Münchenben megrázott a Tesla (2009)

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Metropolis / München / Németország
A koncert dátuma: 2009. július 8.
Látogatók száma: 700
Jegyár: 29,00€

A Tesla, ez a remek amerikai hard rock banda Sacramentóból (Kalifornia, USA) 21 európai koncertet jelentett be (egyet ebből le kell vonnunk: a idei balingeni Bang Your Head fesztiválon való fellépés 2009. június 27-én elmaradt). A második európai turnéjuk ez azóta, hogy újra „komolyabban” működnek (értsd: stúdióalbumokat adnak ki), és most végre elég közel álltak meg Szlovéniához, hogy el lehessen csípni egy kis szeletet az élő színpadi esszenciájukból! Ezúttal a bajor fővárosban! Valójában nagy vágy hajtott oda. Eleinte düh, mert a Tesla lemondta a balingeni koncertet, ahol idén június végén két fantasztikus fesztiválnapot töltöttem, aztán kiderült, hogy a döntés, hogy elutazom az önálló „headliner” koncertjükre, több mint helyénvaló ötlet volt. Kedves RockLine-unk ezúttal is kihozta a maximumot ebből a koncertes látványosságból. De menjünk szépen sorjában.

Az óra 17.40-et üt. Miután feleslegesen eltévedek München kellős közepén, végül megtalálom a Metropolist. A müncheni Kunstpark Ost valami olyasmi, mint a bécsi Arena, vagy (nagy fenntartással) a ljubljanai Metelkova Mesto. Mindig szívesen jártunk oda. Aztán pár évre bezárták, koncertek sem voltak többé. Azok közül a termek közül, ahol még az ezredfordulón is Dream Theater-, Halford- és Saxon-koncerteken jártunk, így újra megnyitották a Metropolist, új szerzemény pedig a Tonhalle, amely láthatóan a régi Colosseum és Babylon helyét veszi át. A metálosok és rockerek paradicsoma tehát újra él!

Röviddel délután hat előtt öt ember vár kint, mind külföldi. Két olasz látogató, egy szlovén és három azonosítatlan nem-német állampolgár. A Tesla hangpróbát tart. Éppen a Forever More szól, a hang tisztább, szaftos. Jeff remek hangulatban, a riffek jól „megfogják” az embert. Kitűnő előjel. Pörgessük előre az órát egy óra tizenöt perccel. Elbúcsúzom a zenekar kedves turnémenedzserétől, Deantől, aki gondoskodott róla, hogy a RockLine számára készült interjú a Tesla dobosával, Troy Luccettával minden bonyodalom nélkül lezajlott. A Metropolis bejárata előtt 80 fős csoport gyűlt össze. A kapuk viszont még nem nyitottak ki. A közmondásos német pedantéria (pontosság, alaposság) fényében ezúttal meglepő, hogy a látogatók ilyen korán érkeztek, és a rengeteg koncert közepette nem sajnálják az időt a terem előtti várakozásra.

„Ma tele lesz!” – futott át rajtam. És valóban. 20.00-kor nemcsak az ég feketedett el, hanem hirtelen a teremben is. Jó, hogy bevonultunk a zárt térbe. Kint megint ömlött az eső. Még szerencse, hogy nem szabadtéri a koncert. És ugyanekkor lép színpadra az előzenekar, a Heavent’s Basement. Először is tisztázni kell, hogy a brit Roadstar nevű formációról van szó, amely átnevezte magát. A döntés rendkívül furcsa, hiszen a Roadstar már egész szép nevet épített magának. 2006-ban a Roadstar – a zenekart 2004-ben fedezte fel a zeneipar néhai szürke eminenciása, John Kalodner – megkapta a Classic Rock magazin rangos Az év újonca díját, és ezzel maga mögé utasította az ausztrál hírhedt Wolfmothert. Az első lemezüket, amely két éve jelent meg, Kevin Shirley producerelte, egyébként az Iron Maiden producere, a Dream Theater egykori producere stb. Miért született hát ilyen döntés? Nem ellenőrzött történetek arra utalnak, hogy összevesztek korábbi menedzserükkel és zenéjük társszerzőjével, Laurie Mansworthszel, valamint a Magic Hat Records kiadóval. A Heaven’s Basement alig néhány nappal a Roadstar második albumának megjelenése előtt jött létre. Újabb teljesen értelmetlen és a zenekarra legfeljebb káros lépés. Nyilvánvalóan valami nagyon bűzlött az egész ügyben.

