Szerző: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Bécs / Stadthalle / Ausztria
A koncert dátuma: 2011. 06. 28.
Látogatók száma: 4
Jegyár: 61,40€ (földszint)
Sokat beszéltek arról a hihetetlen párosításról, amelyben két zenekar úgy döntött, hogy összeadja az erejét, és közösen útra kel. Zeneileg, küldetésüket és a színvonal megtestesítését tekintve is teljesen más világokból faragták őket. Judas Priest és Whitesnake. Valószínűleg most forgatjátok a szemeteket, és hitetlenkedve csóváljátok a fejeteket. De a tények ezek.
A Judas Priest régóta főzte ezt a turnét. Ezzel akarták lezárni a pályafutásukat. A lehető legszebb módon összefoglalni mindent. Jönnek a bölcsesség évei, amikor már csak jó tanácsokat osztogathatsz, többet nem. A hírnevedet 30 évvel ezelőtt szerezted, és már 15 éve a babérjaidon pihensz. Egyszer csak eljön az idő, amikor azt mondod: „Elég volt.”, és ehhez teljes joggal van jogod. Sőt. Már évekkel ezelőtt is volt. A Judas Priest a célnak megfelelően „Epitaph” címet adta a turnénak.
A másik oldalon ott van a Whitesnake, amelyet természetesen nem más vezet, mint David Coverdale. Ők a Judas Priesttel ellentétben legalábbis kifelé, a tevékenységükben és a diplomácia nyelvén semmiképp sem ismerik el, hogy eljött volna a nyugdíjról való gondolkodás ideje. Coverdale és a nála jócskán fiatalabb Whitesnake-cimborái idén friss stúdióalbumot adtak ki, amely nagyon minőségi, és minden kipróbálásra érdemes. A „Forevermore” címet kapta, ami arra utal, hogy David Coverdale számára a dolognak semmiképp sem lehet vége.
Bár mindkét zenekar 2011-es „nagyvonalúságának” van valamilyen alibije, ma mégis akad bennük néhány közös vonás. Az első a két énekes formája, amely arra kopogtat, hogy a hangszálak szavatossága a végéhez közeledik. Ha ez a hasonlóság már vagy öt éve közelebb hozza őket egymáshoz, a második valamivel fiatalabb keletű. A tagcserék. Ha kilép a felállásból K. K. Downing, az ember, aki a Judas Priesttel együtt lerakta a modern heavy metal alapjait, az nagyon égető probléma. Hiába nyüzsögnek a bolygón a gitárt nemesen csiszoló srácok, akik a kisujjukban hordják a Judas Priest diszkográfiáját, K.K. alakja a színpadon pótolhatatlan. Ő kell, különben nincs „heavy metal duó”, ha már a Judas Priest fogalmát Downing nélkül, többszöri rémálomból ébredés után valahogy megtartod, és Downing távozását kiheveried. Coverdale ezzel szemben a Whitesnake néhány évvel ezelőtti újraegyesülése után inkább rockos „bunkókból”, és kevésbé blues-os nagyfiúkból álló felállásban kitart. Innen a zenekar jóval keményebb új hangzása, amely a régebbi himnuszok előadásakor valahogy már nem testesíti meg az aranykor zamatos Whitesnake-jének igazi karizmáját és a Moody/Marsden alapkapcsolatot. Igen. Mondhatjuk, hogy a rockos (Whitesnake) és a metalos (Judas Priest) óriás 2011-re kissé megkopott fogsorral áll előttünk.
Az utolsó pillanatban, alig egy hónappal korábban hivatalosan is megerősítették, hogy a turné európai szakaszán a két zenekarhoz csatlakozik még egy előfutár a rockkultúra enciklopédiájából. A Thin Lizzy, a kettős gitárharmónia megalapozója, amelyet hamarosan átvett a klasszikus heavy metal, élén a N.W.O.B.H.M. mozgalommal a nyolcvanas évek elején. Groteszk, hogy a Thin Lizzy számára sorsfordító dátum, 1986. 01. 04. utáni pályát nézve a Thin Lizzy ma Phil Lynott nélkül nagyon nehezen igazolja a nevét. „Tribute to” előtaggal ellenvetés nélkül menne.
