Előadó: Thin Lizzy
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1974
Játékidő: 37.11
A kezdetek mindig nehezek. Ez igaz a Thin Lizzyre is, akik három szinte észrevétlen lemez után két friss igazolás szárnyán lépnek új korszakba. Gorhammel és Robertsonnal a fedélzeten Lynott új fejezetet nyit a Lizzy-történetben, de nem tévednénk nagyot, ha azt mondanánk, hogy a Night Life-fal a második fejezet helyett inkább egy egészen új könyv kezdődik. Mindenesetre az album, amely az elején sokat ígért, Philnek és társainak pofon formájában leginkább nagy fejfájást hoz.
A Night Life-fal egy új, frissebb Lizzy-felállás állna előttünk, amely végleg meggyőzne minket arról, hogy a régi idők tényleg a múltéi. De vajon tényleg elmúltak? A régi szokások azért nem tűnnek el ilyen gyorsan, és ez a Night Life-ra is igaz. Nem mintha Lynottból hiányozna az elszántság és a vízió, inkább az fáj, hogy a két gitáros hozzáállása langyos, ami az új szerepükben való elveszettségükről árulkodik. A teher zöme így magára Philre hárul, aki égő sikervágyában természetesen teljesen kiég. A másik nagy mínusz a produkció, amelyért a szintén elveszettnek tűnő Ron Nevison felel. Ebben a kialakult cirkuszban Lynott a többiek segítsége nélkül nem tudja megmenteni a felhígult, üres helyzetet. Fényes pillanatból kevés akad, az egyik a vad hard rockos Sha – La – La, amely kompromisszumot nem ismerő varázsával a múltbeli csalódások vastag rétege alá mélyen eltemetett dühről és érzelmekről mesél. Ugyanebbe a kategóriába tartozik az It’s Only Money, valószínűleg a Thin Lizzy egyik legjobban alulértékelt dala. Ám sem ez a két gyöngyszem, sem a Still In Love With You, ez a remek, de sajnos túl erőtlenül megszólaltatott ballada nem tudja helyrehozni azt a rossz szájízt, amelyet az unalmas és teljesen apatikus hangulat hagy maga után. A lemezt riadtan nyitó She Knows bágyadt nyammogása, valamint a teljesen tájékozódni képtelen blues, a Night Life, amely ráadásul még nevetségesen naiv zenekari hangszerelésekben is elvész, egyaránt azt mutatja, hogy Philnek és társainak még rengeteget kell tanulniuk. Az olyan butaságoknak, mint a Frankie Carroll, igazán nem lenne szabad helyet kapniuk egy ilyen komoly zenekar albumán, mint a Thin Lizzy. Hogyan is vehetné valaki komolyan a fiúkat, amikor a részeges Frankie után egyszer csak egy nevetséges funkos számban, a Showdownban találjuk magunkat? Itt a srácoknak tényleg semmi sem megy, mert még a nyers hard rock riffek is, amelyekből persze csak ízelítőnek jut, erőltetettnek és nagyon őszintétlennek hatnak. Sajnos.
A zűrzavar csúcspontja az instrumentális Banshee, egy igazán rossz ötlet, amelynek értelme és üzenete valószínűleg maguknak a Thin Lizzyknek is rejtély. Talán így a legjobb. A Philomena viszont felddobja a kedvünket: Írországnak és Phil anyjának is szóló dal, amelyben újra köszönt minket az a tipikus Lizzy-varázs, amely az albumról olyan krónikusan hiányzik. A fiúknak ez valószínűleg még korai volt. Erre a kellemetlen tényre pimaszul emlékeztet minket a Dear Heart, amelyről az ember, főleg mivel az album zárószáma, tényleg nem tudja, örüljön-e, hogy hallja, vagy sem! Szerintem a legtöbbetek örülni fog neki, ahogy nekünk, Thin Lizzy-rajongóknak is végül hálásnak kell lennünk ezért az átmeneti időszakért, amely nélkülözhetetlennek tűnik ahhoz, hogy Phil és társai továbbfejlődjenek azzá a mindannyiunk által tisztelt és felejthetetlen rock & roll legendává.
Felállás
Phil Lynott: ének/basszusgitár
Brian Robertson: gitár
Scott Gorham: gitár
Brian Downey: dob
Produkció
Ron Nevison & Phil Lynott
Számlista
1.She Knows
2.Night Life
3.It’s Only Money
4.Still In Love With You
5.Frankie Carroll
6.Showdown
7.Banshee
8.Philomena
9.Sha – La – La
10.Dear Heart
