Szerző: Rok Klemše
Helyszín: Menza pri koritu, Ljubljana
A koncert dátuma: 2011. 12. 07.
Látogatók száma: 150
Visszatértek Ljubljanába a gonosz norvég hírnökei, a Gorgoroth, mellettük pedig a lengyel death metal gépezet, a Vader. Bár egyik banda sem ismeretlen a szlovén színpadokon, remek, istenkáromló nyitányt adtak ahhoz az időszakhoz, amikor a Bela snežinka, a Na božično noč és a Last Christmas erőszakolja meg a fülünket. Ezt a közönség reakciója is megerősítette: a Menza pri koritu majdnem megtelt.
Előbb azonban át kellett vergődnünk a tüskebokron, és el kellett viselnünk a fülünk kíméletlen szurkálását, ráadásul – nézd csak, nézd – megint olasz zenekarok jóvoltából (ó, hogy utálom a pay to play rendszert!). A dobhártyák cincálását először az Aganis vállalta magára, akik már a koncert előtt valami privát kvázi-rituálét adtak elő a színpadon füstölő pálcikákkal és koponyákkal. Valószínűleg csak az ouija táblával játszottak, aztán amikor megreccsent a fa a lépcsőn, anyuka szoknyája mögé szaladtak. A zenéjük is valahogy ilyen bizonytalanul hatott: az első számban ortodox black metalosoknak tűntek, a másodikban pagan metalnak akartak hangzani, a harmadikban meg doomosnak. Az egész teljesen élvezhetetlen volt, mintha a Windows Media Player megzavarodott volna, és egyetlen számba gyömöszölte volna a Mardukot, a Count Ravent és a Tyrt.
Sokkal jobban nem alakult a helyzet az Adimironnal sem, akik idén márciusban már bemutatkoztak a szlovén közönségnek a Death Angel előzenekaraként. A thrash és Olaszország már eleve nem igazán érti meg egymást, így ebből a szempontból az Adimiron még kicsit meg is lepett. A srácok jó fél óra híján mutatták be a thrash metalról alkotott víziójukat, amely semmiben sem tér el a műfaj 1983-ban lefektetett irányvonalaitól. Sőt, az Adimiron progresszív thrash metal zenekarként tálalja magát. Hogy mi volt a zenéjükben pontosan progresszív, az nekem nem világos: egy-két kicsit bonyolultabb riff és néhány megtört ritmus még nem jelent progresszivitást. Néhány gitárfutam még meg is lepett, az énekes sem volt rossz, bár az agresszívabb thrashes ének közel sem volt egyedi. De egy olasz thrash metal zenekarhoz képest az Adimiron még kifejezetten szilárd volt.
Igazából akkor kezdődött el a buli, amikor kialudtak a fények, és a hangszórókból felbőgött az Ultima Thule intró. Lassú, tompa lélegzés nélkül is lehetett tudni, hogy jön. Vader. A lengyel death metal szörnyeteg, amely negyed évszázada hint szét a világban rombolásra termett death metalt, kegyelem és megállás nélkül, a megállíthatatlan Piotr „Peter” Wiwczarek vezetésével. A Vader idén nyáron adta ki kilencedik stúdióalbumát, a Welcome to the Morbid Reich című lemezt, amely kétségkívül a Vader-diszkográfia egyik legerősebb kiadványa, és ezen a koncerten is a központi téma volt. Peter ismét friss csapatot gyűjtött maga köré, amely mégis olyan magabiztos és összeszokott, mintha már az első lemez, a The Ultimate Incantation óta együtt játszana. Peter nagy vezérként parancsol a társaságnak, és üvöltő hangjával, amely egy cseppet sem kopott meg, a vallást és a háborút kritizálja, a sötétség birodalmaiba és a lovecrafti csápos lényekhez hívogat. Ezek a csápok először kedvesen simogatnak, de ez az egész csak jó trükk: aztán megragadnak, behúznak a démoni világba, a füledbe súgják, hogy „we have such sight to show you”, miközben minden elképzelhető nyílást meggyaláznak, a Vader pedig fantasztikus „soundtrackkel” gondoskodik ennek az agóniának a kíséretéről, tektonikus rombolókkal, mint a Sothis, a Wings, a The Wrath és a Cold Demons. Peter ezúttal valóban kiváló csapatot hozott össze, amit James Stewart dobos állati brutális és sebészi pontosságú játéka, valamint az új gitáros, Spider (Marek Pajak) bizonyított, aki remek szólókkal és jó ötletekkel tűnt ki, és ezekkel még több mozgalmasságot és frissességet visz a Vaderbe. Mindemellett szépen ellenpontozza Peter szakadatlan pinch harmonics-húzogatását és tremolózását. A kiváló szett végén a Vader a Helleluyah!!! (God Is Dead) klasszikussal búcsúzott, majd a közönség erős támogatása miatt még ráadásra is visszatért a This Is the War brutális mestermunkájával. Si vis pacem, para bellum! Ave Vader!
A Gorgorothnak igazán nehéz feladata volt, hogy a remek Vader után lépjen színpadra, de segített nekik az eléggé vegyes közönség, amely vagy a Gorgoroth, vagy a Vader miatt jött, mindkét zenekarért csak kevesen. A Gorgoroth kíméletlenül csapott le, mint a guillotine a keresztényekre, és az új/régi énekes, Pest vezetésével jó egy órán belül végigsétált a pokoli diszkográfiáján. Sajnos a hangzás teljesen szörnyű volt, olyan műanyag és fojtott, mintha Ljudmila Novaknak játszották volna le a Gorgorothot, ő pedig istenfélően a „povštrával” fogta volna be a fülét, és a takaró alá bújt volna. A norvégok ezúttal a turnén az újra felvett klasszikus albumot, az Under the Sign of Hell lemezt mutatták be, amelyről szép számban játszottak klasszikusokat. Pest úgy kiabált és morgott, mint Hádész pokolkutyája, az Infernus szigorú szeme alatt álló csapat pedig összeszokott és magabiztos. Pest nagyon eredetien konferálta a műsort… úgy, hogy bemondta a következő szám címét, viszont tényleg jól nézett ki a kopaszságával, amit nem álcázott corpse-painttel. A Gorgoroth pokoli erőként tombolta végig a szettjét, amely kíméletlenül és a fáradtság jele nélkül száguldott. A Menza pri koritu a pokol jegyében lángolt fel a Forces of Satan Storms, a Satan-Prometheus, az Incipit Satan és a záró vasklasszikus, az Unchain My Heart!!! alatt. És egy óránál rövidebb idő alatt vége is lett az egésznek. A Gorgoroth a rajongói iránti tiszteletet úgy mutathatta volna meg, akik szép fogadtatásban részesítették őket, ha legalább a beharangozott 70 percet lejátszották volna, amit még Sátán is helyeselne!
Fényképek: Nina Grad
Képgaléria