Térjünk végre a koncertre. A Heaven’s Basementnek nem kellett sok idő, hogy meggyőzze az amúgy mindig igényes német közönséget. Ez játszi könnyedséggel sikerült nekik. Köszönhetően a rendkívüli energiának, amellyel rendelkeznek, és amelyet teljesen féktelenül szabadítanak el a színpadon! A zenekar többnyire az újonnan megjelent, azonos című hatszámos EP dalait játszotta, a koncertet pedig a Mirrors és a Deadman című dalokkal zárta.

Az első pillanattól az utolsóig teljes értékű műsort adtak a Heaven’s Basement tagjai. A tekintetek az énekesre, Richie Heavenzre szegeződtek, aki Adam Ant régi jó „tüskés” frizurájával jelent meg. Szóval a Heaven’s Basement ad magára. Egy leheletnyi glam. Nem túl sok, de pont egy árnyalatnyi. A lényegük viszont a hard rock régi iskolájából merít, a Led Zeppelintől az Aerosmithig. Persze a fiatalabb generáció nyelvére átkódolva. Az ötös rendkívül dinamikus bombának bizonyult, amelyet szinte szétfeszít a vérben túlcsorduló adrenalin, de mindenekelőtt Heavenz volt az a tényező, aki kiváló, magas fekvésű éneklésével, éles lezárásaival és átélt, spontán színpadi játékával végig magas éberségben és kíváncsiságban tartotta a színpad alatti közönséget. A többi kikent-kifent, begöndörített és befújt tag sem fogta vissza magát, főleg a két gitáros és a látványosan „lihegő” dobos, Chris, aki magasra lendülő csapásaival azt az érzetet keltette, mintha fel akarná borítani a dobjait. A „Bonz”-os szellő? Szép.

A Heaven’s Basement először mutatkozott be a német közönségnek, a Tesla előtt Németországban tartott öt bejelentett fellépés keretében, 2009 júliusának első hetében. A németeknek viszont nem kell sokáig várniuk a zenekar következő látogatására, mert az őszre már bejelentett egy közös németországi turnét a D.A.D. (Disneyland Afterdark) formációval. A Heaven’s Basement papíron lehet fiatal zenekar, de a színpadon hihetetlenül magabiztosnak, tisztán fókuszáltnak és szilárdan koherensnek hat. Pontosan tudják, mit akarnak, és mit kell nyújtaniuk a közönségnek. Izzó ökölnyi rock n’ roll dinamit, a csibészebb fajtából. Több mint remek bemelegítés egy Tesla-méretű zenekar előtt.

Végre egy arasszal közelebb Szlovéniához. Aleluja. Sokáig kellett erre várni. Túl sokáig. A zenekar két kiváló új albummal tért vissza („Into The Now” 2004-ben és „Forever More” 2008-ban – RockLine-kritika ITT), és ezeken, mint a nyolcvanas években feltűnt visszatérő hard rock bandák egyik ritka képviselője, megőrizte a régi művek igazi szellemét, a mai idők divatos produkcióját viszont sikeresen beépítette (nem számítva a hasonló visszatérők, például az Europe, a Skid Row, a Kingdom Come, a Hardline és társaik érdektelen, kiszámítható és átlagos új munkáit).

A Tesla, amely ma gyakorlatilag változatlan, régi iskolás felállásban működik, kivéve az újoncot, a gitáros Dave Rude-ot, aki három éve csatlakozott hozzájuk Tommy Skeoch nehezen pótolható helyére, már a tavalyi „Comin’ Atcha Live” (2008) DVD-kiadással megmutatta – RockLine-kritika ITT –, hogy megőrizte híres színpadi varázsát, kiváló formáját, életerejét és elszántságát. Egyedi hard rock bája, amelyet gazdagon átszőtt a blues hagyománya, és amelyre a zenekar klasszikusainak kiváló dallamos felépítése rétegződik, s ezért a Tesla a klasszikus, régi iskolás hard rock késői képviselői közé sorolható, a nyolcvanas évek utolsó sóhajait kapta el, teljesen távol az akkoriban lázasan kiszélesedő glam hullámtól. A Tesla továbbra is különleges helyet foglal el a rock térképén. Az új évezredben is.

