Szerző: Rok Klemše, Primož Novak
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Bécs / Arena / Ausztria
A koncert dátuma: 2015. 03. 11.
Látogatók száma: 750
Jegyár: 27,00€
„Blame Canada!” – énekelte Kyle anyukája a South Park: Bigger, Longer & Uncut vulgáris eposzában, és Kanadát még azzal is megvádolta, hogy nem is igazi ország. Lehet, hogy tényleg nem az, de hála az égnek, Kanadát arról is okolhatjuk, hogy megajándékozta a világot Devin Townsenddel, a világ egyik legkülöncebb zenészével, aki húszéves pályafutás és ugyanennyi (sőt, több) album után sem fogy ki a szuszból. Ezt most is bebizonyította a friss dupla lemezzel, a Dark Matters-szel (a recenziót elolvashatod ITT), amelyen újra összefutott alteregójával, Ziltoiddal, mellékesen pedig még egy DTP-albumot is odavetett.
Devin pontosan tudta, kit vigyen magával a turnéra. Egyedi zenei világához csak kevesen tudnak közelíteni, de a norvég különcök, a Shining kétségtelenül közéjük tartoznak: valószínűleg ők az egyetlen zenekar a világon, amely egy kamara-akusztikus jazzprojektből evezett át a jazz és a black metal skizofrén keverékének vizeire. Ha nem ismered őket, semmi sem készíthet fel rájuk; a Blackjazz-lemez monstruma, a The Madness and the Damage Done első hangjainál még a mindenhez hozzászokott szerkesztőnk is némán meredt maga elé. Heh. A norvégok jó félóra alatt kiűzték az Arenát a kiúttalan avantgárd őrület világába, ahol Szív királynő kártyakatonái helyett látszólag összeegyeztethetetlen free jazz formák, blast beatek, disszonáns gitárok és pszichotikus, szaggatott billentyűk üldöznek, az egészet pedig mint a Bolond Kalapos, kiválóan vezényli Jørgen Munkeby. Az az általános érzés, hogy a Száll a kakukk fészkére forgatókönyvének részese vagy, csak erősödik, amikor a nyakába akasztja a szaxofont, és kifújja belőle a legelképzelhetetlenebbül elvetemült hangokat (bár Devin Casualties of Cool projektjén, ahol a Moon című számban vendégszerepel, bebizonyítja, hogy a nyugalomra is képes). Igen, a fellépésük alatt a káoszban végig úgy érzed magad, mintha a pszichopata Jack Nicholson kergetne az Overlook Hotelben, a Shining pedig jó félóra után valóban kifacsarva enged el.
A bolond norvég kvintett után némi irányváltás jött. Az időpontot az amerikai djent fő képviselőinek, a Peripherynek tartogatták. A Periphery ugyan nem kötődik olyan közvetlenül a jazzhez, mint a Shining, de a zenéjükben azért akad jó néhány jazzes erény, ami minden Meshuggah-t követő zenekar alapja. A csapat logikusan a legutóbbi dupla albumról, a Juggernaut: Alpha & Omega lemezről játszott többet (a recenzió ITT). Egy rövid instrumentális szám után az első albumról a Icarus Lives következett, amellyel a kezdeti rossz hang ellenére megmutatták, hogy jó formában vannak. A hangzás a végére részben javult, de a tökéletességig nem jutott el. Bár a dob túl hangos volt, a többi hangszert kellemesen ki lehetett venni. Mindenesetre látszott, hogy nagyon összeszokott társaság. Itt főleg a három gitárost és a basszusgitárost kell kiemelni, akik hihetetlenül összehangoltak, és pontosan tudják, melyik vonalat kell játszaniuk. A legtöbb energiát a hiperaktív Mark Holcomb vitte, míg a gitáros Misha Mansoor és Jake Bowen, valamint a basszeros Adam Getgood időnként kicsit fáradtnak tűnt. Ez valószínűleg a hosszú turné számlájára írható, amely az Egyesült Államokban kezdődött, és egy rövid szünet után Európában folytatódott. A fáradtság jelei ellenére a zenekar meggyőzően nyomta le a 45 perces szettjét. Komolyabb hibát nem lehetett észrevenni, még az énekes Spencer Soltelo is, akinek a hangja vitatott kérdés, nagyon színvonalasan hozta a szerepét. A dobok mögött az eszelős Matt Halpern sugárzott, aki ritmusérzékével megmutatta, hogy világklasszis dobos. A látottak alapján a Periphery egy jobb fellépésre is képes. Az összeszokottságra itt nincs panasz. A gitárhangzás is igazán erős. Egy kis változtatásra csak a repertoárban volna szükség, mert az inkább a Juggernaut egyszerűbb, metalcore-os felhangú számaira épített. De többet valószínűleg csak akkor várhatunk, ha a Periphery lesz a turné főszereplője.
