúdióalbuma volt.
Való igaz, hogy David 1978-as debütalbuma az egyik legjobb szólóprojekt volt egy Pink Floyd-tagtól, és az 1984-es „About Face” is messze nem volt rossz, bár sok mindenben a korának terméke volt, de egyik sem emlékeztetett kifejezetten híres zenekarának stílusára, és ez a maga módján jó is volt, mert a gitáros nagymester igyekezett minél több zeneszerzői önállóságot felmutatni. 2006-ban kissé más megközelítést választott. Davidnek az „On an Island”-en, előző két szólóalbumától eltérően, legalább részben sikerült (újra)teremtenie azt az ambientes varázst, amely a Pink Floydot jellemezte abban az időszakban, amikor a nyolcvanas évek közepén átvette Waterstől a kreatív folyamat irányítását, azzal a különbséggel, hogy az album legtöbb szerzeménye – a „Take a Breath” kivételével – kifejezetten könnyed, ambientes jellegű, így a lemezt kényelmesen meghallgathatják azok a prémkabátos hölgyek is, akik David mai koncertjein a díszpáholyokban kísérik kövér pénztárcájú, ősz hajú partnereiket.
David az „On an Island” szerzeményeinek nagy részében főként jellegzetes, ultramelankolikus gitárszólóira és számtalan slide-gitáros fogására támaszkodik, amelyekkel már a Pink Floyddal töltött korai éveiben hírnevet szerzett, mindezt ritmikailag kompakt és dallamosan strukturált hangszerelési keretek közt játssza el. David természetesen régi barátok egész légióját hívta meg közreműködni az „On an Island”-en, akik közül kiemelkedik a Pink Floyd régi harcostársa, a sajnos azóta már elhunyt Richard Wright, a Canterbury-szcéna doyenje, Robert Wyatt, a gitárvirtuóz Phil Manzanera, a Pink Floyd egykori, eredeti gitárosa, Rado ‘Bob’ Close, valamint David Crosby, Graham Nash és Guy Pratt. Az „On an Island” szövegeinek többségét (a várakozásnak megfelelően) Dave párja, Polly Samson írta, aki az egyik dalban zongorázott és kísérővokált is énekelt.
Az egész albumon végig a „régi szép idők” iránti melankolikus nosztalgia és jóindulatú szentimentalizmus uralkodik, amely egy érett korú férfi belső hangulatát tükrözi, aki lassan már átlépett az úgynevezett harmadik életkorba, hiszen David az „On an Island” megjelenésekor pontosan hatvan éves lett. A „Castellorization”, a nyitó instrumentális szám, amelyet Gilmour egy görög szigetnek ajánlott, ahol láthatóan nagyon élvezetes nyaralást töltött, tartalmazza jellegzetes gitárszólóját. A kissé folkrockos fűszerezésű „Smile” kellemes instrumentális dal, amely pásztori lüktetésével és akusztikusgitár-dallamával sokaknak a „Fat Old Sun” Pink Floyd-klasszikust juttatja majd eszébe. Az „A Pocketful of Stone” inkább a Camelre emlékeztet, valahol az 1999-es „Rajaz” album környékéről, azzal a kicsi, de lényeges különbséggel, hogy Dave hangja mindig egy hajszállal tisztábban intonált volt, mint Andy Latimeré. Az egyetlen szám, amelyen David valamivel több rockos energiát mutat, a „Take a Breath”, amely a többi dal csendéletszerű természetéhez képest kissé élesebb gitárriffjével, mozgalmasabb dobjaival és agresszívebb éneklésével már szinte igazi hard rockos.
Gilmour úr az „On an Island”-del, ezzel a kifejezetten csendélet jellegű albummal kellemes családi összejövetelre és kikapcsoló pihenésre hívta rajongóit egy magányos mediterrán szigetre. Az „On an Island” egyébként rendkívül jól hallgatható lemez, ambientes oldalról nézve végtelenül szép album fantasztikus produkcióval, amely több mint alkalmas a kikapcsolódásra és egy üdítő alvásra egy fárasztó munkanap után, mégis – bár egy-egy pillanatban felidéz bizonyos Gilmour-korszakos Pink Floyd-teljesítményeket – egészében véve nem éppen a remekmű, amit Gilmour rajongóinak többsége remélt, miután rendkívül sokáig kellett várniuk a harmadik szólóalbumára.
