Előadó: Fleetwood Mac
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 1968
Peter Green epikus útja a blues-rock szupersztárság felé 1968-ban indul, a névadó Fleetwood Mac-debütalbummal. Ezt még ugyanabban az évben követi a Mr. Wonderful, amely a nagyformátumú Cream szétesése után közvetlenül új, sok szempontból pedig utolsó fejezetet nyit a hatvanas évek brit blues-boomjának fejlődéstörténetében. Sőt! A Fleetwood Mac az egyik minden idők legnagyobb hatású triójának felbomlása után egyszeriben a beatkorszak forgatagának közepén találta magát, amelynek elkényeztetett gondolkodásmódja számára a Mac első lemeze túlságosan konzervatívnak és kiszámíthatónak tűnt: afféle megcsontosodott zenei dokumentumnak egy újabb meghallgatásra nem találó blues-rajongótól, amely ugyanakkor irigylésre méltó mennyiségű felbecsülhetetlen kincset rejt magában. Green mester, mint a vén róka, a blues hatásokkal bánva fontos adut tart a kezében. A kísérletező, jazzes ízekkel átitatott blues-rockos fogásokkal szemben, amelyekkel „krémes kollégái” a múltban olyan sikeresen híressé váltak, a Fleetwood Mac Peter vezényletével szorgalmasan tartja magát a blues alapelveihez. Ez a – nevezzük így – ortodoxabb megközelítés, Eric Clapton példáját követve, aki örök lelkesedéssel fordult Robert Johnson munkássága felé, több mint nyilvánvalóan egy másik blueslegenda, ezúttal a felejthetetlen Elmore James nyomvonalán halad.
Peter Green James gazdag kincsestárában lelkesen kutatva sok mindent megtanult. Hevületes szimatolása időnként már-már túlzásnak tűnik, a gitáros szikrázó slide-fogásainak gyakran szinte zavaróan hű újraélése pedig a jellegzetes nyomasztó hangulat megteremtésének vágyában akaratlanul is éppen az eredetiség hiányán csúszik el. Szép példája ennek a kaszkadőrmutatványnak Spencer I’ve Lost My Baby című száma, amely James melankolikus ábrándozásának egyszerű, énekes-hangszeres utánzata, és az említett „hiányosságok” intenzív jelenléte ellenére is magával ragad. Peter bátran belevág Johnson Dust My Broom című dalába is, amely James szimpatikus újjászületése után végül már a fehér bőrű keresztelő arcával is lenyűgöz. Hasonlóan lenyűgöző a Rollin’ Man alapvető blues-motívuma, ahol a főbb inspirálók sorában a következőként John Mayall és a Bluesbreakers emelkedik ki. Green ezúttal mentorától kölcsönöz hatalmas fúvósaranzsmanokat, amelyeket ősi New Orleans-i hangzás nemesít, s a slide és a szaxofon heves vitáján át az Evenin’ Boogie-ban még egy lépcsőfokkal mélyebbre hatolnak az amerikai dél miszticizmusába és kiszámíthatatlanságába. „Lent” ott találjuk a kiváló Stop Messin’ Round, Lazy Poker Blues, Coming Home számokat és a csípős Doctor Brownt is, mindet Green forrófejű slide-játéka és domináns énekmegközelítése hajtja. E két elem végig büszkén hangsúlyozza a Fleetwood Mac üzenetének sajátosságát, amely a csúcspontját a Love That Burns utánozhatatlan blues-retorikai tökéletességében éri el, ahol Green énekének és ambient gitárjátékának lenyűgöző ereje a tökélyig bontakozik ki.
Bár a Mr. Wonderful 1968 szeptemberi megjelenésekor először nem okozott említésre méltó földindulást, és az akkori viszonyokhoz képest szinte szégyenlős érkezése már csendben a brit blues-boom hanyatlását vetítette előre, Green és társasága a debütalbumával a blueskultúra szigetországi felfogását a maga megjósolhatatlanságával és csavargó bölcsességével mégis újra fel tudta éleszteni, legalább egy kicsit. Az említett érdemeken túl mi, blues-rajongók elsősorban örök elismeréssel tartozunk Peter Green nagyságának a hagyományos blueselemek bátor feltárásáért, amely egészen váratlanul még egy lépéssel közelebb vitt minket ennek a felülmúlhatatlan zenei kifejezésformának a lényegéhez.
Felállás
Peter Green: ének, gitár
Jeremy Spencer: ének, gitár, zongora
John McVie: basszusgitár
Mick Fleetwood: dob
David Howard: szaxofon
Roland Vaughan: szaxofon
Christine Perfect: zongora
Anthony »Duster« Bennet: szájharmonika
Produkció
Mike Vernon
Számlista
1.Stop Messin’ Round
2.I’ve Lost My Baby
3.Rollin’ Man
4.Dust MY Broom
5.Love That Burns
6.Doctor Brown
7.Need Your Love Tonight
8.If You Be My Baby
9.Evenin’ Boogie
10.Lazy Poker Blues
11.Coming Home
12.Trying So Hard To Forget
Játékidő: 41.30