Ha van valaki, aki a fáradhatatlanság megtestesítője, az Devin Townsend. Az ember (vagy mégsem?) 2009 óta egyszerűen nem ismeri a piros lámpát, látszólag végtelen zöldhullámban halad megállás nélkül. A jó hat év alatt döbbenetes hét stúdiókiadványt rakott egymás mellé (ebből háromat dupla lemezként), plusz megszámlálhatatlan kilométert tolt le a deszkákon szerte a világon. Jó ez vagy rossz? Mindenkinek más, de az, hogy túl sok Devin Townsend, egyszerűen nem létezik. A jól megtöltött Arenát a színpadfoglalásra várva a szokásos módon Devin gyurmaarcának őrült fotómontázs-kollázsa szórakoztatta, az emlékezetes, egy és negyed órás keringőbe pedig az instrumentális Truth-szal, majd rögtön az új lemez egyik legjobb, leggyorsabb és legütősebb számával, a Fallouttal rántottak be minket a kanadaiak. Devin hangilag még kicsit küzdött vele, ezt őszintén be is vallotta, de a romboló Namaste alatt (a Physicist albumról, amelyen a Strapping Young Lad felállását egy másfajta, „townsendes” fényben hozta össze újra), ami a szett legmetalosabb pillanatát adta, Townsend úgy üvöltött, mint egy fenevad. A legszebb fényben ekkor Ryan van Poederooyen mutatkozott meg, aki könnyedén belebújt Gene Hoglan cipőjébe bakancsába, és úgy püfölte a cineket meg a lábdobokat, mintha fogadásból tenné. A zenekar minden eljátszott számmal bemelegedett, és egyre jobban szólt, Townsend pedig a folytatásban is meglepett a kiváló számválogatással, amely mélyen a múltjába nyúlt vissza. A csodás Night-tal egészen a szólókarrierje kezdetéig, a legendás Ocean Machine-ig, a Storm-mal pedig az egyik legjobb albumáig, az Accelerated Evolutionig. Ekkora stúdiós kincstárból tényleg nehéz választani, és nehéz azt várni, hogy pont a kedvenc számod szólaljon meg, de Townsend most a régi és az új pontos arányát kínálta. Végig csúcsteljesítmény ment, amelyet csak kevesen közelítenek meg, Devin őszinte színpadi figuráját viszont senki sem éri el: színlelés nélkül hálás a még hálásabb közönség minden egyes tagjáért, a bomlott humoráról pedig, amellyel csak Mikael Åkerfeldt vetélkedhet, szót sem vesztegetek. Devin a mostani Z2 albumot ezúttal csak a March of the Poozers-szel mutatta be, fertőző groove-tempóval, az apró, idegesítő földönkívüli lényekről, akik egy nyolcvanéves férfi herezacskójára hasonlítanak, a bolondos Lucky Animals alatt pedig az egész csarnok, mint mindig, a levegőben integetett a jazzkezeivel. Bármilyen hülyén érzed is magad, ugyanúgy fogsz integetni, mint a melletted álló srác a Manowar-pólójában. A varázslatos Life nélkül egyetlen Devin-koncert sem telhet el, a meglepetésről ezúttal a vén Christeen gondoskodott, Devin pedig ahelyett, hogy hagyta volna a közönséget ráadásért üvölteni, ami úgyis jön, inkább megszólította őket, és elővezette az Ih-Ah! gyönyörű, megrendítő szólóváltozatát. Aztán sokkal hamarabb jött a búcsú az epikus Kingdommal, és a túl korai vég volt az egyetlen hibája a Townsenddel és kanadai parasztokból álló bandájával töltött, mindig eszelős együttlétnek.
A Peripheryről írta: Primož Novak
A Shiningról és Devin Townsendről írta: Rok Klemše
Devin Townsend idén először a Metaldays fesztiválra is megérkezik! Ne hagyd ki hétfőn, 2015. 7. 20-án Tolminban!
Setlist
SHINING:
1. The Madness and the Damage Done
2. Fisheye
3. Healter Skelter
4. ?
5. I Won’t Forget
PERIPHERY:
1. Intro
2. Icarus Lives!
3. Make Total Destroy
4. The Scourge
5. Psychosphere
6. 22 Faces
7. The Bad Thing
8. Alpha
9. Graveless
DEVIN TOWNSEND PROJECT:
1. Truth
2. Fallout
3. Namaste
4. Night
5. Storm
6. Hyperdrive
7. Rejoice
8. Addicted!
9. March of the Poozers
10. Lucky Animals
11. Heatwave
12. Life
13. Christeen
14. Ih-Ah!
15. Kingdom
Képgaléria
