Mézeskalács-morzsolás Bécsben (2013)

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Bécs (Wien) / Arena / Ausztria
A koncert dátuma: 2013. március 14.
Látogatók száma: 1100

A The Darkness, a rock ‘n’ roll túlzás elveszett és megtalált bajnokai 2003-ban meteoritként csapódtak be a galaxis legmenőbb zenekarainak bolygószintű színpadára, és azóta is pörögnek a felejthetetlen kislemezeik, a „I Believe In A Thing Called Love”, a „Growing On Me”, a „Get Your Hands Off My Woman” és a „Love Is Only A Feeling”, a már legendás „Permission To Land” debütalbumról. A meteort 2006-ban szétvetette valami: a The Darkness a második lemezével, a „One Way Ticket To Hell… And Back”-kel (2005) volt a csúcson, aztán a zenekar áldozatul esett a kicsapongó életmódnak, amely így vagy úgy mindig becsúszik, ha az ember sztár lesz. A The Darkness két részre szakadt. A zenekar főmotorja, Justin Hawkins a sikeres rehabilitáció után az újraegyesülésig a Hot Leg nevű bandájával foglalkozott, a másik három tag pedig a Stone Godsban játszott.

Világos, hogy a Hawkins fivérek nélkül nincs The Darkness. A szerencse kereke jó irányba fordult, és nagyjából két éve az újra összeállt The Darkness bejelentette az első koncertdátumokat. Tavaly augusztusban megjelent a harmadik stúdióalbum, a „Hot Cakes”, felléptek fesztiválszínpadokon, és Lady Gaga rajongói között is híressé tették a nevüket, hiszen a turnéján ők nyitottak. Végre megérkezett az új, önálló „headliner” turné is, amely a 2013. március 14-i bécsi megállóval már elég közel került Szlovénia határához ahhoz, hogy a RockLine csapatának is érdemes kirándulásnak tűnjön a The Darkness-koncert.

A koncert már jó ideje teltházas volt. Ugyanez a szervező hét éve a Gasometerben rendezte meg a The Darkness fellépését, egy olyan helyszínen, amely háromszor annyi embert fogad be, mint a szomszédos Arena. Sejtette, hogy a The Darkness már nem olyan forró, ezért nem vállalta a kockázatot, inkább egy kisebb és olcsóbb helyszínt foglalt le, azt eladta, még ha több dühös, jegy nélkül maradt rajongó kint rekedt is a csarnokon kívül.

Pontosan nyolckor már az előzenekar állt a színpadon. Kiváló választás. Több mint kézenfekvő választás. A Ginger Wildheart Band. A zenekart Ginger Wildheart vezeti, akit leginkább a The Wildhearts-szal való hosszú évekig tartó huzakodásáról ismernek, először pedig a Quireboys tagjaként hívta fel magára a figyelmet. A fickó három éve rövid időre csatlakozott Michael Monroe, a Hanoi Rocks énekese szólóturnéjához és a „Sensory Overdrive” (2011) albumhoz is. Nemrég elindította a Hey! Hello! projektet is, egyfajta kísérleti, sőt progresszív, noise-pop kalandot, eklektikából építkezve, Vctoria Liedke énekesnő közreműködésével; Ginger ebben minden hangszeren játszik, a dobokon is. A kísérőbandája négy számot játszott élőben a Hey! Hello!-ból, mégpedig a Swimwear-t, a Lock for Rock (and Other Sporting Cliches)-t, a How I Survived the Punk Wars-t és a Feral Days-t. A hard rock, a punk, sőt a rockabilly eklektikus keveréke, szimfonikus kitérőkkel és a glamkultúra szaftosságával nyakon öntve, rendkívüli bemelegítés volt. Minden csőből lövés, három gitár kemény hard rockos szorítása, Ginger hangjának kivételes harmonizálása a kísérőzenekar összes tagjával. Rendkívüli dinamika és robbanékonyság. A haszontalan Ginger a fellépésével bebizonyította, hogy nehezen találna a The Darkness-koncerthez megfelelőbb előzenekart, mint a saját bandáját. A Ginger Wildheart Band a végén még a Silver Ginger 5 projekt The Queen of Leaving című számát adta a közönségnek, és a háromnegyed órás fellépést a The Wildhearts-klasszikussal, a Do the Channel Bop-pal zárta.

