Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Procol Harum
Kiadó: Eagle Records
Megjelenés: 2017
Játékidő: 56:04
Értékelés: 3.5/5
Ötven év telt el azóta, hogy az angol progresszívrock-úttörő Procol Harum 1967-ben a „Procol Harum” című bemutatkozó albumával és az „A Whiter Shade of Pale” című dallal elbűvölte öreget és fiatalt, és lerakta az egyik alapkövét annak az új műfajnak, amely később progresszív rock néven vált ismertté. A „Novum” a Procol Harum első stúdióalbuma tizennégy év után, ennyi telt el ugyanis „The Well’s On Fire” (2003) óta, és egyben az első, amely az alapító tag és szövegíró, Keith Reid nélkül készült. Az ő helyét Pete Brown vette át, akit leginkább a Creammel és Jack Bruce-szal való együttműködéséről ismernek. Gary Brooker énekes így az utolsó alapító tag lett, és az egyetlen zenész, aki a Procol Harum összes eddigi felállásában játszott. A Procol Harum, amelynek pályája 1977 és 1991 között megszakadt, egyetlen rossz lemezt sem adott ki, és ma a pszichedelikus és progresszív rock aranykorának egyik utolsó, még mindig működő zenekara. Igaz, az új albumra olyan sokáig kellett várni, hogy a rajongók többsége már meg volt győződve róla: a stúdiós napok a „The Well’s On Fire”-rel véget értek.
Persze nem kevesen kételkedtek benne, hogy egy ilyen sokat látott zenekar ennyi év stúdiószünet után még képes-e olyan lemezt letenni az asztalra, amely minőségben felérne a többnyire rendkívül impozáns eddigi diszkográfiájával. Az első két biztató jel a borító, rajta egy titokzatos nővel, aki kissé a kultikus debütalbumot idézi, valamint az eredeti, pszichedelikus hangulatú Procol Harum-logó visszatérése. Azóta ötven év telt el, és az idő könyörtelenül halad mindenki számára. Gary Brooker idén tölti be a hetvenkettedik életévét, és ez a „Novum”-on már érezhetően hallatszik az hangján, bár továbbra is megőrizte jellegzetes, rendkívül karizmatikus és romantikus hangszínét. Josh Phillips, aki 2004-ben az orgonánál az alapító Matthew Fishert váltotta, a „Novum”-on egész jól visszaadja azt a bársonyos orgonahangzást, amely a Procol Harum néhány korábbi klasszikusát jellemezte. Geoff Whitehorn gitáros pedig, aki szikrázó, többnyire blues-os szólóival 1991 óta Robin Trower igen szerencsés utódja, az egyik legnagyobb érdemű abban, hogy ezek a szívós progrockos úttörők még mindig aktívak.
A nyitó „I Told On You” meglehetősen jellegzetes Procol Harum-szerzemény, amely a blues-os fűszerezésű gitárfutamoknak, a testes Hammond-orgonaszőnyegeknek és Brooker nosztalgikus hangjának köszönhetően sikeresen köti össze a jelent a múlttal. A „Last Chance Motel” romantikus ballada, amely kissé a korábbi Procol Harum-balladákat idézi. A lassú kezdetet nosztalgikus, zongoraaranzsokkal teli rész követi. Bár Brooker hangja érezhetően megkopott, a régi varázs a dalok többségében még mindig jelen van. A halvány blues-lüktetéssel átitatott „Image of the Beast” a keményebb rockos gitár- és orgonafutamok miatt a Deep Purple rajongóinak is tetszeni fog. A „Soldier”, a „Don’t Get Caught”, a „Sunday Morning” és a „The Only One” nosztalgikus hangulatú balladák, gazdag szimfonikus aranzsokkal és lenyűgöző gitár–orgona futamokkal, miközben Brooker a kimerült hangjából kihozza a maximumot, amit a korában csak ki tud, így az egész végül mégis jól sül el. A Procol Harum bebizonyítja, hogy még mindig a megrázó balladák mesterei.
A „Neighbour” tréfás szerzemény a jellegzetes angol fekete humorral és a harmonika huncut használatával, a banda pedig mellékesen beleszövi a közismert cirkuszi motívumot is. Az ilyen humoros darabok egyszerűen nem hiányozhatnak egyetlen Procol Harum-albumról sem. Kissé burleszkes hangvételű a jóval pörgősebb és szokatlanul ütős „Businessman” is, amely játékos, blues-os futamokkal és Brooker cinizmusával gúnyolja a modern, elvadult kapitalizmus képviselőit, a „Can’t Say That” pedig az album legambiciózusabb és legösszetettebb szerzeménye egy hosszabb hangszeres résszel, amely helyenként a funkkal és a jazzel is kacérkodik. A záró „Somewhen” egy újabb megható ballada, Brooker érzelmileg végletekig átélt éneklésével, aki ezúttal a zongoránál egyedül marad, cimborái kísérete nélkül.
A „Novum” a legszebb ajándék, amelyet a Procol Harum a legendás zenekar megalakulásának ötvenedik évfordulóján adhatott a rajongóinak. Az „öreg macskák” a „Novum”-mal bebizonyították, hogy még mindig képesek nagyon jó albumot csinálni, amely méltó a híres életművükhöz abból az időből, amikor a progresszív rock még fiatal volt, még ha el is kell fogadni, hogy Brooker hangja már nem az, ami valaha volt. A „Novum” egyik dala sem emelkedik ki különösebben, vagyis ezúttal nem lehet olyasmiről beszélni, ami felérne az olyan örökzöldekkel, mint az „A Whiter Shade of Pale”, az „A Salty Dog”, a „Conquistador” vagy a „Homburg”, mégis rendkívül egységes teljesítményről van szó. Idén a progresszív rock vének ismét ambiciózus európai turnéra indulnak, amely a várakozásoknak megfelelően messze elkerüli a mi tájainkat. Aki mégsem akarja kihagyni az egyik utolsó alkalmat, hogy élőben lássa a Procol Harumot, az készüljön fel a hosszú útra a németországi Stuttgartba vagy az olaszországi Verunóba, amelyek a turné hozzánk legközelebbi állomásai.
https://www.youtube.com/watch?v=IdgpvcEiZzw
Felállás
Gary Brooker – ének, zongora
Matt Pegg – basszusgitár, vokál
Geoff Dunn – dob
Geoff Whitehorn – gitár, vokál
Josh Phillips – billentyűk, vokál
Pete Brown – szövegek
Produkció
Dennis Weinreich
Számlista
1. I Told on You
2. Last Chance Motel
3. Image of the Beast
4. Soldier
5. Don’t Get Caught
6. Neighbour
7. Sunday Morning
8. Business Man
9. Can’t Say That
10. I Am the Only One
11. Somewhen
