Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: Edel Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 60:04
Értékelés: 4.5/5
A »Now What?!«, a legendás Deep Purple tizenkilencedik stúdióalbuma, egyben az első stúdiómunkájuk a »Rapture of the Deep« (2005) megjelenése óta eltelt több mint hét évet követően, bőven elég meggyőző bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a hard rock brit pátriárkái esze ágában sincs egykönnyen nyugdíjba vonulni. Valójában óriási kár lenne ez az egész rockvilágnak, hiszen az új lemez, a megjelenés előtt a hűséges rajongók többségét is áthatő sok szkepticizmus ellenére, azt bizonyítja, hogy még mindig képesek meglepni egy csokorravaló üdítően szóló dallal, amelyekben épp elég klasszikus elem van ahhoz, hogy a régi hívek többsége megnyugodjon, ugyanakkor érdekes kirándulásokat tesznek néhány eddig ritkán bejárt hangzásvilágba is. Az előző lemezzel összehasonlítva a „Now What?!” elkészítése a zenekar egyes tagjai szerint viszonylag gördülékeny folyamat volt, nagyobb bonyodalmak nélkül. Az album két szerzeménye, az »Above and Beyond« és az »Uncommon Man« az elhunyt egykori tagnak, a billentyűs legendának és zseninek, Jon Lordnak (1941-2012) állít emléket, ami mindenképp nagyon szép gesztus egykori harcostársai részéről.
Lord szelleme, főként hűséges utódjának, Don Aireynek köszönhetően, néhány további számban is jelen van. Airey a két előző Deep Purple-albumon sem volt ennyire kreatív és szellemes, különösen ami az improvizálást és az egyes szimfonikus hangszerelések gördülékeny megalkotását illeti, ami végső soron azt eredményezi, hogy a „Now What?!” a „Purpendicular” (1996) óta a legartrockosabb Purple-stúdiómunka. Ez tetszeni fog mindazoknak, akik a legendás angolokat a hard rock atyjaiként és egyúttal a progresszív rock egyik úttörőjeként is nagyra becsülik. A régi cimborák elválaszthatatlan triója, vagyis az örökké szellemes énekes Ian Gillan, a sokoldalú basszusgitáros Roger Glover és a dobos nagyúr Ian Paice biztosítja az egyes szerzemények számára a klasszikus Deep Purple-hangzás folytonosságát, ami újabb jó hír a tradicionalistáknak, miközben az amerikai gitárvirtuóz, Steve Morse a legnagyobb ellenfeleinek is végleg bebizonyította, közel 20 év után, hogy mégiscsak ő a lehető legjobb csere Ritchie Blackmore helyére, akinek az árnyéka örökké ott lebeg majd fölötte, amivel ő maga már régen megbékélt. A zenekar Mark VIII felállása a „Now What?!” lemezen nyilvánvalóan a megfelelő stúdióbeli stabilitást is megtalálta, miután koncertzenekarként már rég meggyőzően működik. Az album remek produkciójában közreműködött a legendás Bob Ezrin is (Pink Floyd, Alice Cooper, Kiss, Hanoi Rocks stb.), akit külön meg kell említeni.
Kiváló, de legalábbis nagyon szolid szerzemény bőven akad a „Now What?!” lemezen, és jól érezhető rajtuk, hogy a banda mérhetetlenül élvezte a felvételeket. Minőségi ingadozás valóban nagyon kevés van. A sok év stúdiószünet után a „keményrockos nagypapáknak” tényleg „sok mondanivalójuk” volt, ami minden lépésnél érződik. A szövegek azt mutatják, hogy öregségükre társadalmilag kissé érzékenyebbek lettek, mint valaha, az egyes üzenetek egy hajszállal több értelmet hordoznak a megszokottnál, hiszen a Gillan szókincsében egykor uralkodó szokásos, meglehetősen üres témák – nők, buli, ivászat – helyenként mélyebb problémáknak adták át a helyüket: az egyén elidegenedésének a globalizált világ minden bizarrsága közepette.
Az »A Simple Song« talán a legszokatlanabb nyitány a legendás zenekar történetében, hiszen melankolikus balladaként indul, a „vén macskák” pedig csak a második perc után térnek rá a „lényegre”, amikor klasszikus módon elkezdenek „tépni” az élezett gitárfutamokkal, a masszív hammond-rétegekkel és a hatalmas dobfordulókkal. Airey, aki az egész albumon remek formában van, rögtön az elején zseniális orgonaimprovizációkkal villog, mintha híres elődje szelleme költözött volna belé, míg Gillan nagyon szolid éneke végig nagyjából a várakozásoknak megfelelő. A rendesen felborzolt »Weirdistan« is, amelyben a legendás énekes vokódert vesz elő, rejtélyes atmoszférájával meglehetősen szokatlan és viszonylag újszerű kísérlet. Az egyes improvizációk ismét nagyon intelligensen illeszkednek a szerzemény vázába. Nemcsak Airey, hanem Morse is rég nem lelkesített ilyen üdítő szólókkal, mint most a „Now What?!” lemezen. Glover eklektikus basszusvonalai is többször az előtérbe kerülnek, ami az elmúlt néhány albumon nem volt túl gyakori.
