Előadó: U.D.O.
Kiadó: AFM Records
Megjelenés: 2007
Fordul az év, és a mi jó öreg, ősz hajú barátunk, aki még mindig potens sikolyokra és visításra képes, szinte reflexszerűen előáll egy új lemezzel. Mégis mit várhatna az ember Dirkschneidertől, az Accept egykori csicsergőjétől egy rakás U.D.O.-album után, ha nem a méltó nyugdíjba vonulást? Ráadásul a magam levesébe is beleköpök, és a metálbölcstől újabb újrahasznosítást követelek, vagyis visszatérést a „Thunderball” (2004) hangzásához.
És tényleg. Bár Dirkschneidernek mára láthatóan annyi fantáziája sem maradt, hogy valami szikrázóan friss albumcímet válasszon, hiszen mindegyikről az ember és a robotok háborúja ugrik be, a pasas mégis részben meghallgatott. Az U.D.O.-tól megszoktuk, hogy szeretnek viccelődni, de a „Mission No. X” (2005) esetében ebből a tréfából jó pár csipetnyivel több jutott a kelleténél, ráadásul a srácok produkciós oldalon a nyolcvanas évek jóval puhább, ódivatú fogásaihoz nyúltak, a rusztikus riffelés pedig a „Mission No. X”-en még rusztikusabbnak hatott, az U.D.O.-hoz képest fojtogatóan ismétlődőnek, még úgy is, hogy az U.D.O.-nál az újrahasznosítás terén eleve szemet szoktunk hunyni. A „Mastercutor” megint azt a mérgezően tömör, feltekert, tömegpusztító riffes-produkciós refrént kapta, amely torkon ragad és úgy megráz, hogy csillagokat látsz még jó ideig utána.
A stílus ugyanolyan old school marad, mint a nyolcvanas években! Merjem egyáltalán kimondani, hogy ez az album jobb vagy rosszabb a „Mission Nr. X”-nél? Egyszerűen a produkcióban jóval élénkebben rugdosott riffek elég érdekessé és meggyőzővé teszik az egészet ahhoz, hogy kibírja a milliószor megrágott dolgok újrahasznosítása miatti packázást. Egy kis Accept, egy kis Judas Priest, egy kis a régebbi U.D.O.-testvérlemezekből, ismétlődő idézetek a csarnokokra szabott „singalong” refrénekből. A puszta egyszerűség meztelensége, ami a dallamosságot illeti. Ez az, amik az U.D.O.-k voltak. És ez az, amik a „kemény fejűek” mindig is maradnak. Itt a zene megint minden U.D.O.-rajongónak, olyan formában és terjedelemben, ahogyan a rég bevált vezér, Dirkschneider bácsi ősi zenei megérzése diktálja. Nem hiányoznak a megint csak középtempós balladák sem, amelyek csak azt bizonyítják, hogy Dirkschneider a hangja természetes fekvésében nem hat olyan meggyőzően, mint amikor az egyedülálló üzemi hőmérsékletre, mérgezően torokhangú, rikácsoló visításra hergelik! A Tears Of A Clown egész vonalon balladás bukás és a lemez tipikusan illetlen „töltelékdala”! Az U.D.O. tehát továbbra is merészen viccelődik. Mégis a riffbeállításokban a drámaadag, szemben a torzított kórusvokálok ismert betéteivel, amelyek számos „robotos” Dirkschneiderből állnak, meg a többi „csodálatos” és legfurább énekeffektes kísérletezéssel, vagyis a tréfával, a dráma hangulatának építése javára billenti a mérleget!
Érdekes, hogy egy olyan pasas, mint Udo Dirkschneider, nem unja meg önmaga újrahasznosítását. A lemez 20 perccel túl hosszú! Végül is ez az a szindróma, amelynek sok dinoszaurusz áldozatul esett, akik még mindig megszelídíthetetlenül dübörögnek körbe, bár az ideális életkörnyezetüket régen felváltotta az új életfeltételek éghajlata. De a dinoszauruszoknak láthatóan eszük ágában sincs nyugdíjba vonulni. Egyszerűen azzal örvendeztetik meg a rajongóikat, amihez a legjobban értenek, és amit egyedül értenek. A „Mastercutor” is az Accept-féle hiteles, acélos klasszikus metálprédikáció folytatása U.D.O.-köntösben. Tényleg szeretném, ha valaki szólna, ha a „Mastercutor”-on az újrahasznosításon kívül még valami máson is átsiklottam volna, mert esetleg meghallottam volna!
Felállás
Udo Dirkschneider – ének
Stefan Kaufmann – gitár
Igor Gianola – gitár
Fitty Wienhold – basszusgitár
Francesco Jovino – dobok
Produkció
Udo Dirkschneider & Stefan Kaufmann
Számlista
01. Mastercutor
02. The Wrong Side Of Midnight
03. The Instigator
04. One Lone Voice
05. We Do – For You
06. Walker In The Dark
07. Master Of Disaster
08. Tears Of A Clown
09. Vendetta
10. The Devil Walks Alone
11. Dead Man’s Eyes
12. Crash Bang Crash
Játékidő: 58.25
