Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik, Jerneja Jerak
Helyszín: Tolmin (a Tolminka és a Soča összefolyása) / Szlovénia
A koncert dátuma: 2012. augusztus 9.
Látogatók száma: 12.000
Jegyár: 107,00€ (háromnapos belépő) / 142,00€ (hétnapos belépő)
Elérkezett az idei Metal Camp 2012 negyedik napja, egy olyan fesztiválé, amelyet a jövőben soha többé nem fogunk „Metal Camp” néven követni! A negyedik nap valójában az egyetlen nap volt, amikor az idő fenyegetően viselkedett. Kora délben az ég elborult, a felhők áthatolhatatlan masszává álltak össze, a helyszínt pedig szürkeség borította, amiből veszedelmesen esőszag áradt. És tényleg. Nem sokkal délután négy előtt, vagyis közvetlenül azelőtt, hogy a fesztivál főszínpadán felléphetett volna az első zenekar, az osztrák black/death metalosok, a Warcult, leszakadt az ég, és az eső csak esett és esett. Ha a tolmini összefolyás fölött bezárul a láthatár, gyakran megesik, hogy egy ilyen felhő ott ragad, és meg se mozdul, a nyári zivatarok közmondásos múlékonysága ellenére. Így hát a zenekart a sátorból hallgattam végig, mert a fotós felszerelés túl drága ahhoz, hogy a Warcult kedvéért kitegyem az esőnek. A Warcult fülre elég generikusan szól, és nehéz bármit kihámozni belőle, ami legalább egy kicsit is hitelességet lehelne. A zenekarból zeneszerzői szempontból még hiányzik a karizma, ezért még jobban bele kell húznia, hogy a koncertjei mélyebben bevésődjenek az extrém metal bármelyik fogyasztójának tudatába.
A Before the Dawn előtt a hangtechnikus a színpadon a mikrofonpróbával viccelődött, tipikus skandináv cinikus humorral: „Whay is it raining today?” Ez persze nagyon mókásan hatott, ugyanakkor aggasztóan is. Az eső azonban a finn Before the Dawn fellépésének első perceiben elállt, így a színpad előtti tér végül eléggé megtelt ahhoz, hogy valódi támogatást adjon a fellépőknek. A Before the Dawn, amely hosszú éveken át tengődött a finn metal underground mélyén, mint a zenekarvezető, Tuomas Saukkonen szólóprojektje, a német Nuclear Blast Records kiadóval kötött szerződés után vívta ki végleg a helyét a nemzetközi színtéren; náluk jelent meg a „Deathstar Rising” (2011) album. A kedvező körülményektől megpezsdülve, végleg kvartetté nőve, amely az így kivívott hitelességgel a koncertszínpadon is mindig kéznél van, a Before the Dawn az idén is bizonyította a remek alkotói kémiát a friss, hetedik stúdióalbumával, amelynek címe „Rise of the Phoenix”. A cím illik a zenekar 1999-es megalakulásától máig tartó eposzához. A Before the Dawn a fesztiválon azzal erősítette meg a hírnevét, hogy a kidolgozott karizma és a melodikus death metal, a gótikus és a doom beütések ügyes megoldásainak szerencsés keverékét kínálta. Meggyőzött a kompaktságával, a romboló, nehezen gördülő riffjeivel és Tuomas Saukkonen remek vokális brutalitásával, aki a fellépés java részében bal lábát a monitoron tartva, „szilárdan odaláncolva” állt a mikrofonállványnál. A háttérben szintetizátoros elemek szóltak (például a Wraith, a Pitch Black Universe és más számok a műsorból). A látottak és hallottak alapján a Before the Dawnt az érdekesebb nevek közé kell sorolni, amelyek a jövőben még nőhetnek, és növelhetik a közönség támogatását.
A Grand Magus hasonló úton jár, mint előttük a Before The Dawn, csak náluk valamivel korábban sikerült megtörni a jeget. Elsősorban a „Hammer Of The North” (2010) albumnak köszönhetően, amely felrakta őket a világtérképre. Főleg azután, hogy a Grand Magus sikeresen végigjárta a 2010-es európai fesztiválkoncertek palettáját, ezt pedig az követte, hogy a Motörhead előzenekaraként mehettek a vasbicska trió 2010-es őszi-téli európai turnéjára! A „Hammer Of The North” néhány halhatatlan indulót adott, amelyek kiemelten népszerű koncertkedvencekké váltak. A megbátorodott zenekar, amely a Roadrunner Recordstól a Nuclear Blast Recordshoz igazolva megőrizte alkotói lendületét, idén kiadta új stúdióalbumát, a „The Hunt”-ot, amelyet bőségesen be is mutatott az idei Metal Camp fesztiválon. A svéd Stockholmból érkező trió, amelyet a karizmatikus énekes-gitáros, Janne „JB” Christoffersson vezet, Fox basszusgitáros és Ludwig „Ludde” Witt dobos társaságában, ismét lenyűgözte a jelenlévőket gúnyosan közvetlen adag metalos ősiségével és nyersességével, amit az egyszerű, ősi gitártémák idéznek meg, a metal megcsontosodott iskolai irányelveinek hagyományába öltöztetve. JB, aki a Metal Campen pontosan ugyanabban a pólóban lépett fel, mint két éve a balingeni Bang Your Head fesztiválon, vagyis egy kimosott, elrongyolódott Rainbow-pólóban a „Rising” album motívumával, továbbra is a klasszikus „pilóta” Ray Ban szemüveget hordja, újabban pedig szakállt növeszt, így JB a ritkás hajával együtt ma egy barátságos kerti törpére emlékeztet, messze a zsémbes goromba hangulatától, pedig a zenész a színpadi megjelenésével valószínűleg épp azt akarja megidézni. A zenekar a Kinglslayer („Wolf’s Return”, 2005) című számmal nyitott, az „Iron Will” (2008) album nyitódalával, a Like The Oar Strikes The Water-rel folytatta a bemelegítést, majd a Valhalla Rising és az utána következő remek induló, a Sword of The Ocean című számokkal mutatta be az új stúdióalbumot, a „The Hunt”-ot, amely láthatóan még epikusabb és bombasztikusabb, mint a remekül sikerült elődje, a „Hammer Of The North”, amelyen a Grand Magus szerencsésen ötvözte a doom metal elemeit a skandináv dallamérzékkel és a metal epikus bombasztikusságával. A műsorban elhangzott még az I, the Jury, a Hammer Of The North és a Ravens Guide Our Way is a zenekar korábbi, méltán dicsért albumáról. A zenekar az egész fellépésével újra rendkívüli benyomást hagyott maga után, a koncertet pedig az Iron Wil című számmal zárta. A Grand Magus a rendkívüli kalibráció példája, amelyet bármilyen felállásban elérhet egy háromtagú formáció. Vagyis a klasszikus trió. A színpadi hangzásuk hitelesen organikusan nyers, sűrű, teli, és különösen meggyőz a vastag riffmocsok rendkívüli hangereje, amelyet remekül egészít ki egyfelől JB vokális megközelítése, másfelől a dinamikus ritmusszekció. Rendkívül zabolátlan fellépés!
Elsőként egyórás műsorral a finn folk metal bohóckodók, a Korpiklaani léptek a fesztivál színpadára. A színpad előtti tér a várakozásoknak megfelelően tele volt, ahogy az lenni szokott. A közönségben megint a legkülönfélébb lények hemzsegtek, kifestve, mindenféle jelenésnek és ijesztgetőnek beöltözve. Közülük az első helyet kétségkívül a Batman vitte el, aki határtalan részegségében átkozottul jól átpilótázott a tömeg kezén a fotóárokig, és a cikk szerzőjének egyenesen a jobb lábfejére zuhant. Bocsánat. A szextett, amely az alkoholszármazékok népszerűsítésének hódol, az alkoholos kicsapongásával persze kiváló alibit adott a közönségnek, hogy teljesen betépjen. A büfék a koncertszínpad mellett zsúfolásig teltek, a tömegből sörszag áradt, a sör patakokban folyt, a fesztiválhelyszín groteszk látványosságainak száma pedig ezzel arányosan percről percre nőtt. A Korpiklaani a Hunting Song, majd a Cottages and Saunas számokkal kezdett tombolni. Várhatóan kiszámítható fellépés volt, amelyből nem hiányozhatott a humanitárius himnusz, a Vodka, a kötelező Happy Little Boozer, meg persze a Beer Beer, ezt az attitűdöt pedig a Tequila, a Wooden Pints, a Kirki és a záró Pellonpekko is megtámogatta. Bevált módon kompakt és magabiztos fellépés volt, a folk ritmusok és dallamok, valamint a metal ütőerejének ötvözésével. Hiába népszerűsítették az új albumot, a „Manala”-t (2012) a Rauta, a Kunnia és a Mätsalle számokkal, a Korpiklaani fellépéseinek egyre növekvő kiszámíthatóságának érzésétől nem lehetett szabadulni. A népet viszont kétségkívül a végsőkig megőrjítették, a zenekar pedig olyan őrült közönséget kapott, amilyenről csak álmodni lehet! A koncert után az emberek főleg az árusoknál kerestek enni, hogy kiegyensúlyozzák a vérük alkoholszintjét, ezt pedig a legjobban a koncertszínpad hátsó sarkában, a fő bejáratnál elhelyezkedő pizzások érezték meg, akiknek ekkorra szó szerint elfogyott az alapanyaguk.
