Threshold – a progresszív metal láza az Orto Barban (2013)

Poba Utoljára módosítva: 23. január 2019

ALEŠ PODBREŽNIK

Helyszín: Ljubljana / Orto Bar / Szlovénia
Dátum: 2013. 03. 11.

A brit progresszív metal zenekar, a Threshold – a műfaj egyik legkiválóbb bandája a bolygón – tavaly augusztus végén jelentette meg új, remek stúdióalbumát „March Of Progress” címmel. Ez valószínűleg a legkifinomultabb lemez a kilenc albumból álló gazdag diszkográfiájukban, és szó szerint Ljubljanáig is elhozta a csapatot. A Threshold megbecsült progresszív metal név, megrögzött rajongótáborral elsősorban a Benelux államokban és Észak-Európában, úgyhogy igazi csoda, hogy az új turné idáig, ilyen messze délre elsodorta őket.

A Threshold szlovéniai fellépése összehozta az Alpok–Adria régiót. Az Orto Barban ezen az estén a Magyarországról, Olaszországból, Ausztriából és Horvátországból érkezett rajongók zsúfolódtak össze, és jelenlétükkel, még inkább lelkesedésükkel gyakorlatilag megmentették a koncertet – különben tíz szlovén lézengett volna a helyszínen, ők is mind akkreditáltak. Ennyit a szlovének progresszív rock és progresszív metal iránti fogékonyságáról. Nem sok van belőle, az biztos.

Az Orto Bar klubhelyszín-sajátosságai miatt az előzenekarok, az Enochyan Theory és a Cryptex nem a tervek szerint léptek fel. A Threshold hattagú felállásban Richard Westet a billentyűivel a színpad jobb szélső sarkába szorította, miközben az énekes, Damian Wilson jó darabig a közönség között töltötte az idejét, ott végezte az énekesi teendőit, hogy a két gitárból és a basszusgitárból álló frontvonalnak legyen helye kibontakozni a színpadon és megmutatni, mit tud.

A hangzásban a koncert elején – nem váratlanul – a billentyűk húzták a rövidebbet, és csak a koncert második harmadában kerültek megfelelő hangerőarányba, vagyis a megfelelő helyükre. Richard West billentyűi nélkül ugyanis a Threshold-koncert igazi bombasztikus, hipnotikus hangulata nem teremthető újra.

A zenekar nem titkolta meglepetését az Orto Bar „klubos” voltán. Főleg Damian Wilson ereszgetett erre sodró poénokat, amit a többi tag időnkénti mosolygása is megerősített, ahogy a színpadon egymással szemkontaktust kerestek. Wilson valójában a helyzet előnyére fordította ezt, a zenekar és a maga javára. Őszinte, együttműködő kapcsolatot teremtett a jelenlévőkkel: többször félig viccből felszólította az embereket, hogy valaki vegye át a mikrofonját, kezet fogott a rajongókkal, megköszönte nekik a jelenlétet, és így tovább. Különösen azoknak mondott hálát, akik egy irányba több száz kilométert utaztak Ljubljanáig, hogy találkozhassanak a zenekarral a színpadon. Mindezek mellett az énekesen és a többi tagon is érezhető volt némi kényelmetlenség. A Threshold perfekcionisták, és tudják, hogy az olyan helyzetekben, mint az Orto Bar kis színpada, a perfekcionizmusukat nem tudják teljes egészében kamatoztatni.

A zenekar a várakozásoknak megfelelően úgy állította össze a koncert műsorát, hogy abban döntő többségben az aktuális „March Of Progress” album dalai szerepeltek, ezt pedig három szerzeménnyel egészítette ki az előző, nagyon sötét, kifejezetten metalosan acélos „The Dead Reckoning” (2007) lemezről. A Threshold diszkográfiájában nincs rossz pillanat, és ha rajongó vagy, füledig szerelmes vagy a zenéjük minden apró részletébe. Az Orto Barban ezen az estén a közönség többsége pontosan ilyen volt. Bár a koncerten csupán jó százan voltak jelen, a zenekar és a közönség közti kémia, az interakció kiváló volt. Az, hogy a közönség fejből tudta a teljes versszakokat, óriási támaszt jelentett Damian Wilsonnak, különösen a dalok bombasztikus refrénjeiben. Fantasztikus érzés volt. A zenekar karnyújtásnyira, az intim klubhangulatban, ami valószínűleg a Threshold tagjait a pályafutásuk kezdetére emlékeztette, amikor dohos brit klubokat jártak.