Este kilenc óra után negyedórával szól a Thin Lizzy-klasszikus, a The Boys Are Back In Town. A dal utolsó harmadában a még mindig sötét színpadon négy sziluett tűnik fel! Magasba emelt karokkal, kéz a kézben állnak. A The Darkness. A csarnok talpon! Robbanás az új Every Inch Of You-ba, a kvartett teljes lendülettel szóródik szét a tágas színpadon. Dan egészen bal szélen, Frankie egészen jobbra, a színpad közepén tehát bőven jut hely az ekcentrikus Justinnak. A férfi, aki a színpadi túlzások színházába sok iskolai óra Freddie Mercury-utánzást vitt be, minden tekintetben újra provokatív. A testhez simuló kis rongytól, amely kopasz, tetovált, piercingekkel „megkoronázott” testét takarta, a mozdulatokon, gesztusokon és az arcjáték grimaszos poénjain át…

Hét év telt el azóta, hogy a Gasometerben láttuk a The Darkness-t, de Justin talán egy millimétert nyugodott. Talán, mondom. Az arcát mostanában cankari bajusz díszíti, a végén felfelé pödörve. Őrült viszont továbbra is. Pozitívan őrült. A sok tornagyakorlat közben, amely magában foglalt fejenállást, hangfalmászást, a szegény Gibson Les Paul dörzsölését a csarnok mennyezetére függesztett bal oldali hangfalcsoporthoz, színpadias vonaglást és mindenféle pózok, fekvések, helyzetek kicsikarását, ez az egész megrendezett Justin-féle cirkusz megbocsátható és összességében hiteles, mert Justin hangja csúcsformában van. Mint 2006-ban. Néhányszor szó szerint ledöbbentett a hangregisztereiben rejlő extrém magassággal. És Justin nem csal a fellépés során. Ez a legfontosabb. Semmilyen kopottságot nem mutat. Ezt bizonyította a vokálisan rettentően igényes Radiohead-feldolgozás, a Street Spirit beiktatása a ráadásba, és a The Darkness által játszott, átkozottul kiváló „N.W.O.B.H.M.”-változat is.

A bécsi közönség megmutatta, hogy a The Darkness-t még korántsem felejtette el. A koncertre főleg fiatal rockkultúra-rajongók jöttek el, ami jó jel a zenekarnak, mert hosszú életet jósol neki. A repertoár a várakozásoknak megfelelően a „Permission To Land” és a „One Way Ticket To Hell… And Back” leghíresebb pillanatait tartalmazta, közéjük szórva az újabb „Hot Cakes”-számokat. A közönség a régebbi slágereknél őrjöngött igazán, a bécsi Arena tetejét akkor vitték le, amikor a banda Ed dobosról szóló rendkívül ötletes paródia (She’s Just a Girl, Eddie) után belevágott a One Way Ticket To Hell… And Back-be, valamint a szabályos rész záró csattanójánál, az I Believe In A Thing Called Love-nál, amelyet a teremben mindannyian lázasan vártunk.

Az ekcentrikus Justin ugratásának se vége, se hossza nem volt. A ráadásban egy „kis fehér cukorka” repült a színpadra. „A pokolba!” „Ez ecstasy?” „Talán segített a szerszámomon?” „Drog!?” „Drog, ugye!?!” Kíváncsiskodott Justin, aki színpadiasan lenyelte a „tablettát”, aztán vetkőzni kezdett, és mint született színész, „fájdalmak közt” felismerte: „Ahhh… It’s worms, bloody worrrrmssss….”

