Helyszín: Boogaloo / Zágráb / Horvátország
Az interjú dátuma: 2009. 02. 08.
19.30 van. Átléptünk a Boogaloo klub ajtaján, és elhelyezkedtünk a klubterem puha fotelein. Hangpróba idején persze nem mindenki kóborolhat csak úgy a teremben, de úgy tűnik, minden ajtónál simán átnéztek rajtunk. Mannira, a Grave Digger gitárosára várunk, a zenekar ma este lép fel a zágrábi helyszínen. A Grave Digger előző nap már Ljubljanában játszott, és lassan közeledik a háromhetes téli turné vége, amely az új stúdióalbumot, a „Ballads of a Hangman” című lemezt népszerűsíti. A zágrábi koncert (RockLine-beszámoló ITT) után mindössze három fellépés van hátra a turnéból.
Eltelik vagy húsz perc, és megjelenik a szimpatikus gitáros, kedvesen felkísér minket az első emeleti „cateringhez”, és lelkünkre köti, hogy egy tapodtat se mozduljunk onnan. Közben megkínál minket innivalóval és ennivalóval az asztalnál, ahol felváltva étkezett Thilo Hermann és Stefan Arnold, a Grave Digger tagjai, valamint a Taletellers és az Alestorm zenészei is, majd hozzáteszi, hogy adjunk neki még vagy 10 percet, amíg behangolja a gitárjait.
RockLine: Hogy megy a turné, milyen az érzés?
Manni: Nem éppen a legjobban, de nem is olyan rossz. Elég sok zenekar turnézik most, mint a Grave Digger, például az Axel Rudi Pell, az Edguy, a Kreator, a Saxon. A lemezeladások most elég gyengék. Magának a turnézásnak az érzése viszont megint nagyon jó. Kint van az új albumunk, és a tömegek reakciói ezzel kapcsolatban fantasztikusak.
RockLine: Ezen nem tudok szó nélkül elmenni: tegnap a Grave Digger ljubljanai koncertjén kétszer is felbukkantál a színpadon. Először már a szlovén Lazy Bones (Lene kosti) játékába is beszálltál. Nagyon érdekes élmény volt, sőt, sokkoltál minket. Hogy jött ez?
Manni: Ez a csúnya strici itt velem szemben (Milan Krušičra, a Lene kosti énekesére néz, a szerk. megjegyzése.) az énekes, há, há, há, há…
Manni:… a nagyon jó barátom. Mindig mondtam neki: „Hé, Milan, hozd már végre újra össze a Lazy Bonest.” Aztán tavaly felhívott telefonon, és elmondta, hogy újra összeálltak. Mondtam neki: „Szuper! Ha még egyszer játszunk Ljubljanában, felvesszük a zenekarotokat az előzenekarok listájára a bulinkhoz.” Mindent megtettem érte. Beszéltem a promóterünkkel, a booking ügynökkel, gyakorlatilag mindenkivel, és sokat tettem azért, hogy a Lazy Bones ezt meg is kaphassa. Elég sok zenekar pályázott a ljubljanai előzenekari szerepre, de mindet elutasítottuk, és megmondtuk, hogy ezúttal a Lazy Bones fog játszani előttünk Ljubljanában. Ahogy ott álltam a színpad előtt és néztem a koncertjüket, Milan annyira lenyűgözött, há, há, há, há…, hogy csatlakoztam hozzájuk a repertoárjukból egy szám erejéig.
RockLine: Fenomenális érzés volt.
Manni: Igen. A közönség elég meglepettnek tűnt. Még a két előzenekar, az Alestorm és a Taletellers is, amelyek a Grave Diggerrel együtt turnéznak, sokkot kaptak, amikor kiléptem a színpadra a Lazy Bonesszal.
RockLine: Mit szóltak ehhez a Grave Digger tagjai?
Manni: Ó,… a Grave Diggernél mindenki ismeri Milant és az őrült metálcsaládját, há, há, há… Évek óta ismerjük egymást. Tulajdonképpen tegnap afféle családi találkozó volt köztünk. Az egész zenekar a nézőtéren állt, és végignézte a Lazy Bones fellépését. Nagyon jól éreztük magunkat.
RockLine: Nemrég jött ki az új stúdióalbumotok, a „Ballads Of A Hangman”. Megint csontig lecsupaszítva, mérgesen előre szegezett riffekkel …
Manni: Igen. Ez volt az alapvető célunk.
RockLine: Hogyan alakult az album? Hogyan született?
