Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Stroj, The
Kiadó: MKC Maribor
Megjelenés: 2013
Értékelés: 3.2/5
A The Stroj nem zenekar, hanem kollektíva, szervezet, egy burjánzó eszmeszövet, amely 1997 óta árad Laško környékéről. Igaz, azóta a The Stroj elemi építőkövei is átalakultak, de akik távoztak, helyükre mindig újak érkeztek. Miután 2007-ben az eredeti felállás tagjainak többsége állítólag eszmei nézeteltérések miatt otthagyta a The Stroj esztétikájának, hangzásának és fejlődési irányának megálmodóját és ötletgazdáját, Primož Oberžant (állítólag egy ortodoxabb, az elektronikától távolabb álló formációt alapítottak StrojMachine néven), a média kimondta a zenekar halálát, ám a feltételezett pusztulás hamvaiból katartikus módon új, az új időkre és új irányokra jobban fókuszáló szövet született: az újjászületett The Stroj. A 2006-os Cona album után a The Stroj a negyedik lemezzel, a Metafonikkal új időkre kalibrálja magát, zenei kifejezésmódjába pedig olyan finomságokat és díszítéseket szőtt bele, amelyek korábban idegenek voltak tőlük. A The Stroj projektként hű marad az örök továbbfejlesztés elvéhez: az izmok nyers erejét most úgy nemesítették, hogy több a hangzásbeli és vizuális betét, egzotikusabban csengő folyadékokkal és szilárd anyagokkal, a fejlődés változatlan acélszála pedig továbbra is következetesen a még mindig komplex ritmikához, a frekvenciában különbözően felosztott ritmus többrétegű szerkezeteihez hű. A Szputnyik-2 felbocsátásának 52. évfordulóján tartott ünnepség után azonban, a legendás Lajka emlékére készült Laika kislemezzel és az elektronikusabb kifejezésmóddal megindultak azok a változások, amelyeket nem lehetett megállítani, és a fejlődés kényszerével szemben visszafordítani sem. Az új modus operandi fogékonnyá vált az elektronikus manipulációkra, és ez adja a negyedik, Metafonik című albumnak azt, amit a 2007 előttitől teljesen eltérő kifejezésmódnak nevezhetünk.
Egyelőre nem ítélném meg, mi a jobb: a régi vágású StrojMachine acélos, analóg tüdeje, vagy az a digitalizáltabb, iparosított belépés a digitalizáció szférájába, amit a korábban oly organikus The Stroj megengedett magának. Annyi biztos, hogy a lemezhez ezúttal jókora adag óvatossággal és elemző tömörséggel fogok hozzá. El kell ismerni, hogy a lemez nagy változások idején született, amelyek az emberiség ugrását jelezték a jólét és az engedett naivitás korából egy hidegebb korszakba, a válság, a szürkeség és a lelkek recessziós kiürülésének korába. Ennek szükségszerű következménye az élet, a vér és az organikusság elfolyása a zenei kifejezésmódból is, ha az összhangban akar lenni a korszakos elmozdulásokkal. Én mégis, a visszafogottan kifinomult, retrofuturisztikus eleganciánál több lázadásra, dühre, decibelre, rendezett zajra és a engedetlen lázadó stanzák kataklizmikus jövendöléseire számítottam. Akárcsak a Mad Maxben, ahol a kreatív telítettség pusztaságának közepén, a produkciós adottságokkal manapság igen kevés forradalmi dolog történik, hiányzik az igazi lázadás, amelyet következményektől függetlenül megtestesíthetne valamilyen szlovén Őrült Max (Janez, vagy bármelyik hazai név, amelyik jobban tetszik). Hiányoznak tehát a tökös lázadók, ezért reméltem, hogy a Metafonik valami üdítőt tálal majd.
Az album a nyitó Zombie Hunters számmal teljesen más irányba indul. A lázadás ősi visszhangja és a kaotikus átcsoportosulás helyett, amely az elmúlt években áthatotta a szlovén nemzeti lelket, a The Stroj közelebb áll a dekonstrukcióhoz, a destrukcióhoz és a militánsan rendezett ritmikához, amelyet akár terminátor-alakulatok katonai himnuszával is egyenlővé lehetne tenni. Az ütések mellett újonnan alkotott szerszámok, hangszerek és segédeszközök, a billentyűkkel és elektromos gitárokkal, szirénákkal és sok mással való játék is bekerült a hangzásvilágba. Izzadság, kimerültség és szenvedés szagát szinte alig lehet hallani, mert minden egyszerűen és fáradtság nélkül szól, a tömegek mentális újraprogramozásának modern soundtrackje pedig kissé túl gyorsan rohan a fülbe. A tücskök suttogása után baljósabb hangok, sistergő sípok lopóznak a történetbe, a ritmikailag felfüggesztett Voyage Extraordinaire pedig nem fukarkodik az ízlésesen beleszőtt, adagolt, férfias énekfrázisokkal sem. Az hangszerelés kifejezetten táncra hangolt, az ismétlődést pedig itt célszerűbben mérik ki, mint a múltban. A címadó Metafonik közelebb áll a régi kifejezésmódhoz, mert jóval több az ütés acélszerkezeteken és más szilárd anyagokon, a rádióvevő gombjaival való baljós játék pedig úgy cseng ki, mint a mi sekélyes fogyasztói világunk