Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Family
Kiadó: Reprise Records
Megjelenés: 1968
Játékidő: 37:14
Értékelés: 4/5
A Family mind a mai napig nem teljesen tisztázott okokból a progresszív rock egyik leginkább figyelmen kívül hagyott úttörője maradt, pedig 1968 és 1973 között, a korai szétesésükig néhány rendkívül érdekes és újító lemezt adtak ki, amelyekkel jelentősen hatottak jóval híresebb prog bandákra, például a Jethro Tullra és a Genesisre. Ami a Family-t már a kezdetekkor, 1968-ban, a „Music In A Doll’s House” című bemutatkozó lemezükkel – a úttörő progresszív rock mozgalom egyik kulcsalbumával – elválasztotta a rokon zenekaroktól, az Roger Chapman teljesen egyedi hangja volt. Az r&b-ből és a bluesból érkező énektechnikája olykor úgy szólt, mintha egy megvadult bakkecskét hallgatnál, amely épp lenyelt egy bezoárt, és most dühében mindenáron ki akarja köpni a legelőre. Különleges hangszínét sajátos teatralitással és karizmával fűszerezte, amivel a fiatal Peter Gabrielre (Genesis) is jelentős hatást gyakorolt.
Roger saját bevallása szerint a soul és r’n’b énekesektől – élükön Ray Charlesszal és Little Richarddal – tanulta az éneklést, mégis úgy szólt, mint előtte egyetlen más rockénekes sem, és ez széles körben kitárta a Family előtt a hangzásbeli önállóság kapuit. A zenekarban két kiváló multiinstrumentalista is játszott: Jim King szaxofonos és (1990-től) a sajnos már elhunyt Ric Grech basszusgitáros/hegedűs. A bluesból érkező gitáros, John „Charlie” Whitney újító és szellemes gitárfrázisokkal látta el a Family-t, és improvizálásban is rengeteg fantáziát mutatott már e kultikus banda első professzionális lépéseinél.
A Family a „Music In A Doll’s House” című lemezen – amely a maga korában igencsak eklektikus munkának számított – nagyon sikeresen vegyítette a pszichedelikus rockot a bluesszal, a zenekari hangszerelésekkel és a jazzel, így az első progrockos bandák egyike lett, bár a debütálóalbumot megjelenésekor többnyire csak meglehetősen különös és eredeti pszichedelikus rocklemezként könyvelték el. Igencsak látnoki teljesítmény volt már a nyitó „The Chase” is, ahol a komor zenekari hangszerelések és Roger teátrális ugatása közepette drámai többszólamúság uralkodik; ezek a harmóniák már rokonok voltak azokkal, amelyeket később az artrockos bandák – az Uriah Heep és a Queen az élen – ragyogóra csiszoltak.
A romantikus akusztikus ballada, a „Mellowing Grey” megkapó pásztori hangszereléseivel kivételes hangulati kontrasztot teremt, miközben Roger sajátos vokális vibrátójával, nyugodtabb arcát mutatva úgy szól, mint egy béka, aki épp abbahagyta a felfújódást a párzási brekegés közepén, és úgy döntött, hogy a kiszemeltjét inkább finomabb módszerrel hódítja meg. A „Never Like This”, a pszichedelia és a blues rock szórakoztató keveréke, hangulatos nyitó szájharmonika-dallamot és drámai vokális harmóniákat tartalmaz, a kulcsszerepet pedig ismét Roger kivételes énekes karizmája játssza. A „Me My Friend” pompázatos zenekari hangszereléseivel és disszonáns hangszeres árnyalataival – ahol a pszichedelikus vokális kíséret és Roger énekbeli dühe verekszik az elsőbbségért – a „Music In A Doll’s House” egyik legizgalmasabb kísérlete.
A „Winter”, amelyben Roger éneke ismét a bezoárt hányó, dühöngő bakkecske bégetésére emlékeztet, ugyancsak a úttörő album egyik legszínesebb pillanata: finom zongoraszólam szövi át, erőteljes vokális harmóniákkal és kifinomult szaxofonbetétekkel. Az „Old Songs New Songs” – ahol a záró improvizációk is érdekesre sikerültek – a hancúrozó szájharmonikának, az ugrándozó ritmusnak és a játékos gitárdallamnak köszönhetően a Family-t ismét a blues rock területére viszi, Roger énekbeli ugatását pedig megint lenyűgöző kísérő háttér támogatja.
