Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pink Floyd
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1969
Értékelés: 3/5
A „bolond gyémánt” Syd Barrett távozása és a második album, az „A Saucerful Of Secrets” (1968) megjelenése utáni időszakban a Pink Floyd a neves német rendező, Barbet Schroeder felkérésére zenét írt a „More” című filmhez. Ez aztán a kiadó unszolására, utólagos feldolgozással és néhány rész átalakításával a zenekar harmadik albumaként jelent meg. A szélesebb köztudatban talán leginkább az első Syd nélküli Floyd-lemezként él, pedig a zenei tartalma sem utolsó, és bőven kínálja mindazt, amiért a Pink Floyd már a kezdetektől a 60-as évek második felének legnovatívabb és legegyedibb rockzenekarai közé tartozott.
A következő hangzásbeli evolúciós lépés első fontos változása kétségkívül az akkor még zöldfülű gitáros-énekes, David Gilmour sikeres beépülése volt. Gilmour ezen az albumon teljesen szabad kezet kapott a saját zenei ötleteihez is, és elindult azon az úton, hogy a rockzene történetének egyik legjobb gitárosává váljon. Gitárosként kivételes potenciálját már az elődlemezen is megmutatta, énekesként viszont csak itt bontakozott ki igazán. A „More” esetében ugyanis Roger Waters basszusgitáros-énekes engedte, hogy ő énekelje az összes fő vokált, ami előtte is, utána is egy ideig teljesen elképzelhetetlen lett volna. Waters, aki egy évvel korábban a Syd csatangolásai miatt a koncerteken a szakadék szélére sodródott zenekart megmentette a létezési válságtól, ekkoriban még azon is fáradozott, hogy a fiatal gitáros a bejövetelekor kapottnál valamivel nagyobb szerepet kapjon a zenekar kifejezésmódjában. Tekintve, hogy az évek során a legjobb „barátokká” váltak, ez ma már alig hihető. Talán a legfontosabb, hogy az album alkotófolyamata során a zenekar a Barrett traumatikus távozása után egyenrangú, működő kollektívává állt össze, és először producerként is kipróbálta magát.
A „More” stílusát tekintve meglehetősen sokszínű album, szinte egyenlő számban találunk rajta instrumentális számokat és énekes előadásokat. Sokféle zenei elem felbukkan rajta, köztük a zenekarra nem épp jellemzők is, például a folk és a hard rock, valamint a jellegzetesebb, kísérletező-avantgárd, rengeteg effekttel és space rock hangulattal megspékelt alkotások. A „More” legismertebb (és a legtöbbek szerint legjobb) darabjai a „The Nile Song”, a „Green Is The Colour” és a „Cymbaline”. Az utóbbi kettőt abban az időben rendszeresen játszották élőben is. A film tartalmát nem ismerem, így a filmes és az albumváltozatok közti különbségekről nem tudok részletesebben írni, de meggyőződésem, hogy a stúdiókiadásra érezhetően javítottak rajtuk. A forgatókönyv állítólag meglehetősen komor egzisztencialista dráma egy párról, két kemény drogfüggőről, akik szomorú véget érnek. Ez elég jól illik a pszichedelikus korszak zenei és társadalmi lezárulásához, amiről a Pink Floyd tagjai is tisztában voltak: lassan, de láthatóan kezdtek eltávolodni a Syd-korszakból örökölt pszichedelikus rockhagyatékuktól. A film a zenéje miatt az évek során természetesen kultikus státuszt ért el, de ez csak jó pár évvel a megjelenése után következett be, amikor a Pink Floyd már világszenzációvá vált.