A Thin Lizzy egy éve állt újra össze megújult felállásban. Ez a klasszikus Lizzyhez legközelebb eső változat, azután, hogy Phil Lynott már nincs, és sem Brian Robertson, sem a (néhai) Gary Moore nem mutatott semmi érdeklődést a zenekari tevékenység újraindítása iránt. Scott Gorhamnek sikerült meggyőznie az eredeti dobost, Brian Downeyt, és van még egy hálás csatlakozás is, a billentyűs Darren Wharton. Whartont néhányan talán a remek AOR-formációból, a Dare-ből is ismeritek. Itt van a Lizzy glam-sokkoló bohóckodásának és szórakoztatásának eleme, az ember, aki jön-megy: Marco Mendoza basszusgitáron. Az énekesi poszt az Almighty énekesére, Ricky Warwickre jutott. Scott Gorham mellett a színpadon Vivian Campbellnek is ott kellett volna állnia, aki a Def Leppard iránti kötelezettségei miatt kihagyta a Thin Lizzy-turnét. A helyét erre a turnéra Richard Fortus vette át, az Axl Rose-féle Guns N’ Roses jelenlegi inkarnációjából.
Egy ilyen összetákolt felállás természetesen nem hagyott rossz benyomást. Ilyen klasszikusválogatás mellett ez egyszerűen nem lehetséges. Fél óra alatt alaposan felmelegítette a dugig telt bécsi Stadthalle földszintjét azokkal az indulókkal, amelyeket az Are You Ready nyitott, majd egymás után fokozták a hangulatot a Waiting For An Alibi, a Jailbreak, a Don’t Believe A Word, a Whiskey In A Jar, a The Boys Are Back In Town, végül a záró, Bob Seger-féle Rosalie.
Minden szépen olajozottan működik. Warwick sikeresen viszi tovább John Sykes örökségét, közepes hangfekvésű, enyhén orrhangú férfi, aki a macsóság árnyalatával játszik; Gorham, aki érlelődő báját látva egyre jobban emlékeztet Donald Sutherlandre; és az alacsonyabb termetű, fiatal, erőt sugárzó Fortus összeszokott kombinációkban. A Thin Lizzy csapatában a szórakoztatás legaktívabb részét Marco Mendoza viszi, mellette a Lizzynek még színpadi világítás sem kellene, hiszen azt a zenekar helyett Marco „milliódolláros mosolya” és a fényesre csiszolt porcelánfogsora megoldja. Aktív, dinamikus és minden tekintetben minőségi kivitelezés. A hangzás? Tisztességes, de nem tökéletes. Whartont ugyanis egyáltalán nem lehetett hallani. Azoknak a rajongóknak, akik elviselik Phil Lynott bélyegének, karizmájának, alakjának és életművének pótolhatatlanságát, a mai Thin Lizzy egyszerűen kötelező koncertélmény.
Pontban este nyolckor a színpadon álltak a Whitesnake. Egy óra húsz perc. A repertoár az új album dalaiból és a mega slágerekből épült, amelyek nem hiányozhatnak a műsorból. Felesleges szót vesztegetni rá, mert ezek ismétlődnek a Whitesnake-koncertekről szóló beszámolókban az elmúlt alig egy évtizedben. Coverdale-nek van pénze, van neve. Így a legjobb zenészeket veszi meg. És valóban hibátlanul játszanak. A két gitárfejsze, Reb Beach és Doug Aldrich a Forevermore közepén jókora köteg percet vesz el, amellyel nyújtják a játékidőt, miközben Coverdale a háttérben pihenteti a hangszálait, a Love Will Set You Free előtt pedig már Brian Tichy várja a dobszólóját. A szólók természetesen teljes adag szórakozást nyújtanak, főleg Tichy puszta kezes dobolása. Bravúros kitérők mindenfelé.