telítettségének visszhangja a még nagyobb fogyasztásra szóló számtalan felhívásra, a reklámokkal és rejtett parancsokkal való hipnotizálásra, amelyeket a zombik újkori hada jóindulatúan teljesít. Igen agyafúrtan megkonstruált manipuláció, be kell ismernem, és a gombok és anyagok látszólag hideg játékában nagy elbeszélő erő van. A Spirits igazi iparosított horror, amelyet értelmezhetsz a félelem, a feketeség, a reménytelenség és a fenyegetettség kiáltásainak uralmaként, amelyek ellepik a mimózaérzékeny emberiség minden finom textúráját, az pedig nem képes a fény felé mozdulni. Minden közelebb van a kataklizmához és a megsemmisüléshez, figyelmeztet hangzásban a The Stroj, az összegzésre és az igazi ötletek keresésére pedig egyre kevesebb az idő. Erről szépen vall a Mirror Clock System, amely visszaszámolja az időnket a nullpontig. A gyönyörű elektro-démonoid szintis tétel egy földöntúli kiruccanással folytatódik a Hangarba, ahol alig maradt élet, a frekvenciák földöntúli játékával (mintha éneklő fűrészt hajlítgatnának) pedig a The Stroj még egy olyan elemben mutatkozik meg, amiben eddig nem volt részünk: a dallamosságban, ami azonban közelebb áll ahhoz, ami egy futurisztikus számítógépes játék vagy sci-fi film hátterében szokott zúgni. Ki kell tartani, és fel kell venni a kapcsolatot a fénnyel. Ez a mantra, amely újra elvezethet minket a saját énünkkel való teljes összeolvadás állapotához. A Hang On vigaszként szól, az írógép sorozataival, az üveg, az acél és a melegebben csengő, rozsdás edények finom hangjával pedig könnyen belebillensz egy pozitívabb elragadtatottságba, amelyet a statikával túltöltött Samogon követ, az öntudatos önfenntartás és a gépiesség szikrája. Az elektromos húros hangszerek, az ujjak alacsony frekvenciájú érintkezése és a legmélyebbre hangolt zongorabillentyű mellett itt az elektronikus kiegészítések Blade Runner-es játéka zajlik, amely rengeteg gótikus hangulatot, sötétséget, reménytelenséget és nihilizmust áraszt a egészbe. Ennek része az értelem és fontosság újkori indoktrinációjának központja, az NWO is: a Berlin. A bálnaének-játékkal a The Stroj visszatér a teljes fordulatszámhoz, ismét impulzívabban terelnek a tánc felé, de a rend szintje meglehetősen megtisztított, kristályosabb, szinte militáns, hogy az ember a végsőkig átadhatná magát neki. A Triton megmutatja az ellenszenv okát. A kataklizma után, amelynek mindannyian részei vagyunk, igen kevés élet maradt a fogaskerekek között.
A bináris kód leváltotta a tüdő mélyéről jövő sikolyokat, az analóg meleget pedig végleg felváltotta a racionális hideg kiborg-ölelése, ami nem öli meg a zeneiséget – sőt: a The Stroj kapott egy új kifejezési modult, amely jóval több lehetőséget ad a játékra, az életnedvek áramoltatására. Az is igaz, hogy néha a több lehet kevesebb (és fordítva). A Metafonik kicsit túlságosan mesterséges tüdőn lélegzik, és (talán szándékosan) megfeledkezik az igazi küldetéséről. A The Stroj mindig gép volt, organizmus, ugyanakkor anarchikusságával a változás hordozója, a lázadás hangjáé, a ritmikus (r)evolúcióé, amely a megtisztított, szépen csengő formának nincs az alapjaiban. A Metafonik egyébként gyönyörű, korrekten kivitelezett soundtrack, amely azonban meglehetősen baljós, lélektől és organikusságtól megfosztott történetet mesél. Nem teljes elhajlásról van szó attól, amit a The Stroj a korábbi projektjeinél a fejében tartott, a hajdani valódi egyedüliséget és futurisztikus hangzást azonban a produkciós szabás közben elnyomta a szép, de számos más elektro-mágusnál már hallott kiszámíthatóság hangja. Talán jobban érthető lenne az egész, ha nem spóroltak volna a háttértörténetekkel, a kontextusokkal, amelyek az első, második, harmadik, sőt tizedik hallgatásra sem a legnyilvánvalóbbak, de ezek hiánya a művész döntése, a projekt megalkotóinak és kivitelezőinek döntése. Én egyébként úgy vélem, hogy az album minőségi munka, amely elég teret hagy a továbbfejlődésre az ötödik kiadványon, amelyre remélem, nem kell majd hét évet várni, és amelytől azt is remélem, hogy több zajjal, lázadással és egy pár vastagon krómozott golyóval szolgál majd!
Felállás
Dare Hriberšek – ütőhangszerek
Nina Orlič – ütőhangszerek
Žiga Miklavc – ütőhangszerek
Matej Voglar – ütőhangszerek, hang
Stane Špegel – elektronika
Matic Kadliček – ütőhangszerek
Fabijan Purg – ütőhangszerek
Primož Oberžan – ütőhangszerek, effektek, samplerek, theremin, vetítések
Produkció
Aldo Ivančič
Számlista
1. Zombie Hunters
2. Voyage Extraordinaire
3. Metafonik
4. Spirits
5. Mirror Clock System
6. Hangar
7. Hang On
8. Samogon
9. Berlin
10. Triton