Manni: A legfontosabb dolog az új lemezen az, hogy az új számokhoz egy új tagot, még egy gitárost vettünk fel. Ő Thilo Hermann. Évek óta ismerjük egymást. A „Liberty Or Death” turné után éreztük, hogy változásra van szükségünk. Valamire, ami újra inspirál minket. Thilóra gondoltunk. 1987 óta ismerem. Persze sok év telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk, ezért kérdezősködni kellett, és derekasan meg kellett szenvednünk, mire kiderült, hol él most, mit csinál, és mi a telefonszáma. Aztán Chris (Chris Boltendahl, a Grave Digger énekese, a szerk. megjegyzése) felhívta telefonon, és megkérdezte: „Hé, nem érdekel, hogy csatlakozz a zenekarhoz, és visszatérj a zenei életbe?” Amikor Thilo 2000-ben kilépett a Running Wildból, berendezkedett, családot alapított, munkát talált, stb… és érezte, hogy vissza kell térnie a zenéhez. Pont jókor jött, és igent mondott. Thilónak néhány fantasztikus ötlete is volt, amelyeket felhasználtunk az új albumhoz. Együtt írtuk az új Grave Digger-számok anyagát. Összeraktuk az ötleteinket, és izgalmas volt látni, mi lesz belőlük a végén, és hogyan nőnek ki a dalok. Thilo jelentős részt vállalt az új albumunkból.
RockLine: Tehát már az elejétől bíztatok benne, hogy színpadon is megállja a helyét, és a csatlakozása a Grave Digger számára gyakorlatilag teljesen természetes volt?
Manni: Lényegében igen. Nálunk ez tiszta automatizmus volt. Három „warm-up” koncertet játszott velünk Németországban. Ez két évvel ezelőtt volt. Aztán játszott velünk Dél-Amerikában, New Yorkban… Majd nekiláttunk a lemezfelvételnek, és most itt vagyunk. Thilóval a zenekarban a dolog kiválóan működik.
RockLine: Manni, mi ihletett meg még kölyökként, hogy gitárt fogj, és gitáros akarj lenni?
Manni: Gyerekként folyton a rádiót hallgattam, tekergettem a gombját, kerestem a különböző adókat, és felszippantottam mindenféle zenét. De amikor először meghallottam a Status Quót, 11 vagy 12 éves lehettem, azt mondtam magamban: „Hú, ez nagyon tetszik! Ezek az elektromos gitárok és ez az energia.” Két évvel később vettem egy gitárt, és fülre próbáltam lejátszani a Status Quo-számokat. Ez harminc évvel ezelőtt volt, akkor még nem volt internet, gyakorlatilag magamtól tanultam meg gitározni. Összejártam a barátaimmal, együtt gyakoroltunk, lemezeket hallgattunk, és fülre próbáltuk elkapni, mit játszanak, aztán mi is eljátszani ugyanazt a gitáron. A Status Quo után megismertem az AC/DC-t, a Scorpionst, aztán jött a blues is, például Rory Gallagher, Johnny Winter és társaik… Ihletet viszont minden műfajból keresek, és nem fókuszálok egyetlen zenei irányra. Ma is sokféle zenét hallgatok. A turnékon, amikor nap mint nap körülvesz a heavy metal, amikor így utazol a különböző helyszínekre a busszal, fekszel az ágyadban a turnébuszon, mindig olyan zenét teszek fel, ami kikapcsol,…
RockLine: Tehát sosem fogynak ki az ötleteid az új riffekhez?
Manni: Soha. Folyamatosan jönnek a fejembe a különböző ötletek. Otthon jól fel vagyok készülve, és az ötleteimet mindig menet közben feljegyzem.
RockLine: Te és Chris tökéletes párost alkottok, amely viszi előre a Grave Diggert.
Manni: Amikor befejezzük az albumot, kiadjuk, és lemegy a turné, bezárul a kör. Így újra a kezdetnél találjuk magunkat. Mindig van azonban a tarsolyomban néhány új ötlet, amit előhúzok, megmutatom Chrisnek, és minden nagyon automatikusan megy. Nem is aggodalmaskodunk sokat ezen, mert a dolgok nagyon spontán alakulnak köztünk, főleg ami azt illeti, hogy értjük, ki mire gondol, ki mit sejtet és hasonlók…
RockLine: Van különbség, amikor a színpadról a hazai német közönséget nézed, és amikor Európa többi részének vagy más kontinenseknek a közönségét? Hogyan reagálnak az egyes tömegek, hogyan fogadják a Grave Digger koncertjeit?