A hangzás is nagyon rendes. A Whitesnake, amely 2010-ben alaposan megújította a felállását Tichyvel, Michael Devin basszusgitárossal és Michael Ruedy billentyűssel, főleg a kötelező klasszikusok előadásakor győzte le a viharokat; ezeket az elején a Give Me All Your Love, a Love Ain’t No Stranger és az Is This Love testesítette meg. Az egész kísérőcsapat énekben is támogatja Coverdale-t, ugyanakkor Coverdale a keverőpultról is sok segítséget kap, ami a felcsavart visszhangeffektben és olykor a rájátszott háttérsávban (matrica) mutatkozik meg, amely a rég elfeledett „óriás” sikolyokat is tartalmazza. A lerövidített Slide It In, amely hirtelen átfolyt a Fool For Your Lovin’-ba, különös húzás a zenekartól, és nem épp barátságos gesztus a klasszikus iránt, még kevésbé a közönség iránt. De ma már ez megy. Itt van az új album impozánsabb pillanata, az új Forevermore klasszikus akusztikus bevezetővel, meg a fülbemászó Love Will Set You Free, amely kitűnően működik élőben. A koncert csúcspontja a Here I Go Again és a Whitesnake-karrier egyik legnagyszerűbb műve, a Still Of The Night, amelyek segítenek gyorsan elfeledni David Coverdale megtépázott hangját. Amikor David olyan énekes értelmezéshez menekül, amelyhez torokhangot ad, a túlzásban olykor már csak rekedten kapar. A srácok remekül játszanak, a Fool For Your Lovin’-hoz persze határozottan túl durvák, de ezt el kell fogadni.
Nagyon valószínű, hogy erre a Judas Priesttel közös turnéra a zenekar önálló turnéja is következik, ahol a Whitesnake szélesebb repertoárral mutatkozik be, és az új lemez, a „Forevermore” előtt tiszteleg. Várjunk egy hónapot, és meglátjuk, milyen újonnan lefoglalt turnékat hoz nekünk 2012.
És végül az est fő attrakciója. A metal titánjai, a metalbiblia atyái. Judas Priest. Igazán megtették, ami tőlük telt. Tágas színpad hatalmas díszletekkel, hatalmas kivetítővel. Mint mindig. Travis dobjai megemelve, lépcső vezet hozzájuk, a pódium kibővítve, hogy a többi tag is állhasson rajta. A színpad bal és jobb oldalán két hatalmas Judas Priest-kereszt emelkedik ki.
A monitorok teljesen elrejtve. Balra és jobbra a függöny előtt és a kivetítő mellett hatalmas láncok. A Priest a Battle Hymn intróval lép színpadra 21 óra 45 perckor. Ez a bevezető azonban nem megy át a One Shot At Glory-ba, sajnos nem. És ezúttal ez nem számít. „Are You Rady for some Judas Priest heavy metal style!” Kezdődik a Rapid Fire, és a lövöldözés minden pozícióból. A hangzás az első másodperctől optimális, főleg hátul a földszinten. Kiváló hangi jellemzők. Alig fordítod el a fejed, már a Metal Gods című számnál tartunk. A közönség megvadul. A többség ma este a Priest miatt van itt, és ők kivételes repertoárt állítottak össze, amely a „Halford”-korszak valamennyi lemezéből merít. Igazi történelmi „virágokkal”. Rob Halford természetesen a közönség figyelmének nagy részét magára vonta a szokásos színpadi öltözékével, amely az acélos metal messiás és az acélangyal keverékét testesítette meg egyben. Ruharészek cserélgetése futószalagon. A „Metal God” ezúttal mindenben magabiztosnak tűnt . Tényleg? A megkopott hangszálakat leszámítva persze. A 2008 júniusi európai nyári fellépések után a bécsi Stadthalle új élménye megerősítette, hogy Robnak akkor tényleg betegnek kellett lennie. Ha ismered Rob hozzáállását a „Made In Metal” (2010) stúdióalbumon, az jó támpont, hogy érezd, hogyan gazdálkodott Halford az énekterjedelmével a bécsi Stadthalle színpadán is.