A Threshold kiváló zenészekből álló szextett. Mindannyian briliánssá csiszolták zenei tehetségüket a színpadi előadásban. Bárkire összpontosítottál, miközben figyelted odaadó munkáját, a játéka a tökéletesség és az ügy iránti elkötelezettség lenyűgöző benyomását keltette. Legyen szó a kiváló dobosról, Johanne Jamesről, aki végeláthatatlannak tűnő átvezető kalandozásaival, átkozott pontosságával és robbanékony ütéseivel az Orto Bar egyik minden idők legjobb dobprodukcióját hozta el, vagy a basszeros, Steve Anderson dallamosan fertőző, lágyan lendületes játékáról, West finomhangolt kifinomultságáról a billentyűk mögött, vagy a remek gitárpáros, Karl Groom és Pete Morten ördögi munkájáról. Karl Groom zenei zseninek számít. Nemcsak ő a fő bűnös, aki 1988-ban elkövette a Threshold nevű bűntettet, hanem a progresszív rock és metal világában mozgó brit szigetországi és régi európai kontinensbeli zenekarok számos tagja is hozzá fordul tanácsért, mint az egyik legnagyobb megbecsülésnek örvendő producerhez és zenei guruhoz. Groom Morten személyében egyenrangú partnert kapott, aki nem csupán a riffelő hangtömeg tartásáért felel a zenekarban, ahogy azt egykor Nick Midson tette, hanem bármikor egyenrangúan bekapcsolódhat a vad szólózásba. Ebben a tekintetben a Threshold az evolúciós érésük útján színpadi téren is biztosan nőtt még egy fokot.

Nagy perfekcionistákként a Threshold természetesen a zenei ének és a kísérő vokálharmóniák összehangolását is csiszolta. A zenekar fellépése iskolapéldája volt annak, hogyan kell ezt az elemet kiváló szinten kezelni: a billentyűk mellett a vokálok harmonizálása (West vokóderével is!) az ultradallamos refrének atmoszférikus crescendójának alapvető katalizátora. Damian Wilson az egész fellépés alatt kiváló volt. A hatalmas szakállas fickó teljesen lenyűgözött, nemcsak a tréfásan szórakoztató oldalával, hanem főleg az énekesi teljesítményével, amellyel a legmagasabb regiszterekben is vehemens meggyőző erővel tépett.

A Threshold azon kevés zenekar egyike, amelyet a progresszív metalba a zenei kifejezésmód minden elemének megfelelő adagolása miatt sorolnak. A zenéjük karaktere éppen eléggé bonyolult ahhoz, hogy az igényes zenei gourmand-okat vonzza, és még mindig kivételesen jól hallgatható ahhoz, hogy mindenkit magával ragadjon. Gyakorlatilag mindenkinek felkelti a figyelmét, aki valamit ad a zeneszerzés dallamos tartószerkezetére. És mondanunk sem kell, hogy a Threshold ehhez szigorúan önálló és egyedi módon közelít.

Ezért fordult fel a koncert még mielőtt igazán elkezdődött volna. Egyszerűen. Ha ez a élőben megteremtett atmoszféra egyszer behúz az így létrehozott párhuzamos zenei világba, elveszted a tér- és időérzékedet. És ez volt és marad a legfőbb célja. Tiszta tökély és tiszta tízes. Hasonló volt az egy évvel ezelőtti élmény is az Orto Barban a Fates Warninggal, azzal a különbséggel, hogy ők könnyebben háttérbe szorították az egójukat és alkalmazkodtak az Orto Bar klubviszonyaihoz. Akkor kétszer annyian voltak, az Orto majd szétrobbant, a koncert pedig úgy íródott be az annalesekbe, mint amit élményben szinte lehetetlen überelni.

A Threshold-találkozó felejthetetlen és egyedi volt! Valószínűleg először, utoljára és soha többé láttuk őket Ljubljanában, ami persze nem jelenti azt, hogy az útjuk nem vezet még egyszer legalább a tolmini Metaldays fesztiválra (korábbi nevén Metal Camp), ahol 2007-ben már felléptek. A Threshold érdekes módon teljesen kihagyta a műsorból az első két album dalait, valamint az egyébként kiváló „Critical Mass” (2002) anyagát, a régebbiek közül pedig az „Extinct Instinct” gyöngyszemét, a Part of the Chaos című dalt játszotta, majd az Angels (a „Coda” albumról, 1998) és a Light And Space („Hypothetical”, 2001) következett, a koncertet pedig a „Subsurface” (2004) albumról a Mission Profile nyitotta.

A Threshold a csúcsminőségű zenei kaland megtestesítője, tele a költészet és a zenei hangszerelés magas intelligenciájú párbeszédével. A zenéjük egyedi, páratlan és megismételhetetlen. A többség számára hozzáférhető, de csak azok értik meg igazán, akik tudnak a fülüknek csak a legjobbat adni. Sajnos a szlovén közönségben még mindig határozottan kevés az ilyen. Főleg a fiatalabbak között, akik közösen gázolnak a zenei sablonosság kalandjaiba (üdv, a Sonata Arctica és a Sabaton barátai…). Hát ez van. A Threshold ljubljanai, Orto Bar-beli koncertjéről egyet mondhatunk. Fiúk, köszönjük a varázslatot és az egyedülálló élményt, és remélem, legközelebb legalább Bécsig eljöttök, ahol újra elkaphatunk benneteket a koncertszínpadokon!

szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik