Megjelenés: 2024. június 30.
Kiadó: Deko Entertainment
Producer: Nektar
Játékidő: 32.26 perc
Stílus: Progressive Rock / Space Rock
Értékelés: 8.0/10
A Nektar, a progresszív rock elpusztíthatatlan veteránja, amely még kulcsembere, az alapító gitáros-énekes Roye Albrighton halála
után, sőt a legendás
zenekar két frakcióra – egy amerikaira és egy németre – szakadása után is kitart, új stúdióalbummal tért vissza, amely a
space rockhoz illő címet kapta: „Mission to Mars”. A „The Other Side” (2020) után ez a második albuma a Nektar amerikai
ágának, amelyet a legendás csapat »igazi« változatának tartanak, hiszen Albrighton halála után
az alapító Nektar-tagok – Derek „Mo” Moore basszusgitáros/billentyűs, Ron Howden dobos és a színpadi
fényekért felelős Mick Brockett – építették újjá.
Howden sajnos 2023. szeptember 29. óta már nincs közöttünk: »odaát« csatlakozott
Albrightonhoz és a szintén túl korán, 2021-ben elhunyt alapító billentyűshöz, Allan
„Taff” Freemanhez. Brockett, a csapat nem zenész tagja, szerencsére még él, de nemrég kivált a
Nektar amerikai változatából. Randy Dembo basszusgitáros sincs már a bandában. Az alapító Nektar-tagok közül
a „Mission to Mars”-on már csak Moore szerepel, és főleg miatta hitelesebb a Nektar amerikai változata
a Klaus Henatsch billentyűs vezette német változatnál, a New Nektarnál.
Ryce Chlanda 2018 óta Albrighton helyét tölti be, Kendal Scott afféle mai utódja
Freemannek, Jay Dittamo pedig nemrég vette át Howdentől a dobokat. Friss tag továbbá
Maryann Castello háttérénekesnő is, aki az első női zenész lett a kultikus
zenekar történetében.
Az egyik fő ok, amiért a Nektar e változata már »első hallásra« hitelesebbnek és a
klasszikus Nektarhoz hasonlóbbnak hangzik, az, hogy Chlanda hangszíne rokon Albrightonéval. Alexander Hoffmeister,
a német New Nektar énekese, a nyomába sem érhet Chlandának. Emellett az amerikai
Nektar tagjai, főleg Moore-nak köszönhetően, valamivel jobb dalszerzők és hangszerelők, így a
„The Other Side” nagyon jó utódjaként a „Mission to Mars”-on is sikerül legalább részben megidézniük a hetvenes évek klasszikus Nektarjának varázsát, bár az igazat megvallva a lemez a nyomába sem érhet a legnagyobb
mesterműveiknek.
A legnagyobb kifogás a „Mission to Mars”-szal szemben az, hogy messze ez a legrövidebb stúdióalbum a Nektar
történetében: mindössze 32 percnyi zenét tartalmaz, ami manapság egyenesen nevetséges. Összehasonlításképp: a „The
Other Side” kétszer ilyen hosszú volt. A nyitó, egyben címadó dal az
elején szintén nem hangzik túl ambiciózusnak, hiszen nem valami összetett space rock
kalandról van szó, ahogy azt a Nektar-rajongók többsége várná, hanem egy kissé elnyújtott hard
rockerről, erős Deep Purple-beütéssel. A bluesos gitárfutamok, a kocsmazongorás betétek és a pimasz
többszólamú refrén nem éppen az, amit az ember a Nektar jellegzetes hangzásával társít. Ha
ez a mai Deep Purple dala lenne, egészen szórakoztatónak hatna, hiszen huncut
hangulat és tréfás szöveg jellemzi, ám az átlagos Nektar-rajongó egy kicsit több kalandot,
komplexitást és éteriséget vár. A dolgok azért nagyjából az ötödik perctől kezdenek érdekesebbé és a klasszikus Nektar
space rockos megközelítéséhez hasonlóbbá válni, amikor Scott elektronikus textúrákkal kezd kísérletezni a billentyűkön, és végül életre kelnek a többrétegű gitár-billentyűs harmóniák.
Innentől a „Mission to Mars” hangzásképe rohamosan javul: a kiváló „Long Lost Sunday”, amelyen
Chlanda olyan jól eltalálja Albrighton hangszínét, hogy az helyenként már-már megdöbbentő,
szinte klasszikus Nektar-dalnak hangzik, valahonnan a hetvenes évek első feléből. Chlanda nemcsak
remek énekes, hanem kiváló gitáros is, amit ezúttal egy éteri gitárszólóval bizonyít, amelyet
valószínűleg Albrighton is megdicsérne, ha még élne. A „One Day Hi One Day Lo”, egyértelműen a legjobb
pillanat a „Mission to Mars”-on, szintén tartja a lemez magas színvonalát, amely a
nem túl biztató nyitás után percről percre jobb lesz. Ezúttal az epikus refrénnek köszönhetően, amely a
Nektar egész történetének egyik legjobbja, miközben melodramatikus hangulat uralkodik, az egész
még egy szinttel feljebb lép. A kezdeti kifogások ellenére itt a banda tényleg minden elismerést megérdemel, és bebizonyítja, hogy
méltó a legendás Nektar-örökséghez.
A záró „I’ll Let You In” melankolikus balladaként indul, amely főleg az éteri
többszólamú vokáloknak, a »síró« gitárfutamoknak és a finom orgonabetéteknek köszönhetően alaposan emlékeztet néhány pillanatra
a »régi szép időkből«. Sajnos az egésznek túl hamar vége szakad, épp amikor a dolgok a legérdekesebbé válnak.
A végére elfért volna még legalább egy epikus szerzemény, bár már senki sem várja, hogy olyan felejthetetlen
mesterművek szülessenek, mint a „Desolation Valley”, a „King of Twilight”, a „Remember the Future” szvit
vagy a „Recycled” szvit.
A „Mission to Mars” meghallgatása után valahogy keserédes szájíz marad, hiszen a banda – leszámítva a szokásos
mércéjéhez képest kissé túl »sótlan« hardrockos nyitányt – végig remek formában van, egészen addig, amíg
az alig félórás album egy szempillantás alatt véget nem ér. Ez a befejezetlenség érzését hagyja maga után, mintha
sietniük kellett volna, hogy az album – különösen Howden halála után – mindenáron minél előbb megjelenjen, pedig
további, hasonló színvonalú dalokkal bővíthették volna. A végeredmény akár
a legjobb Nektar-album lehetett volna az »aranykornak« számító hetvenes évek vége óta, így viszont »csak« egy nagyon jó folytatása az elődnek, a
„The Other Side”-nak, amely a maga valamivel több mint egyórás játékidejével példát mutathatna
a nevetségesen rövid „Mission to Mars”-nak.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Mission to Mars (8:58)
2. Long Lost Sunday (7:12)
3. One Day Hi One Day Lo (10:11)
4. I’ll Let You In (6:05)
Felállás:
Derek „Mo” Moore – basszusgitár, ének
Jay Dittamo – dob
Maryann Castill – háttérvokál
Ryche Chlanda – gitár, ének
Kendall Scott – billentyűs hangszerek