Érezhetően kerülte a magasabb és legmagasabb hangfekvéseket, de az alacsonyabb és középső fekvésekben mindenben magabiztosan működött. 2008 júniusában ezeket sem tudta méltón összehozni. Most bölcsen spórolt a hangjával, és csak helyenként sikoltott fel, felidézve a közönség tudatából a régi dicsőség és a hangi nagyszerűség, az egyediség pillanatait, amelyek a Judas Priest és maga Rob időtlen alakját jelentik. Igen. Pillanatokra egyértelmű volt, hogy a „screamek” felvételről jönnek, ami a leghalványabb hallásúak előtt sem maradt titok a Painkiller alatt (a fellépés záró szakaszában). De a hivalkodás érzete nélkül. Ahol nem ment, ott nem ment, Rob szorgalmasan kitartott, és dacolt lejjebb. Egyébként Rob nem titkolta a remek közérzetét. Végig tartotta a kapcsolatot a közönséggel, gyakran szoborként vagy mellszoborként állt ki a színpad bal és jobb oldalára, és mozdulatlanul bámult maga elé és a közönségbe. A Hell Bent For Leather alatt természetesen motorral hajtott a színpadra, leszállt róla, és osztrák zászlóba burkolózott, amellyel a második ráadást nyitotta. A csarnok ezen a gesztuson természetesen nem maradhatott közömbös. A szünetekben Rob végigvezette a jelenlévőket a Judas Priest történetén. Szinte minden számot bemutatott, összefoglalva a születésének hátterét. Fantasztikus. Már ezekkel a megszólalásokkal is magához láncolta a közönséget rendkívüli karizmájával. A Hell Bent For Leather és a You’ve Got Another Thing Coming között nem maradt el Rob szokásos száma, a „Shout Oh Yeah!”, amikor vehemens hangszálfeszítésre kényszerítette a közönséget, ahogy az említett szám záró refrénjébe vitorláztunk. Röviden: Halford a lehető legjobbat hozta 2011-hez képest. Bár már nem képes hangi csodákra, a megjelenése a Judas Priestben egyszerűen pótolhatatlan. Ennyit Robról.
A Hill–Travis ritmusszekció elpusztíthatatlan. Míg a csendes, mindig a háttérből dolgozó Ian a legjobb Ian, szokványos, rendkívül megbízható és a Judas Priest gerince, Scott rendkívüli dobtechnikájával és tudásával elbűvölte a jelenlévőket, gazdagítva az összes Priest-klasszikust, és teljesen friss arculatot adva nekik, amelyben még dühösebben és megalkuvást nem ismerően morognak. A dobhang fantasztikus volt, és Scott önmagában uralta a színpadot, amivel villámgyors átmenetekben, főleg a Painkiller nyitányában, néhány mennydörgő ovációt aratott.
A kulcspont, amely ezúttal felkavarta a kedélyeket, természetesen a gitármunka. Glenn Tipton mellett nem K.K. állt. De valaki más. K.K.-re kinézetre nagyon hasonlított. Csak jelentősen megfiatalítva. Richie Faulkner. Teljesen ismeretlen név, aki Lauren Harris énekesnő kísérőcsapatának tagjaként hívta fel magára a figyelmet; ő egyébként Steve Harrisnek, a hírhedt Iron Maiden basszusgitárosának a lánya. Faulkner átvette K.K. Downing alapszerepének jellegét. Átvette a színpadi öltözetét, még a frizuráját is. Átvette a „gitárfelszerelését”, a márkák és gitártípusok sorával, ahogy K.K. használta őket. Ezt a megtisztelő helyet viszont bravúros színpadi kivitelezéssel és játékkal indokolta, amely a színpadi mozgásban is K.K. Downingra emlékeztetett. Éppen a Judas Priest-repertoár kiváló uralása hozott Faulknernek annyi győztes pontot, hogy a Judas Priest-fellépés megtartotta egykori, K.K.-val teli klasszikus korszakának minden nagyságát. Faulkner valóban kiváló gitáros. Néhány szólóban K.K. eredetijeihez tényleg egy araszra közelített, másokat, ahol nem lépett pontosan az elődje cipőjébe, ízlésesen és a klasszikus Priest-repertoár esszenciájával összhangban formált meg. Tipton és társasága 100%-ig megbízhat Faulknerben. A Priest Richie-vel szemben kifejezetten korrektül viselkedett. Befogadták a magukénak. Egyik tag sem mutatott iránta semmi felsőbbrendűséget. Az olyan számokban, mint a Hell Bent For Leather és a Breaking The Law, Faulkner és Tipton természetesen nem felejtettek el vállvetve „megtépni a húrokat”. Ez is egyike azoknak a metalszabványoknak, amelyeket a Priest mutatott be elsőként a bolygón. Mindkét gitáros kiváló játéka. Kivételes dinamika, kivételes ráérzés. Őszintén szólva mindenképp inkább K.K.-t néznénk Faulkner helyén, de nyilvánvaló, hogy a Priest az adott helyzetben, amikor az „újszülött golfozó” az idő előtti nyugdíj mellett döntött, Faulknerrel optimalizálta az állapotot, és így nagy rugalmassággal, teljesen felszabadultan, tehermentesen robog tovább.