A komor hangulatú »Out of Hand« egy rövid zenekari nyitány után újabb ütős „felgyújtóvá” változik, rengeteg koszos gitárfrázissal, ami minden keményebb hangzás szerelmesét lelkesíteni fogja. Gillan ezúttal az utóbbi évek megszokottjánál nagyobb énekimprovizációba kezd a magas és mély fekvések között, és el kell ismerni, hogy a hangja – annak ellenére, hogy technikailag soha többé nem éri el egykori magas mércéjét – a sok év ivászata és éjszakai kóborlása után is egész jól megőrződött.
A kislemezként is megjelent »Hell to Pay« újabb szerencsés találat, tisztán klasszikus Purple-recept szerint megírva; a telt hammond-vonalakat égető gitárfrázisok szövik át, a „skandáló” refrén pedig mintha csak a koncertek eufóriájának felszítására született volna. Több mint nyilvánvaló, hogy pontosan erre a célra készült, hogy a közönség is aktívan bekapcsolódhasson. A Morse–Airey páros ismét lelkes, szenvedélyes improvizációkkal ragad magával, amelyek után minden nagy virtuóz-rajongó megnyalja majd a száját, miközben Paice a dobok mögött úgy dolgozik, mint egy „rakétahajtású mozdony”, és ez így is van rendjén. A funkos vizekre evező »Bodyline«, amely valószínűleg az egykori tagnak, a legendás Glenn Hughesnak is tetszene, hiszen mintha az ő hangjára szabták volna, ami elég ironikus, tekintve, hogy a Deep Purple ezen felállása semmilyen klasszikust nem játszik az Mk III és Mk IV korszakból, egy újabb rendkívül szórakoztató szerzemény, amelyben a nemtörődöm, mulatós refrén áll az előtérben.
Az »Above and Beyond«, a „Now What?!” két Jon Lordnak szentelt száma közül az első, nehéz gitárfrázissal nyit, majd – ahogy az várható – beront a hammond masszív rétege, amely a szám végéig az előtérben marad. Az intenzív hangulatot Gillan energikus éneke is fokozza, ami hozzájárul ahhoz, hogy az album egyik legjobb darabjáról van szó. Airey-t tényleg nem lehet eléggé dicsérni, és igazi öröm, hogy a többiek ezúttal ennyi teret hagytak neki a billentyűs műalkotásaihoz, miután a „Rapture of the Deep” lemezen kissé túlságosan „háttérbe szorult”. A »Blood From a Stone« újabb agyafúrt kísérlet, hiszen szokatlanul kifinomult, jazzes színezetű motívumokat tartalmaz finom zongorával az előtérben, amelyeket azonban időnként kemény rockos kirohanások szakítanak meg: ilyenkor felbőszült gitárfutamok, harcias „hammondrétegek” és vad dobfordulók uralkodnak. Itt akár egy szemérmes, rövid kirándulásról is beszélhetünk a jazz-rock fúzió világába, amelyet nemcsak a sokoldalú Morse, hanem Gillan és Airey is nagyon jól ismer, bár utoljára a hetvenes évek második felében volt vele dolguk.