Igaz, hogy a másik három tag Justin óriási egója mellett megint statiszta szerepre volt ítélve, mégis megmutatták, milyen kiváló zenészek Ed, Frankie és Dan. Különösen az utóbbi fontos láncszem, aki a munkájával elfedi Justin bakijait, amelyek végig előfordulnak a koncert alatt, hiszen a fickó a gitározás mellett egy csomó mindent csinál a színpadon egyszerre. Dan közben néhány rendkívül szépen felépített, klasszikus hangzású hard rockos szólóval is lenyűgözött, és bebizonyította, hogy gitározásban semmiben sem marad el híres bátyjától. Erotikus jelenség a The Darkness a színpadon! A haszontalan Justin, velőig csibész, a záró Love On the Rox With No Ice alatt színpadiasan lovagolni kezdett a legkézenfekvőbb hangtechnikus egyik jól „megerősített vállgyűrűjén”. Az pedig a vállán vitte át őt a nézőtéren. Justin a vállán szólózott, szólózott és szólózott. A verejtékben úszó és sörrel leöntött Arenában kavargó szólómánia közepébe ravaszul (hogyan másképp) beleszőtte Steve Stevens Top Gun Anthem főtémáját.

Ismét az egyik olyan koncert volt, amely a koncert utáni benyomások szorításában tart még napokig tátott szájjal. Justin és a banda egy pillanatra sem hagy levegőhöz jutni, amikor velük éled át az élő mágiát az ember. A The Darkness betegesen jó marad. Mint a rock éles borotvájának legbűnösebb mézeskalácsai, teli tárral lőnek a kivételes feszültségkitörés fényében, valahányszor eljön az idő, hogy színpadra álljanak. Annak ellenére, hogy a zenekar hét évet öregedett bécsi utolsó látogatása óta, ezt egy pillanatra sem lehetett érezni. A multiinstrumentalista Justin otthon hagyta a zongorát az új turnéra, és a koncert kíméletlenül kikerülte a balladás altatódalokat.

Reméljük, hogy a The Darkness ezúttal kitart, hogy a néhány évvel ezelőtti tapasztalat sokat tanított nekik, és hogy a Hawkins fivérek kibírják egymás mellett. Nélkülük nincs The Darkness, és bármi mást kezdenének, keserű utóízt hagyna maga után, mintha hiányozna a lényeges fűszer. A The Darkness a bécsi koncerten bebizonyította nagyságát: az új kor kéjvágyó rock ‘n’ roll akrobatái, akik a kisujjukban hordoznak egy ritka tehetséget. És ez a tehetség a legjobb színpadi előadók közé emeli őket. Kiváló színpadi kivitelezést kínálnak, amit szándékosan elhelyezett túlzásokkal, „fun theatre” szintű excesszussal fűszereznek. Pontosan erre van szüksége ma a népnek, hogy kikapcsoljon a nyugati civilizáció utolsó napjainak ólmos korában, amelybe a liberális kapitalizmus vírusa vitt minket, és amely most már Németországban a vizet is privatizálja. A rock ‘n’ roll olyan katapult, amely az eksztázisba lő ki minket, abba a párhuzamos világba, amelyet illuzórikusan magunk elé képzelünk. A The Darkness pedig a bécsi este után is a rock ‘n’ roll mágiájának egyik leghitelesebb zászlóvivője marad. Bűnös csibészek. És még? Bűnösen jók, persze! Velőig.

Setlista

GINGER WILDHEART BAND:

1. Swimwear  
2. It Appears That the Party Is Over
3. Feral Days
4. Lock for Rock (and Other Sporting Cliches)
5. How I Survived the Punk Wars
6. Taste Aversion
7. Brain Sugar
8. Over Easy
9. The Queen of Leaving
10. Do the Channel Bop

THE DARKNESS:
The Boys Are Back in Town  (felvételről, bevezetőként)
1. Every Inch of You
2. Black Shuck
3. Growing on Me
4. She’s Just a Girl, Eddie
5. One Way Ticket To Hell… And Back
6. Nothin’s Gonna Stop Us
7. Get Your Hands Off My Woman
8. Love Is Only a Feeling
9. Friday Night
10. Concrete
11. How Dare You Call This Love?
12. Givin’ Up
13. Stuck in a Rut
14. I Believe in a Thing Called Love
—ráadás—
15. The Best Of Me
16. Everybody Have A Good Time
17. Street Spirit (Fade Out)
18. Love On The Rox With No Ice

Képgaléria