A Tesla természetesen ezt a rövid európai turnét is a „Forever More” album népszerűsítésére építette. A „Comin’ Atcha Live!” DVD-n rögzített setlistet erősen átalakították. Megmondom egyenesen, miért. Mert dupla koncert-CD-t terveznek kiadni. Mindenesetre a zenekart a hosszú szünet után különös lendület fűti, hogy minél több klasszikusát felélessze a színpadon, és kipróbálja akkor is, amikor a fiúk lassan érett férfiakká érnek. Így fenntartások nélkül rögtön az új album címadó dalával, a „Forever More”-ral csaptak a közönség közé. A Metropolis, amely addigra teljesen megtelt, lángra kapott. Az érett látogatók 35 és 45 év közötti generációja számban ugyan előnyben volt, de nem volt nehéz észrevenni jóval fiatalabb, reményteli rajongókat sem. A nyitódal sötétebb hangulatát hamar megfordította, amikor a zenekar a jóval dallamosabb és énekelhetőbb I Wanna Live-val folytatta. Amikor Hannon az akusztikus gitárhoz nyúlt, már lehetett érezni a kikapcsolódást. Az egész átváltozott a Tesla egyik legismertebb klasszikusává, a Modern Day Cowboyjá, amelyet így nem tartogattak a műsor végére. Az energia kivételes volt, mert a lelkes látogatók villámgyorsan megértették egymást a Tesla első albumának, a „Mechanical Resonance” (1986) sikerdalával, és harsányan támogatták Jeff Keith-t a versszakokban!

És hogy vannak ma a fiúk? Jeff Keith, aki tavaly belépett az ötvenedik életévébe, vokálisan kiváló énekesi formában volt. Sajátos megközelítése és hangszíne továbbra is fontos, felismerhető védjegye a zenekarnak, és a fickó erőt mutatott, magabiztosan uralta a legmagasabb szakaszokat is híresen élesen torokhangú stílusával. Természetesen pillanatok alatt magával ragadta a termet hihetetlen karizmájával és kidolgozott színpadi játékával, amelyben a gazdag színpadi rutin miatt a bája semmiképp nem tudja megtagadni önmagát. Keith fiatalosan hat, mint egy huncut húszéves, akiből nem hiányzik az adrenalinvihar, de sokakkal ellentétben ő olyan énekes, aki sosem zaklatja a közönséget a szünetekben „túlzásokkal” hosszú konferálásokkal, vagy tolakodó színpadi imponálással. Nem. A hangja és a színpadi karizmája mindent megad.

Frank Hannon gitárosként külön történet. Egyike az utolsó gitárosoknak, akik egyedül, otthon gyakorolták végig a hosszú napokat és éjszakákat, és felismerhetően egyedi mesterekké csiszolódtak. A szólói ma is az egyedi megközelítés fogalmát jelentik, felismerhetőek, mélyek és kifejezően telítettek. Frank a színpadi előadásba kimért adag saját improvizációs szikrát lehelt, a szólókat pedig a koncert megismételhetetlen pillanatává formálta. Persze megőrizték stúdióbeli körvonalukat, de ahogy az egy igazi zenésztől megszokott, színpadi kifejezőerővel bővítve. Hannon szorgalmasan ragaszkodik a régi iskolás, bevált gitármárkákhoz: Gibson LP (fehér, „Goldtop”), sötétvörös SG, fehér Flyin’ V és hat- és tizenkétrúros „kétnyakú” („doubleneck”) gitár.

A Comin’ Atcha Live alatt a hangszeres részbe belevegyítette a teremin hangjait. Az erős akusztikus adagról sem feledkezett meg, amely a Love Song előtti kiváló közös bevezetőben éledt meg Dave Rude-dal duóban, és amelyben később a már említett  „kétnyakú” 6/12 húros fehér Gibson gitárt vette a kezébe. A Love Song önmagában különleges pillanata egy Tesla-koncertnek. Egy mini eposz ez, amely a vitathatatlan rockklasszikusok óriásainak nagyságát leheli, mint az U.F.O. (Love to Love), a Led Zeppelin (Stairway To Heaven), az Eagles (Hotel California)… A koncert egyik csúcsa! Mellette nem szabad megfeledkezni a vágyott Heaven’s Trailről sem, a kötelező, felismerhető „bottleneck” bevezetővel. Aztán itt a teljesen népdallá vált Paradise, amelynél az emberek szintén „megborzongtak” a zenekar intenzív színpadi játékától, és amely felidézi a Love Song báját. A zenekar nagy rajongója, az U.F.O.-nak (az egyik basszusgitárja még lila is, mint a régi jó Pete Wayé) Brian Wheat a Paradise-nél beugrott a billentyűk helyére a gitáros harmonizált frizura fedezékében. Itt Hannon ismét briliánsan szerepelt a kijáratnál az egyik legszebb Tesla-szólóval. Varázslat. A Hang Tough Wheat Thunderbirdjének vastag basszusdübörgésével, az újabb So What! mérgező lépkedésével az alapriff tömeges wah-wah falán, a „Bust A Nut” kiemelkedő klasszikusa, a What A Shame pedig az este újabb csemegéi. Aztán jött a kötelező Signs, amely ismét talpra állította a termet (Wheat itt a „beatlesesen” ismert Hofnert vette kézbe), utána a közönség és a zenekar közti magas kémia folytatódott a Lil’ Suzi-ban, majd az Into The Now következett, a romantikából a rockeresen felkavart sötét vizekbe való újabb nélkülözhetetlen visszatéréssel, terjedelmes, fülbemászó riffekkel. Mindenesetre az alapvető hajtómű nélkül, amelyről mindig a megbízható és kiváló dobos, Troy Luccetta gondoskodik, nem lett volna semmi a Tesla-koncertből.

Meg kell említenem, hogy az „Into the Now” és a „Forever More” albumok új dalai kiválóan illeszkednek a repertoár zömébe, amelyet a zenekar klasszikusai alkotnak. A zenekar a műsorába beillesztett egy szólópárbajt is a két gitáros, Dave Rude és Frank Hannon között. Eleinte a két fickó teljesen ártatlanul kezdte egymást ugratni, a végére viszont ebben a váltakozó szólózásban igazi kereszttüzet teremtettek. Dave Rude egyenrangú partner Hannon mellett. Itt lehetett érezni, hogy az egész átváltozhat… Igen. Comin’ Atcha Live. Ezt a bevezető gitárpárbajt a zenekar még tavaly a dal közepébe illesztette. Újabban az elejére került. A zenekar még egyszer egységesen kitör, és Jeff Keith figyelmeztetésével búcsúzik, hogy a Tesla csak akkor tér vissza, ha a közönség ezt nagyon hangosan követeli. Egy pillanatra sem kellett ebben kételkednie. Visszatérve a zenekar első albumánál marad a fülbemászó rock n’ roll indulóval, a Rock Me To The Top-pal, amellyel a tömeget az eksztázis csúcsára juttatják. A koncert túl gyorsan körbefordult. A közönség még jó ideig nem akart szétszéledni a színpad alatt, és még sokáig követelt újabb kötelező ráadást. A fények felgyulladnak. Vége.

A Tesla kiváló színpadi hangzást nyújtott. A gitárszólók jól hallhatóan szóltak, a harmóniák szintén, Jeff Keith a játékával és a kiváló éneklésével vonta magára a figyelmet. A zenekar Münchenben is megerősítette azt, amit a „Comin’ Atcha Live!” DVD-ről érzékelni lehetett. Kiváló összeszokottság, ahol ritkán fordul elő hiba, és tüzes vágy a fellépésre 2009-ben is. Ahogy mondtam. Jön a dupla koncert-CD kiadása, 2011-ben pedig új stúdióalbum. A Tesla felélesztett hangjai alatt ezúttal Münchenben valóban megremegett a föld! Kiváló fellépés és kiváló előjel a zenekar jövőjére, amelyet ilyen formában még nagyon szívesen megnézünk.

fotók: Aleš Podbrežnik

Setlista

1. Forever More 2. I Wanna Live 3. Modern Day Cowboy 4. Breaking Free 5. Hang Tough 6. Heaven’s Trail 7. Paradise 8. So What! 9. What A Shame 10. Shine Away 11. Love Song 12. Signs 13. Lil’ Suzie 14. Into The Now 15. Guitar solos 16. Comin’ Atcha Live —ráadás— 17. Rock Me To The Top

Képgaléria