Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Orto bar / Ljubljana
A koncert dátuma: 2014. 06. 20.
Most már tényleg visszaszámolhatjuk a napokat a Metaldays 2014-ig, ami úgy tűnik, a fesztivál eddigi legsikeresebb kiadása lesz. Még jó három hét, és újra beáztathatjuk a seggünket a Soča folyóba, a torkunkat valami másba, a fülünket pedig ismét a bandák színes és széles kínálatába, amelyek öt nap alatt két színpadon lépnek fel, a paradicsom fölötti pokolban. De addig még hiányzik egy hónap híján valamennyi, a pokol pedig a múlt pénteken, szintén két színpadon, kinyitotta kapuit a ljubljanai Orto barban. Ljubljanában megállt az amerikai Battlecross és Huntress kettős, a hivatalos warm up party keretében pedig csatlakozott hozzájuk hat hazai zenekar, akik egymással „csaptak össze” a Metaldays 2015-ös helyért (bár versengésről nem igazán beszélhetünk, a bandákat a kollegialitás szelleme járta át, hiszen egymás fellépéseit is végignézték).
A jeget elsőként a technikás death/thrash metalosok, a Cordura törték meg, akik alig több mint egy hónapja adták ki első lemezüket, az Astral Projectiont. A srácok elképesztő technikai tudást és kifinomult hangszerkezelést mutattak, néhány valóban jó dallal leptek meg, főleg azok rendkívüli összetettsége miatt. Elsősorban Tim megbízható riffgyalulása, a jó ritmusszekció, valamint Nejc energikus és változatos éneke győzött meg, ami sokkal, de sokkal jobban szól, mint Cesar hangja az albumon. A Cordura élőben helyenként még jobb is, mint lemezen, legszebben a „Schuldiner” című számban megszólaló szólóval és a basszus meg a gitár tappinges párharcával. A jó teljesítmény ellenére a Corduránál még hiányzik némi tapasztalat. Ha eleget gyűjtenek belőle, a színpadon képesek lesznek igazán felrobbanni.
A stafétát a Cordura átadta a felső-krajnai melodikus death metalos Era of Hate-nek, akik erősen a svéd melodikus death metalra támaszkodnak, az Amon Amarth-féle módon. Látszik a srácokon, hogy a hangszereiken egyébként tudnak játszani, de a riffek jobbára szikárak, sablonosak és unalmasak, a dalok pedig többször azt az érzetet keltik, mintha csak véletlenszerűen összetákolt darabkák halmaza lennének, egésszé összeillesztve. Nem, az Era of Hate nem ad ennek progresszív ízt, csak valami máshol már hallott utóízt, főleg a gitárvonalak, amelyeknek ebben az esetben a zene hordozóinak kellene lenniük, elég sántítanak. Énekben a munka nagyon szolid, sajnos azonban az ének is gyorsan egyhangúvá válik, mivel végig ugyanabban a hangfekvésben üvölt. Az Era of Hate a színpadon egyébként nagyon magabiztos és önbizalommal teli, a zenéből viszont sajnos jóval több saját invenció hiányzik.
Az alsó színpadon eközben a muravidéki death metal mészárosok, a Vasectomy már megfenték a szikéiket, őket Ljubljanában már jó ideje nem láttuk. A srácokat a színpad alatt hű rajongók várták, és bár nem voltak különösebben sokan, szorgalmasan engedelmeskedtek az energikus frontember parancsainak circle pitekre és még wall of deathre is. A Vasectomy egyszerű, de ütős és nyersen szóló death metallal nynyűgözött le, ami közel áll a svéd iskolához. A gitárriffek változatosak és mészárosak, bár némi mélység és élesebb hangzás hiányzik belőlük, a basszusgitár hiánya miatt pedig helyenként erősebb ütőerő és zsírosság hiányzik. A hiányosságok azonban az előtérbe sem tudtak kerülni, mindenekelőtt Patrik brutális ének-támadása, valamint a közönséggel való kiváló és erőteljes kommunikáció miatt. „She was a whore. So I killed her!”