Az Edguy volt a fesztivál egyetlen német képviselője, amely a hagyományos euro power metal örökségéből merít. Mondom: német! Pedig az Edguy is egy új metalstílust igyekszik kitalálni, és az utóbbi években tudatosan keresztezi a melodikus rock kiindulópontjaival, ami a meglehetősen átlagos új lemezzel, az „Age Of The Joker”-rel inkább rossz szolgálatot tesz nekik, mint hogy fenntartaná a megszolgált hitelességet. Ennek ellenére ez a fesztiválfellépés is megerősítette, hogy az Edguy rendkívüli közönségszeretetet élvez. Eufória tehát újra a színpad előtt! A közönség és a zenekar együttműködése ugyanis kiváló volt. A versszakok tudása a zenekart és különösen az énekes Tobit magasan tartotta. Tobias vokális teljesítménye nem volt éppen a legjobb, már a fellépés legelején párszor megfogta mindkét fülét, ami azt jelentette, hogy gondja van a monitorhanggal. Az Edguy továbbra is kellemes színpadi attrakció, amely mindig lelkesít a telivér rohammal, a tágas színpad teljes kihasználásával, főleg pedig Tobias Sammet szikrázóan bolondos életkedvének karakteres temperamentumával. A zenekar tréfás természetét már a felvételről szóló intró előre jelezte, a Wham duó örökzöld slágerével, a „Last Christmas”-szel! Aztán a kvintett felrobbant a színpadon a Nobody’s Hero-val az aktuális „Age Of The Joker” albumról. A hangulat főleg akkor ugrott néhány fokkal feljebb, amikor a banda rácsapott a Tears Of The Mandrake-re, amelyet a kiváló fokozás és a refrén zabolátlan dallamossága díszít, és amelybe a színpad előtti több ezer fős tömeg java azonnal becsatlakozott. A fellépés mindenben magabiztos, ahogy várható volt, kiváló! Hibák nélkül! A műsorból különösen a Vain Glory Opera gyújtott, míg a Lavatory Love Machine, a Superheroes, az új Robin Hood, a Ministry Of Saints és a King Of Fools-lal zárás amolyan várható műsorpontok voltak. A banda megtréfált minket is egy kicsit, ami persze újabb adrenalinlöketet hozott a felforrósodott fejek között, amikor a Babylonba beleszőtte az Iron Maiden-klasszikus, a The Trooper vezérmotívumát. A zenekar, amely szívesen gúnyolódik magán, amikor azt mondja, hogy „pussy metalt” játszik, némi hangzásbeli kellemetlenség és Tobi énekes nem éppen legjobb napi formája ellenére is egy újabb mindenben sikeres fellépéssel zárt, amelyet a power metal rajongók rendkívüli reakciója támogatott meg.
Ha a második nap Madballja volt a „core” előjelű zenekarok híveinek hálás bemelegítése, a harmadik nap The Black Dahlia Murderje pedig a fokozása, akkor a fesztivál a Hatebreed fellépésével ebből a szempontból elérte a csúcspontját, azt is mondhatom, hogy az idei Metal Camp fellépőinek egyik csúcsát. A kvintett visszatérése 2009 után, amikor már felléptek Tolminban, abban a felállásban, amelyet a zenekar örök első torka, Jamie Jasta, az eredeti tagok közül Chris Beattie basszusgitáron és a újra csatlakozott gitáros, Wayne Lozinak, valamint Matt Byrne dobos és Frank Novinec gitáros alkot, aki 2006 óta ténylegesen újoncnak számít a csapatban, a negyedik nap kiváló látványosságát hozta a Metal Campre, amelyet senki sem szárnyalt túl, még az Amon Amarth sem a pirotechnika segítségével – ők a Hatebreed után léptek fel, a fesztivál negyedik napjának főzenekaraként. A Hatebreed zenéje egyszerűen felépített, nem tűri a dallamosságot, főleg a groove-lüktetésre és a gitárriffek egydimenziós, napalmos rohamára épül, amely bőven teret hagy Jamie Jasta tomboló show-jának, aki a zenekar első ikonja, kiváló frontember, akit szinte szétvet az eruptív energia. Éppen ez a nyersesség, az agresszió, a színpadi őrület és a megállíthatatlan düh keveréke, amelyet a fájdalom és a harag szül, hozta el a napi színpadi haragja végletében a fesztivál egyedülálló élményét. A közönség, amely az utolsó sarokig megtöltötte a színpad előtti zöld „placcot”, egységesen ugrált, tágra nyílt „circle pitet” csinált, elöl megállíthatatlanul „moshozott”. Jasta parancsára sok „hülyeséget” csinált, vagyis vakon az énekes kezéből evett. A stroboszkópos villogás ostora, a fehér és vörös reflektorok lövöldözésének teljes eszkalációja, a ködeffektek, a beláthatatlan tömeg csordaszerű dobogása alól felszálló porfüggöny, amely egy pillanat alatt elvesztette a józan eszét, nem hagyott túlélőket ezen a csatatéren. Kegyelem nélkül! A Defeatist első ütemeitől a záró Destroy Everythingig, amely szó szerint hamuvá égette a Metal Campet! A számlistán a következő Hatebreed-gyöngyszemek szerepeltek még: Hands Of A Dying Man, Doomsayer, Live for This, I Will Be Heard, Facing What Consumes You, Everyone Bleeds Now, Merciless Tide, To the Threshold, Last Breath, Preservance, Never Let It Die, In Ashes They Shall Reap, As Dieahard As They Come.
