Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pendragon
Kiadó: Madfish
Megjelenés: 2014
Játékidő: 63:45
Értékelés: 3/5
A „Men Who Climb Mountains” a brit neoprogrock-intézmény, a Pendragon tizedik stúdióalbuma, és a 2011-es „Passion” utódja. A zenekar felállásában azóta egyetlen változás történt: a hosszú ideje dobos Scott Highamet (hivatalosan személyes okokból) Craig Blundell váltotta, ami várakozásainknak megfelelően nem változtatta meg gyökeresen a hangzásukat és stílusukat, hiszen a fő dalszerző továbbra is a gitáros-énekes, egyben a banda feje, Nick Barrett. Barrettet a neoprog-rajongók elsősorban kiváló gitárjátékáért tisztelik, az énektudásáért kevésbé, és a Pendragon manapság közel sem lenne ilyen megbecsült, ha Barrett nem dolgozna a nyolcvanas évek közepe óta sikeresen együtt Clive Nolan billentyűs mesterrel (Arena, Shadowland) és az edzett Peter Gee basszusgitárossal, akikkel a kultikus formáció magját alkotja.
A Pendragon egyébként a „Pure” (2008) óta jóval sötétebb, kompromisszumok nélküli stílust képvisel, mint az előző két évtizedben, amikor egyes korábbi művek hangszerelésének és szövegeinek pozitív hangulata miatt a neoprogosok között afféle „vidám fiúknak” számítottak. A „Men Who Climb Mountains” érezhetően más album, mint elődje, bár az ismert „trükkök” változatlanok: Barrett melankolikus gitárszólói, Nolan drámai szimfonikus hangszerelései és Gee dallamos basszusvonalai a dalokon át összetett, feszült hangulatot teremtenek, amelyben Nick sokféle szövege elénk tárul.
Nolan ezúttal sokkal több hagyományos, klasszicizáló hangszerelést engedett meg magának, és Barrett dalszerzői-hangszerelői kezdeményezésére lemondott az elektronikus textúrákról, amelyek a „Passion”-on még elég gyakoriak voltak. A banda tehát már nem törekszik „modernül” szólni, miután egyesek korábban azt rótták fel nekik, hogy túlságosan támaszkodnak a hetvenes évek prog-klasszikusainak ötleteire és motívumaira. Ennek az egyébként igényes teljesítménynek két fő baja a túlzott dallamhiány és a emlékezetes pillanatok szűkössége, ami Nick Barretttől, aki a múltban a dallamos hangszerelések mestere volt, elég szokatlan.
A „Men Who Climb Mountains” meglehetősen csüggesztő, lassú, már-már depresszív nyitánnyal indul a „Belle Ame” révén, tele Nick érzelgős „siránkozásával” és az egyszerű, alapakkordok elnyújtott püfölésével, amelyek sehová sem fejlődnek. A hangulaton aztán kicsit javítanak Nolan zenekari kárpitjai. Az ilyen, meglehetősen szerencsétlen albumnyitás a Pendragon karrierjében korántsem az első eset. A szolid, de kissé hosszúra nyújtott „Beautiful Soul” dallamos, emelkedő refrénjénél a Pendragonnak hirtelen „kinő a foga”: Barrett agresszívebben énekel, kemény riffek törnek elő, és ez némi lendületet ad az albumnak. A „Come Home Jack” melankolikus gitárimprovizációval nyit, ahol Barrettnek ismét el kell ismerni, hogy még mindig az egyik legjobb neoprog-gitáros, de elég hosszú bevezetője van, mielőtt ez a „gyászoló” dal egyáltalán valamennyire érdekessé válna.
Az „In Bardo” kifinomult harmóniáival, amelyekben érzékenyen fonódnak össze a melankolikus gitárpasszázsok és az áthatóan szintetizátoros textúrák, az album egyik legjobb pillanata, és egy kicsit izgalmasabb folytatás előhírnöke. A „Faces of Light” szolid, pozitív hangulatú ballada, amelyben főleg a refrén kísérő vokális harmóniái ragadnak meg, és a pozitív hangszerelésen áttűnnek – a Pendragonnál ez már régi, bevált trükk, amely hangulati síkon még mindig működik. A „Faces Of Darkness” néhány rendkívül érdekes drámai betétet tartalmaz, főleg Nolan neoviktoriánus billentyűs hangszereléseit, miközben folyton váltakoznak a pozitív és a sötét hangulati árnyalatok. A „For When The Zombies Come” teljesen átlagos darab, és a legtöbb hallgató csak Barrett csodálatos gitárimprovizációira fog emlékezni belőle – ezekkel a fickó soha nem okoz csalódást.
Jóval érdekesebb az epikus „Explorers of the Infinite”, talán az egész album csúcspontja, kelta színezetű hangszereléssel és misztikus atmoszférával, amelyet dallamos basszusvonalak és érzékeny gitárvariációk támasztanak alá, a háttérben pedig hatalmas szimfonikus kárpitok hullámzanak. Nolan kiválóan egészíti ki Barrettet a vokális harmóniákban is, ami különösen jól hallatszik a záró „Netherworld”-ön. Ez megközelítésében a legközelebb áll a Pendragon néhány régebbi szerzeményéhez, főleg a „Not Of This World” (2001) című albumról, és ez különösen tetszeni fog a régi hívőknek, akik esküdtek arra a korszakra, amikor Nick megszállottan próbálta a modern korban újraalkotni a klasszikus Pink Floyd hangzását.
A „Men Who Climb Mountains” jó album, de nem több annál – egy ilyen rangú és ennyi gyakorlattal bíró zenekartól kicsit a szokásos elvárások alatt marad. A Pendragon láthatóan maga mögött hagyta a legmerészebb, legművészibb korszakát, így a jövőben egyre kevésbé számíthatunk különösebb meglepetésekre, főleg a pozitív hangzásbeli fejlődés irányában. Az album második fele, különösen az „In Bardo”, az „Explorers of the Infinite” és a „Netherworld” révén, hoz néhány érdekes dalszerzői ötletet, hangulati finomítást és kevesebb érzelgős „siránkozást” a pasztorális háttéren, amellyel Barrett úr ezúttal olykor túlzásba esik. Mindez azonban még mindig kevés ahhoz, hogy ez az album beférkőzzön a neoprog panteonjába, ahogy ez a korábbi lemezeik közül néhánynak sikerült.
Felállás
Nick Barrett – ének, gitár
Clive Nolan – billentyűs hangszerek, kísérő ének
Peter Gee – basszusgitár
Craig Blundell – dob
Produkció
Nick Barrett és Karl Groom
Számlista
1. Belle Ame (3:15)
2. Beautiful Soul (8:03)
3. Come Home Jack (10:51)
4. In Bardo (4:52)
5. Faces of Light (5:50)
6. Faces of Darkness (6:25)
7. For When the Zombies Come (7:33)
8. Explorers of the Infinite (11:09)
9. Netherworld (5:47)