A szimfonikus remekmű, az »Uncommon Man«, egy újabb Jon Lord személyének és munkásságának szentelt szerzemény, a Purple egyik legjobb alkotása, nem csak az elmúlt húsz évben, hanem az egész pályafutásuk során. A fenséges zenekari bevezető finom gitárvariációkat és érzékeny szintetizátorfüggönyöket tartalmaz. A nagyszabású hangulat másodpercről másodpercre egyre intenzívebb, a szimfonikus pompa foka pedig időnként már az Emerson, Lake & Palmer aranykorát idézi. Airey sosem titkolta, hogy Lord mellett billentyűsként Keith Emerson hatott rá a legjobban, és ez most az egész albumon itt a legnyilvánvalóbb. Gillan karizmatikus énekstílusa, amely csak a szám felénél lép be, ismét nagyon jól alkalmazkodik a központi dallamhoz és a pompás szimfonikus hangszereléshez. Az »Apres Vous«, ami angolul »After You«-t jelent, egy újabb jól sikerült szerzemény, amely akár a hetvenes évek első felében is születhetett volna, hiszen teljesen klasszikus Purple-modorban épül fel. A szöveg is ezúttal hosszú idő után ismét kicsit klasszikusabban „gillanes”, hiszen az ivászatról és a szoknyák utáni futkosásról szól. A szám közepén váratlan fordulat következik egy kísérletező, szinte fúziós szakaszba, amely valódi „világűrbe” szakít ki a szerzemény egyébként kemény rockos természetéből. Az »All the Time in the World«, amely a „Now What?!” első kislemezeként jelent meg, egyértelműen az album legkereskedelmibb szerzeménye, hiszen viszonylag egyszerű ritmikai alap és gyorsan ragadó, hangsúlyozottan dallamos refrén jellemzi. Az album többi darabjához képest szinte popos rocker, ugyanakkor szép bizonyíték arra, hogy a Deep Purple még mindig érez annyit, hogy kicsit kompaktabb, jó kereskedelmi potenciállal bíró számokat is írjon.
Az album szabályos változatának záró darabja a »Vincent Price«, a harmadik kislemez, és egy újabb kiváló szerzemény, amelyet az azonos nevű amerikai színésznek ajánlottak, aki számos horrorfilmben nyújtott szerepeiről a leghíresebb. Ennek megfelelően a számban meglehetősen komor és hátborzongató hangulat uralkodik, rengeteg „ijesztő” billentyűs effekttel. A zenekarral támogatott kórusvokalizációk sem hiányoznak. Az ütős gitárfutamok a fantazmagorikus színezetű hammond-rétegekkel párosulva kiváló alátámasztást adnak Gillan teátrális énekteljesítményének. Bár a szerzemény karakterében és szövegében inkább valamiféle Black Sabbathnak állna jól, hangzásvilágát tekintve mégis teljesen felismerhető Purple-klasszikus. A végén bónuszszámként még egy elég mulatságos feldolgozás is található, a rock and roll-sztenderd »It’ll Be Me«, amelynek eredeti szerzője Jack Clement, 1957-ben pedig először a legendás Jerry Lee Lewis adta elő, aki Gillan egyik zenei hőse és énekbeli ihletője.
És most? Semmi gond, irány az újabb stúdió- és koncertgyőzelmek! A »Now What?!« minden szempontból a legjobb Deep Purple-album a »Purpendicular« óta, ami igazán jó hír mindazoknak, akik a hard rock legendás öregeit magukban már leírták, mert úgy gondolták, hogy stúdiózenekarként nem tudnak többé semmi üdítőt letenni az asztalra. A vén macskák tehát a hosszú stúdiószünet után a „Now What?!” lemezzel betömték a szkeptikusok száját, és bebizonyították, hogy manapság azon igen kevés, több mint negyven éves múltra visszatekintő zenekar közé tartoznak, amely még képes lelkesítő stúdióalbumokat készíteni, pedig senki sem vette volna túlzottan zokon, ha csak a régi babérjaikon ülnek, hiszen pályafutásuk során zenészként gyakorlatilag mindent elértek, amit el lehet érni, még ha a nagy kiadói konszernek amerikai talpnyalói a mai napig nem is vették fel őket az úgynevezett „rock hírességek csarnokába”.
Felállás
Ian Gillan – ének
Roger Glover – basszusgitár
Steve Morse – gitár
Don Airey – billentyűs hangszerek
Ian Paice – dobok
VENDÉGZENÉSZEK:
Jason Roller – akusztikus gitár az „All The Time In The World” című számban
Eric Darken – ütőhangszerek a „Bodyline” és az „All The Time In The World” című számban
Mike Johnson – steel gitár az „All The Time In The World” és a „Vincent Price” című számban
David Hamilton – kiegészítő billentyűs hangszerek az „Uncommon Man”, a „Weirdistan” és az „Above And Beyond” című számban
Students of Nimbus School of Recording Arts – kiegészítő vokál a „Hell to Pay” című számban
Bob Ezrin – kiegészítő háttérvokál és ütőhangszerek
Produkció
Bob Ezrin
Számlista
1. A Simple Song (4:39)
2. Weirdistan (4:14)
3. Out Of Hand (6:10)
4. Hell To Pay (5:11)
5. Body Line (4:26)
6. Above And Beyond (5:30)
7. Blood From A Stone (5:18)
8. Uncommon Man (7:00)
9. Après Vous (5:26)
10. All The Time In The World (4:21)
11. Vincent Price (4:46)
12. It’ll Be Me (Bonus track) (3:03)