A nyitó „Cirrus Minor”-t szürreális, pasztorális atmoszféra járja át. A madárcsicsergés-effektek után lép be Gilmour nyugodt, hipnotikus éneke és az akusztikus gitár finom kísérete, amelyek együtt valami különös, titokzatos hangulatot teremtenek. A szerkezet folytatásában Wright billentyűinek mély hangzása kerül középpontba, különösen a zengő orgonáé, amelynek enyhén hátborzongató felhangja van. A szürreális atmoszférához kétségkívül hozzájárul Mason dobjainak teljes hiánya és a szokatlan metrikai felépítés is. Hogy az album sokféle hangulat keveréke, azt rögtön a „The Nile Song” bizonyítja, amely kislemezen is megjelent, és kétségkívül a zenekar történetének egyik legkeményebb száma. Úgy is jellemezhetném, mint a Pink Floyd egyik ritka hard rock megnyilvánulását, sőt, mint afféle proto-metal alkotást. Jellemzője az ütős gitárriff, Gilmour szokatlanul dühös és nyers éneke, a masszív, lendületes dobátmenetek és a billentyűk teljes hiánya. Gilmour ügyesen egy rövidebb, rá jellemző bluesos szólót is beleszőtt, ami azonban még nem mérhető a későbbi mesterműveihez. A The Beatles-klasszikus „Helter Skelter” mellett a „The Nile Song” a történelem első „metal” számai közé sorolható. A felforrósodott hangulatot a következő pillanatban az álmodozó, pasztorális ballada, a „Crying Song” csillapítja, amelyet Wright vibrafonjának finom hangjai és Waters dallamos basszusának zöngése hat át. Ezúttal is Gilmour álmos éneke és az akusztikus gitáron játszott lágy dallama áll a középpontban, kellemesen romantikus hangulatot teremtve. Elég egyszerű, de annál kellemesebb folk-ballada.
Az „Up The Kyber” című instrumentális számban a Pink Floyd a jazzes improvizációhoz való érzékét is megmutatja. Itt főleg Mason dobszólója és Wright megvadult zongorával, disszonáns orgonával és rengeteg bolondos effekttel folytatott kísérletezése kapcsolódik össze. A „Green Is The Colour” egy újabb szép folk-ballada Gilmour gyengéd énekével, valamint dallamos akusztikusgitár- és zongorakísérettel. A háttérben megszólaló szellemes fuvolahangok még fokozzák a szám éteri, kelta beütését. Ezután jön a „Cymbaline”, amely szerintem – legalábbis az aranzsmanokat és a kivételes romantikus hangulatot tekintve – az album legjobb darabja. Az akusztikus gitár, a zongora, az orgona, a dob és a basszus összjátéka csodálatos, és a zenekar kiváló komponálói tehetségéről tanúskodik. Gilmour romantikus-álmodozó éneke gyönyörű zongora- és gitárdallamra épül. A számot Wright számos különleges effektje és remek orgonapasszázsai is kiemelik. A szöveg egy rémálomról szól, ami valójában metafora: Waters első cinikus leszámolása a zenei iparral. A rövid instrumentális „Party Sequence” Mason sámánisztikus ütőhangszereinek és a felesége, Lynette fuvolakíséretének egyvelege. A zenekar történetének egyik ritka darabja, amely etnikus beütést is tartalmaz.
A „Main Theme”, amelyben ismét hangsúlyosabban megjelenik a space rockos oldaluk, meglehetősen hátborzongató hangulatú, ami egybevág a film komor atmoszférájával, így valószínűleg ezért is választották a központi témának. Az elég idegesítő, zúgó gongütés után hátborzongató orgonahang érkezik. Ez a hang a szokatlan basszus- és dobritmusokkal együtt diktálja a szerkezet menetét. A sötét hangulathoz Wright szintetizátorának számos furcsa effektje is hozzájárul. Hallani benne néhány eléggé jellegtelen díszítést Gilmour slide gitárján is. Az ütős hard rock szám, az „Ibiza Bar” a „The Nile Song”-hoz meglehetősen hasonló központi motívumot használ, csak itt Wright billentyűit is beépítették. Gilmour szokatlanul dühös éneke és a gitár nyúzása elég mulatságosan hat, főleg a zenekar ismertebb és ambiciózusabb alkotásaihoz képest. Szolid szerzemény, a zenekar újabb ritka kalandozása a hard rock világában. A rövid instrumentális „More Blues” pedig még ritkább kitérő a blues felé, és ennek megfelelően nem különösebben említésre méltó. Gilmour itt néhány tipikus blues-passzázst mutat be, amelyeket az évek során sokat fejlesztett, és teljesen más kontextusba helyezett. A „Quicksilver” az album leghosszabb és messze legavantgárdabb darabja, tele bolondos szintetizátor-effektekkel, a musique concrete-re jellemző hangokkal és említésre méltó vibrafonhasználattal. Az egész megint erősen emlékeztet valami pszichedelikus horrorfilmre. Az efféle avantgárd alkotásokat a következő albumukon gyakorlatilag a végletekig fogják vinni. Az „A Spanish Piece” újabb nagyon rövid instrumentális szám tipikus spanyol, illetve latin gitárriffel és Gilmour homályos hátterű énekkíséretével. Itt Gilmour teljesen önállóan, a többi tag segítsége nélkül mutatkozik be. A záró „Dramatic Theme” szintén rövid instrumentális, amely a „The Main Theme”-mel azonos motívumot használ, csak a hangsúly itt főleg Gilmour gitárján van.