A 2. számú recenzió szerzője: Peter Podbrežnik, dátum: 2017. 01. 13. (értékelés: 3.5/5)
==================================================================================
Pink Floyd. Talán tényleg ez a legkínosabb szókapcsolat, amellyel ezt a recenziót kezdhetném. Ez az a zenekar, amely hivatalosan sosem oszlott fel, de már rég volt, hogy megnövekedett aktivitás jeleit mutatta volna. Ezért David Gilmour új stúdióalbuma igazi gyógyír mindazoknak, akiknek/nekünk a Pink Floyd tetszhalott állapota teljességgel felesleges és elfogadhatatlan. Az „On An Island” semmiképp sem Pink Floyd-album. Ez David Gilmour tetőtől talpig. És mégis valamiféle Pink Floyd-album, hiszen Gilmour írta. Hogy lehet ezt kibogozni?
Úgy tűnik, a Pink Floyd szavakat nem tudom majd kikerülni. Az „On An Island” azt bizonyítja, hogy Gilmour a Pink Floyd után a legPink Floydabb. Waters valahol a „The Final Cut”-nál (1983) elakadt, Gilmour pedig olyan szólóalbumot készít, amely a legközelebb áll ahhoz, amit a Pink Floyd fogalma alatt értünk. Legyen szó akár a hetvenes évekről, akár a Waters utáni éráról! Az „On An Island” egyúttal Gilmour visszatérése az 1978-as szólódebütjén, a „David Gilmour”-on hallható stílushoz és hanghoz.
Gilmour egyedien felismerhető, meleg hangját kínálja, a felejthetetlenül egyedi és összetéveszthetetlen gitárjátékot, amely szigorúan csak rá jellemző. „Tiszta” énekkel énekel, kifinomultan és érzékien. Helyenként a „feel” egyenesen visszavisz a hetvenes évekbe, egyenesen a „floyd”-os dalokhoz, mint a Green Is The Colour vagy az If, főleg azokon a helyeken, ahol finom hangját a háttérben „akusztikus slide” gitár kíséri. Itt a The Smile-ról van szó, amely a fent említett „floyd”-os múltbeli örökség és például az A Great Day For Freedom („Division Bell”, 1994) szerencsés „keresztezése”. Ez a dal valójában nem újdonság, hiszen Gilmour már 2001-es koncerteken is játszotta, és szerepel az „In Concerts” DVD-jén. Remekül illeszkedik erre a szólólemezre, bár az „In Concerts”-en nem hagy különösebb benyomást.
A Castellorizon négyperces instrumentális dal, amely megnyitja a lemezt, és a várakozásnak megfelelően belészőtt David „moody” szólója. Ha van mihez hasonlítani, akkor futólag az „A Momentary Lapse Of Reason” (1987) nyitányához, bár mérföldekre tőle. Határozottan, és ha nem is Pink Floyd. Egyszerűen úgy van megcsinálva, hogy azonnal tudod, és ez tuti: „Ez az egyik »floyd«-os fejből jön!” Hogy melyikből, azon nem kell sokáig törni a fejed. A címadó dal, amelybe a nyitány átfolyik, méltó, mesteri folytatás. Lebegés az égen és úszás a holdfényben. Minden nyugodt, minden pihen, a hold süt, ragyogó fényében fák sziluettjei csillognak, és megjelenik David Gilmour szigete. „Let The Light Surround You!”, mintha a mennyből szólna egy hang. Pszichedelikus gyöngyszem. Pont az, mint a Floyd, csak Gilmour tollából. Közvetlenül, egyenesen az ereinkbe! A címadó dal az igazi „floydost” azonnal elönti azzal a varázzsal, amelyet David olyan hatékonyan képes megidézni. A szóló a közepén, gyengéden szelíd, törékeny,…. Maximálisan puha, majd a zárórészben még egyszer melankolikus, egy leheletnyi High Hopes? A gitárhang szigorú kontrollja, a „pull off” ura és a tremolo mestere spontán úszik végig az egész lemezen. David egyetlen hangból egész dallampalettákat fejleszt ki. Minden hangnak fontos helye van, nagyon fontos. A The Blue szólója egyike az ilyen tökéletes csúcsteljesítményeknek, és a Take A Breath-ben újra. És újra és újra,… A pasas egyáltalán nem pazarolja a hangokat, Steve Vai tanulhatna tőle!
Amit Gilmour a Floydtól magával hozott, és ami a lemezéhez kötődik, nagyjából így néz ki. Egy egyszerű „sample”, amely „delayjel” ismétlődik, eleinte teljesen ártatlannak tűnik, néha már túl ártatlannak is. Ez lassan, mesterien csiszolódik, tökéletes érzékkel, darabkáról darabkára, dallamra dallam, úgyhogy a végén tökéletes perfekcióvá nő, a klasszika és a rock hibátlan, tökéletes szimbiózisává, maximálisan telt hangképpel. A Red Sky At Night a nyitányban szaxofonnal igazi Vangelis-féle „The Blade Runner feel”-t hoz. Gilmour, a hangulat mestere! Ez hirtelen átvált a This Heavenbe, amely „walking blues” alapú dal, a „feel” megint kivételes, de teljesen más, a Hammond csodákat művel a háttérben, nem is beszélve Gilmour gitárjának „bluesos tiszta” kitöréseiről. A hangulatok folyton a feje tetejére állnak, majd újra és újra talpra esnek. Az „On An Island” az a kiszámíthatatlan lemez, amely végig meglep. Soha nem tudod, mi rejtőzik a partja mögött.