A felső emeleten a metalmaratont az est messze legtapasztaltabb zenekara, a stájerországi Sabaium folytatta. A banda megszakítás nélkül működik már több mint tizenöt éve, és ez a színpadon is nyilvánvaló, hiszen kiváló hangzással és rendkívüli előadással csapott le, tulajdonképpen ilyen jó formában a Sabaiumot még nem láttam. Ez elsősorban Milko Kraner karizmatikus énekének érdeme, akinek tiszta hangját Jure és David morgó hangjai nagyon jól egészítették ki, helyenként pedig Milko meglepően brutális growllal is földhöz vágta a hallgatóságot. A Sabaium a számok kiválasztásával is megdolgozott, és pozitívan lepett meg a régi klasszikusok fantasztikus előadásával, mint a Black Heart az Embrace With Silence debütalbumról és a Tiha pesem a Beyond… lemezről, magas elvárásokat pedig, ha nem tévedek, az új Forgotten Shadow című szám is támaszt.
Az alsó szintet thrash ritmusokba pörgették a Panikk, akik még mindig magasan szárnyalnak az Unbearable Conditions debütalbum szárnyán, soraikba nemrég új dobost is felvettek, Črt Valentićot (Mephistophelian), vele pedig most léptek fel élőben először. Črttel a Panikk még romboló erejűbben szól, hiszen a dobolás magasabb szintre emelkedett, és bár a hangzás kissé gyengébb volt, a srácok ismét meggyőztek zsíros és masszív groove-os részekkel való letarolással. A magabiztos Gapa igazán meggyőző frontemberré vált, a színpadon pedig szinte ömlik belőle az energia. Ahogy ömlenek az agresszív gitárvonalak és a mesteri basszusvonalak is.
A felső emeleten a hazai bandák közül utolsóként a trieszti groove/thrash formáció, a Rise lépett fel, akik a koncertes tapasztalatgyűjtésbe csak most kezdtek bele igazán. Ennek ellenére a színpadon már teljesen magabiztosak, de még hiányzik némi tapasztalat, és meg kellene szabadulniuk az olyan zenekarok nagyon is nyilvánvaló hatásaitól, mint a Metallica. A Činčila-féle számokkal és a szövegével pedig igazán nem tesznek maguknak jó szolgálatot.
A pincében eközben elérkezett az első amerikai zenekar, a death/thrash mániákus Battlecross fellépésének ideje, amit csak egyetlen szóval lehet leírni: sssssszuuuusz! A srácok hihetetlen mennyiségű energiát robbantottak a színpadról, a riffek folyamatosan minden irányba repkedtek, a ritmusszekció pedig mindent letarolt maga előtt. A dobok mögött ugyanis az állatias dobos, Shannon Lucas (ex-The Black Dahlia Murder) ült, aki a dobolási készségek széles tárházát mutatta be, a basszusgitáros Don Slater pedig nemcsak a kinézetével nyűgözött le (skullet és epikus pofaszakáll), hanem változatos és dinamikus játékával is. A Hiran/Tony gitárpáros színes és dallamos riffelést nyújtott, a Gumby nevű énekes pedig sokféle üvöltéssel és morgással, valamint kiváló konferálással és azzal tűnt ki, hogy kérte, a közönség fizessen neki egy kört az alsó kocsmában.
A végére pedig a felső színpadra lépett az amerikai heavy metal formáció, a Huntress, Jill Janus vezetésével. A várakozások magasak voltak, de elég keveset kaptunk. Vagyis jobban mondva így: hangszeresen a csapat jól megkent gépezetként működik, a riffek gördülékenyek, a szólók jól átgondoltak, a basszus zörög, a dobok pedig gördülékenyen egészítik ki a zenei egészet. Elakad viszont Jill Janus éneke, ami az albumon meggyőzően hat, élőben viszont emészthetetlen üvöltés-halmazzá változik. Ráadásul Jill még kvázi ijesztőnek is akar hatni olcsó sminkkel és ostoba grimaszokkal, de az egész nevetségesnek és meggyőzőtlennek tűnik. A Huntress egyébként a legtöbbet eljátszotta az aktuális Starbound Beast albumról a Zenith és az I Want To Fuck Your to Death számokkal, hozzátett még pár romboló számot a debütalbumról, a címadó Spell Eatert és az Eight of Swordsot, de a látottak alapján marad a lemezről hallgatásuknál.
Mi hát a pénteki est eredménye? Az, hogy a Huntress élőben pocsék, hogy a mi bandáink könnyedén felvehetik a versenyt a befutott külföldi zenekarokkal is, és hogy a közönség és a zsűri döntése alapján a válogatás győztese, akik jövőre automatikusan fellépnek a Metaldayson, a Panikk!
Képgaléria