Azt mondhatom, hogy a „More” annak ellenére, hogy nem tipikus stúdióalbum, azon kevés rocklemez egyike, amely eredetileg filmzeneként született, mégis figyelmet érdemel azok részéről is, akik még sosem látták, sőt nem is hallottak arról a filmről, amelyhez a hanganyag készült. A Pink Floyd életművében elfoglalt helye nem túl előkelő, ami bizonyos mértékig indokolt is, ha a későbbi alkotások többségéhez mérjük, de én ennek ellenére, bár nem minden kísérlet sikerült tökéletesen, és még nem érezni rajta a későbbi transzcendentális Floyd-mágiát, nem találok rajta rossz számot. Még a rajongók között is akad néhány, aki nem szereti ezt az albumot, és csak félkész ötletek halmazának tartja; főleg az zavarja őket, hogy a zenekar néhány, számukra szokatlan elemet mutatott rajta, amelyek közelebb állnak a folkhoz és a hard rockhoz/blues rockhoz, mint a space rockhoz. Ez viszont az ő problémájuk, mert az én szememben ez több mint szolid darabja a zenekarnak, amely akkoriban még a saját hangzásbeli identitását kereste, és néhány hónap leforgása alatt három albumot vett fel, ami biztosan nem volt akármi. Ha a „More” koncepcióalbumnak készült volna, meglehetősen gyenge, összefüggéstelen számok halmaza lenne, és joggal érdemelne kritikát. Így viszont egy újabb, teljesen egyedi album, sokféle zenei ötlettel megfűszerezve, amely Davida Gilmourt egyenrangú tagként mutatta be, és kihúzta Syd árnyékából. A „More” szerintem kissé el is van hanyagolva, de egy olyan zenekar esetében, amely ennyi kiváló albumot alkotott, ezzel úgy látszik, ki kell békülni. A Syd nélküli első évek kétségkívül minden tag számára meglehetősen megterhelőek voltak, hiszen olyan felismerhető, egyedi hangzást kerestek, amellyel örökre elválhatnak a pszichedelikus fázistól és az ezzel járó állandó, sokféle hangmintával való kísérletezéstől. Annak ellenére, hogy ebben az időszakban, vagyis a 60-as évek végéig nem sikerült olyan művet alkotniuk, amellyel új, felismerhető, állandó hangzást honosíthattak volna meg, és amely egyúttal jelentős kereskedelmi sikert is hozott volna, a Pink Floyd ekkoriban a frissen formálódó progresszív rock egyik fő hajtóereje volt. Azon akkori albumok közé, amelyekkel gyakran avantgárd módon kutatták a populáris zene új határait, kétségkívül ez a több mint szolid filmzenegyűjtemény is beletartozik.
Felállás
David Gilmour – ének, gitár
Roger Waters – basszusgitár, ének
Richard Wright – orgona, zongora, ének
Nick Mason – dob
Produkció
Pink Floyd
Számlista
1. Cirrus Minor (5:18)
2. Nile Song (3:26)
3. Crying Song (3:33)
4. Up the Khyber (2:12)
5. Green Is the Colour (2:58)
6. Cymbaline (4:50)
7. Party Sequence (1:07)
8. Main Theme (5:28)
9. Ibiza Bar (3:19)
10. More Blues (2:12)
11. Quicksilver (7:13)
12. Spanish Piece (1:05)
13. Dramatic Theme (2:15)
Az album hossza: 44:56