A dalokat fantasztikus zenekari hangszerelések kísérik, amelyek grandiózus atmoszférát építenek a számokon át. Például az A Pocketful Of Stones. Hihetetlen, mennyire váratlanul töri meg Gilmour ezt a dalt, és visz minket valahol a közepén egyenesen – nem az „A Saucerful Of…”-hoz, ne aggódj, he, he, he,.. hanem a hetvenes évek elejére („Meddle” lemez).
A Where We Start igazi mestermunka, ha a záródal helyes megválasztásáról van szó. A kompozíció erősen emlékeztet a lemez nyitányára a címadó dallal együtt, de a dallam más, a „feel” viszont nagyon hasonlít a lemez elejéhez. A kör lassan bezárul, a történet lezárult. Gilmour ismét ringatózik hangjainak csónakjában, egyedi „slide” gitárjátékával és „steel pedal” játékával. Egyszerűen nincsenek szavak, amelyek elegendőek lennének e lemez recenziójához. Minden alkalommal, amikor meghallgatod az „On An Island”-et, teljesen más érzések járnak át. Az „On An Island” valójában igazi lebegés a csillagok között. Nem nehéz elképzelni a mesés hangulatot, amelybe szeplőtelen holdfény öltözik, evezőcsapásokat a pihenő folyón, egy éjszakában, ahol a csend az úr. Ebben a pillanatban elragadnak ezek az egyedi hangok, és messzire, messzire visznek. A lemez transzcendentális és ezoterikus hatásokat hordoz, igazi relaxációs masszázs az agyacskának. Elaludni rá egy szempillantás, egyszerűen.
Gilmour megcsinálta azt, amit Pink Floydtól csendben mindannyian várunk, de a Pink Floyd számára a történet lezárult. Az „On An Island” a Pink Floyd folytatásos regénye, bár nem Pink Floyd-album. Igazi David Gilmour-szólóalbum, amely csak „gilmouros” lehet, és semmi más. Ennyi! Az ének, a gitár, a zene teljesen saját módon való felfogása, amelyet csak Gilmour ismer. A fickó zseni, a lemez alkotója pályafutását és tökéletességét tekintve 2006 márciusának lemeze, és azt hiszem, rögtön kimondhatom: az év lemeze! Kiváló pszichedelikus mestermunka, rendkívüli dallamokkal, hatalmas hangulatokkal, egyedi kidolgozottsága és tökéletessége párját ritkítja. Az „On An Island” teljes élvezetéhez a lemez hallgatása közben mindenképp kapcsoljátok ki az „eszeteket”. Szóval ne azt csináljátok, amit ez a recenzió! Ne elemezzetek hallgatás közben, hanem engedjétek, hogy a zene elvigyen a logika horizontjain túlra. Legyetek részei Gilmour végtelen horizontjának!
Az 1. számú recenzió szerzője: Aleš Podbrežnik, dátum: 2006. 03. 06. (értékelés: 4/5)
Felállás
David Gilmour – ének, gitár, basszusgitár, ütőhangszerek, zongora, Hammond orgona, elektromos zongora, szaxofon, basszus-harmonika, cumbus
Guy Pratt – basszusgitár
Robert Wyatt – ütőhangszerek
Andy Newmark – dob, ütőhangszerek
Jools Holland – zongora
Phil Manzanera – zongora, billentyűs hangszerek
Leszek Mozdzer -zongora
Polly Samson – zongora, kísérővokál
Caroline Dale – cselló
Ged Lynch – dob
Willie Wilson & The Tunemasters – dob
Lucy Wakeford – hárfa
Chris E. Thomas – billentyűs hangszerek
Georgie Fame – Hammond orgona
Chris Stainton – Hammond orgona
Graham Nash – kísérővokál
Crosby, David & Graham Nash – kísérővokál
Chris Laurence – nagybőgő
Alasdair Malloy – üvegharmonika
Produkció
David Gilmour,Chris Thomas & Phil Manzanera
Számlista
1. Castellorizon (3:54)
2. On an Island (6:47)
3. The Blue (5:26)
4. Take a Breath (5:45)
5. Red Sky at Night (2:51)
6. This Heaven (4:24)
7. Then I Close My Eyes (5:27)
8. Smile (4:03)
9. A Pocketful of Stones (6:17)
10. Where We Start (6:46)