A fesztivál negyedik napjának főzenekaráról szinte nem is kell szót vesztegetni. A Metal Camp örök vendégei, az Amon Amarth, egy zenekar, amely tényleg semmit sem tud már elrejteni, még ha akarná sem. A nevét Tolkien „sindarinjából” kapta, ami a középfölde „Végzet Hegye” vulkánt jelenti; a melodikus death metal képviselői, valószínűleg annak legepikusabban bombasztikus változatát játsszák, amelyből gyorsan power metal zenekar lehetne, ha a hörgést tiszta dallamos ének váltaná fel. Az Amon Amarth viszont pokoli. Ördögien gyors, a riffek többsége a dupla lábgép ultraszonikus gördülésén fekszik. A pirotechnikai effektekkel teli koncert bemutatta többek között az új stúdióalbumot, a „Surtur Rising”-ot (2011) – Surtr az északi mitológia óriása, amit rögtön előre jelzett maga a színpadi díszlet is, amely az új album tartalmához igazodott. A várt intró, amely ünnepélyes kékbe borította a színpadot, majd zöldbe csapott át, aztán amikor a kvintett színpadra lépett és belecsapott az új War Of Godsba, a színpadot elborították a pirotechnika lángjai, a stroboszkópok sokasága, vagyis olyan őrjöngés tört ki, amely magát az ördögöt hajtotta ki a bödönéből, a legyek rajaival együtt. A hangzás kiváló! A gyors kezdés után, miután a zenekar a műsor második számát, a Runes To My Memoryt befejezte, a hihetetlenül karizmatikus énekes, Johan Hegg egy hosszabb szünetben alaposan megszólította a közönséget. Először megköszönte, hogy ilyen szép számmal összegyűltek, megkérdezte, jól érzik-e magukat, egy mérgező folytatást jelentett be a koncertnek, ugyancsak mérgező setlisttel, és mindenkit a pokoli örvénybe hívott, amikor a zenekar a Destroyer Of The Universe-be vágott. Az egész csapat hajrázása megszakítatlan sorozatokban! Hegg, aki nem felejtette el újra felcsatolni a híres viking italosszarvát – a csavart kürtöt – a szilárd kommunikáció mestere. Szemkontaktus, a közönség becézése, többszöri köszönet félig tört szlovénul, ami mégis elismerés a zenésznek a fáradozásáért, amikor párszor ezt lehetett hallani a színpadról: „Hvala Slovinsku!” A szakállas hegylakó, aki az évek során egyre inkább a legfényesebb Odin rejtett tartalékának idilli arcává alakul, tulajdonképpen az alapvető összekötő kapocs a zenekar és a közönség között, amely az apokaliptikus víziók ellenére, amelyeket a mesékből merítő zenekar kínál, fenntartja az Amon Amarth-koncert érdekességét. „Skoll!”
A svédek egyébként magabiztosan uralták az óriási színpadot és a fesztivál főzenekari szerepét, bár a koncert alatt nem lehetett szabadulni az érzéstől, hogy az este habját a tortáról teljes egészében a Hatebreed fölözte le. A zenekar színes műsorral tartotta szorosan maga mellett a közönséget, a diszkográfiája katalógusából összeállítva, amelyben a következő számok szerepeltek: Live For the Kill, Cry Of The Black Birds, The Fate Of Norms, The Pursuit Of Vikings, For Victory Or Death, Victorious March, a záró Twilight of The Thundergod, valamint a Guardians Of Asgard.
A viking metal tehát lezárta a fesztivál negyedik napját, amely a főszínpad zenekarainak kínálatát tekintve a kevésbé érdekesek közé tartozott. A másik, kisebb színpad ezen a napon néhány megnézésre érdemes fellépőt kínált, például a rijekai kísérletező kattantakat, a Fathert, a Saxon-koncertről ismert régi ismerősöket, 2010. május 30-án, Ljubljanában, a brit Crimes Of Passiont és az elsőrangú attrakciót, az újra működő legendás NWOBHM-metalosokat, a Hellt, akik a másik színpadon a pokol megteremtésének látványos színpadi fellépésével, főzenekarként minden konkurenciát lesöpörtek ezen a napon.
Képgaléria