A Judas Priest néhány kivételes számmal lepett meg. Az első ilyen a Never Satisfied volt a „Rocka Rolla” (1974) stúdió-bemutatkozóról, még előtte a Starbreaker („Sin After Sin”, 1977), a koncert egyik repertoárcsúcsát pedig a „Ram It Down” (1988) albumról a Blood Red Skies minieposzának előadása jelentette.
A Heading Out To The Highway, a The Sentinel, a Night Crawler, a Beyond The Realms Of Death és a Turbo Lover fantasztikus alkotásaival ízesített műsor kevés erőfeszítéssel tartotta hipnózisban az embereket a Judas Priest egyedi világában, amely jó két órán át pörgött előttünk. Rengeteg pirotechnika, füstsortűz, főleg a koncert elején és végén, egy teljes Breaking The Law, amelyet Halford a közönségre bízott. Három ráadás.
Mindenben kiváló élmény, amely minden euróját megéri a jegyre fordított összegnek. El kell fogadni, hogy a zenekar már nem harmatos fiatal. Ennek ellenére briliáns játékkal ma is könnyedén uralja az óriási színpadi építményt és a díszletet a lézeres fényeffektek és pirotechnikai kitörések bőséges fűszereivel.
Kérdés, hány koncert maradt még a zenekarnak. Mindegyik, amelyet a Priest ma még lejátszik, egyben az utolsó is lehet. És az alapos mérlegelés ellenére, hogy K.K. Downing távozása után a Priest még lehet-e Priest a színpadon, illetve igazolhatják-e a nevüket K.K. nélkül, az szól amellett, hogy a Priest képes K.K. nélkül is továbbmenni. A bécsi koncert ezt mindenben megerősítette. Több mint kiváló volt. Sokkterápiás színház! Tele hatásokkal, egyedi Priest-varázzsal, a zenekar metalbibliájának egyedi darabjával! Nem tudjuk, mi lesz a Priesttel a jövőben. Tényleg abbahagyják? Összeszednek még egy kis energiát, és egy új stúdióalbummal meghosszabbítják a karriert? A zenekar bejelentett visszavonulása előtti turné ugyanis minden látogatást megér, főleg azoknak, akik a Judas Priestet még soha életükben nem látták színpadon. Igen valószínű, hogy az „Epitaph” turné után már soha nem lesz új. Annak fényében, amit a Judas Priest a zenéjével az évek során adott és hozott nekünk, a legnagyobb kitüntetésekkel járó pihenést már régen véresen megdolgozták és kiérdemelték. Akár ez a RockLine utolsó Judas Priest-koncertbeszámolója, akár nem, csak egyet mondhatok. „Köszönjük, a metal istenei!”
fotók: Jože Hvala, Aleš Podbrežnik (a jobb szélső alsó, Judas Priestről készült fotó)
Setlist
THIN LIZZY:
1. Are You Ready
2. Waiting For An Alibi
3. Jailbreak
4. Don’t Believe A Word
5. Whiskey in the Jar
6. Cowboy Song
7. The Boys Are Back In Town
8. Rosalie
WHITESNAKE:
1. Best Years
2. Give Me All Your Love
3. Love Ain’t No Stranger
4. Is This Love
5. Steal Your Heart Away
6. Forevermore
7. Guitar solo (Doug Aldrich/Reb Beach)
8. Love Will Set You Free
9. Drum Solo (Brian Tichy)
10. Slide It In
11. Fool For Your Lovin’
12. Here I Go Again
13. Still Of The Night
JUDAS PRIEST:
1. Battle Hymn (intro)
2. Rapid Fire
3. Metal Gods
4. Heading Out To The Highway
5. Judas Rising
6. Starbreaker
7. Victim Of Changes
8. Never Satisfied
9. Diamonds & Rust
10. Dawn Of Creation (intro)
11. Prophecy
12. Night Crawler
13. Turbo Lover
14. Beyond The Realms Of Death
15. The Sentinel
16. Blood Red Skies
17. The Green Manalishi (With The Two-Pronged Crown)
18. Breaking The Law
19. Painkiller
—ráadás I.—
20. The Hellion
21. Electric Eye
—ráadás II.—
22. Hell Bent For Leather
23. You’ve Got Another Thing Comin’
—ráadás III.—
24. Living After Midnight
Képgaléria