A „Hey Mr. Policeman” tréfás kísérlet Roger cinikus énekteljesítményével és fenyegető vonós-fúvós hangszereléssel. Egyben az album egyik ritka pillanata, amikor Roger hangja alig ismerhető fel, mert itt szinte teljesen „simára” és „tisztára” csiszolt hanggal próbál énekelni. A „See Through Windows”-ban Chapman úr kitöréseinél ismét javíthatatlan dühöngővé változik, a háttérben pedig vendég mellotron hallatszik a „Music In A Doll’s House” producerének, Dave Masonnek (Traffic) a jóvoltából; a dalt sötét hangulat és érdekes gitárvariációk járják át. Mason révén a „Music In A Doll’s House” a mellotron egyik első feljegyzett használatát tartalmazta a progresszív rock történetében, egy évvel a King Crimson bemutatkozó lemeze előtt, amely széles körben népszerűsítette ezt a gyakorlatot.
A „Peace of Mind”-ban Roger megint teátrális énekteljesítménnyel brillíroz, a dal ütős dobátvezetéseket, ingerült gitárszólamokat és ravasz vonós hangszereléseket tartalmaz, és a prog rock meg a kemény rock igen érdekes hibridje. Hasonló stílusreceptet választanak a Family tagjai a mellotronhullámokkal és megrázó vonós hangszerelésekkel borított „Voyage”-ban is, ahol sikeresen ötvözik a pszichedelia és a korai szimfonikus rock elemeit, így az egyik látnoki kompozíciót hozzák létre; ha eltekintünk a középrész kakofón improvizációitól, jól hallható, mekkora hatással voltak az efféle számokkal a Genesisre.
A misztikus „The Breeze” is, ahol a metronómhang körüli hangulat a Mikulás karóráján futó ketyegésre emlékeztet, miközben az étvágyas kitalált öregúr a pattogó kandalló előtt melengeti átfázott ujjait, a Family bemutatkozó lemezének egyik legérdekesebb eredménye. A hangi kaméleon Roger itt drámai hegedűszólamok közepette békés és melankolikus énekstílust választ. Az album a „3 x Time”-mal zárul, a jazz, a pszichedelikus rock és a folk szellemes keverékével, amelyet pásztori gitárhangszerelések, pompázatos fúvós variációk, ravasz dobátvezetések és drámai vokális harmóniák fűszereznek, és amelyek hallgatása közben az Uriah Heep és a Queen tagjai bizonyára sokat tanulhattak.
A Family a „Music In A Doll’s House” című albummal a korai progresszív rock egyik alapkövét rakta le, még mielőtt az új zenei irányzatnak egyáltalán nevet adtak volna. Talán túlzás volna a Family viszonylag szerény diszkográfiájának (hét stúdióalbum) kezdetét mesterműnek kikiáltani, de bizonyos szerzemények eklektikus természetükkel és magával a hangulatukkal mindenképp megelőzték korukat, Roger Chapman pedig már a kezdetekkor a korai progresszív rock egyik első nagy karizmatikus alakja volt, így a „Music In A Doll’s House”, amelyet ráadásul művészi, rendkívül érdekes borító is díszített, megjelenésekor bizonyosan valami egészen különleges volt.
Felállás
Roger Chapman – ének, szájharmonika, tenorszaxofon
John „Charlie” Whitney – gitár, steel gitár
Jim King – tenor- és szopránszaxofon, szájharmonika, vokál
Ric Grech – basszusgitár, hegedű, cselló, vokál
Rob Townsend – dobok, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZ:
Dave Mason (Traffic) – producer, mellotron
Produkció
Dave Mason
Számlista
1. The Chase (2:14)
2. Mellowing Grey (2:48)
3. Never Like This (2:17)
4. Me My Friend (2:01)
5. Variation On A Theme Of Hey Mr. Policeman (0:23)
6. Winter (2:25)
7. Old Songs, New Songs (4:17)
8. Variation On A Theme Of The Breeze (0:40)
9. Hey Mr. Policeman (3:13)
10. See Through Windows (3:43)
11. Variation On A Theme Of Me And My Friend (0:22)
12. Peace Of Mind (2:21)
13. Voyage(3:35)
14. The Breeze (2:50)
15. 3xTime (3:48)