Manni: Feltétlenül. Ha csak ezt a két fellépést nézzük, Ljubljanában és ma Zágrábban, mindkét helyen az emberek maguk a boldogság, hogy eljöttünk hozzájuk koncertezni. Mondjuk Németországban, ha például Bochumban lépünk fel, ott van a Zeche klub, vagy Hamburgban, Münchenben, tudod, ott tele vannak a műfajunk koncertjeivel. Minden nap játszik egy ilyen zenekar. Oda a Grave Digger-koncertre csak az igazi, hardcore rajongóink jönnek el, akik kizárólag a Grave Diggert akarják látni. Németországon kívül viszont a koncertjeinken a színpad előtt összegyűlnek a heavy metal minden szerelmesei, és gyakorlatilag ünnepelnek, afféle mulatság, metálünnep ez, és ez nagyon erős érzés. A tömegek persze helyszínről helyszínre különböznek a mentalitásuknak megfelelően.
RockLine: Térjünk vissza még egy kicsit az új lemezre, a „Ballads Of A Hangman”-re. Az az érzésem, hogy lehámoztátok róla az elődje, a „Liberty Or Death” szimfonikus elemeit. Sokkal inkább régi iskolásan hat. Te hogy látod ezt?
Manni: Tudod, amikor nekilátunk a dalszerzésnek, erre egyáltalán nem gondolunk. Ez egy folyamat kezdete, ami nagyon függetlenül alakul, senki sem töpreng sokat azon, minek hogyan kell szólnia. Valójában nem is tudod, mi születik, csak az érzéseidet követed, amikor dalokat írsz. Csak fél év után, amikor a nyers első felvételek folyamata lezárul, tudsz először visszatekinteni arra, amit létrehoztál, és megfogalmazni egy saját, személyes elemzést. A „Liberty Or Death” felvételekor például bizonyos részeknél több gitárra volt szükségünk a teltebb hangzáshoz, például az album nyitószámában egyes részeknél nyolc-tíz gitársáv van egymásra rétegezve. Ezek a gitárok mind egy kicsit más dallamot játszanak, hogy nagyobb dallamos hatást, nagyobb harmóniát érjünk el, de ezzel nem érdemes mindig túlzásba esni. A dolog nem lehet túlproducelt. Már az is gond lenne, hogy ilyesmit később nem tudnánk megvalósítani a színpadon. A „Liberty Or Death” gitárjai igazán érdekes sokszínűséget mutattak a szólamokban. A tiszta hangzástól, a crunchytól a torzítottig,…. Amikor nekiláttunk a „Ballads Of A Hangman” albumnak, és befejeződött az írás, jött a felvétel, először leültünk együtt, és megegyeztünk abban, hogy meg akarjuk tartani az eredeti, nyers karaktert. Az egyes hangszerek hangzását úgy osztottuk el az albumon, ahogy a Grave Digger a koncerten tenné. Oké, vettünk fel egy kicsit több vokált és gitárt a középtartományban, de ennyi volt. Semmi több. Néhány apróság, például a billentyűk jelentéktelen megszólalása az album ritka pontjain. Ha viszont azt kérdezed, hogyan fog szólni a következő album, csak azt tudom mondani, hogy halvány fogalmam sincs.
RockLine: Terveztél valaha szólóalbumot kiadni?
Manni: Há, há, há… Te tényleg mindent tudsz, testvér. A Grave Digger mellett játszom egy hamburgi zenekarban is, az Übergasban. Német zenekar, a szövegek németül szólnak. Nem pont úgy szólunk, mint a Pantera, de ez egy modernebb irányultságú metal. Ami engem illet, magam is írok dalokat a saját stúdió-szólóalbumomra, és stílusában a blues rock és a heavy metal keresztezése lesz. Szóval meglátjuk, hogyan alakul. Van pár barátom, akik segítenek ebben. Az egyetlen dolog, ami még nem fix, az az üzleti oldal, a szerződések körüli ügyek. Amikor lezárul a Grave Digger-turné, a tevékenységemet annak rendelem alá, hogy befejezzem a saját stúdió-szólóalbumomat.
RockLine: Te fogsz énekelni a stúdióalbumodon?
Manni: Nem, nem. Van viszont egy jó barátom, aki nagyon jó énekes, és… Meglátjuk, mi lesz.
RockLine: Amikor ellátogattam a hivatalos honlapodra, észrevettem, hogy egy különleges hobbival foglalkozol. Átalakítottad az egyik Dean gitárodat, amelyet a Grave Diggerrel zajló mostani turnén is használsz.
Manni: Ó, igen, igen. Tudod, az egyszínű fekete gitárok borzasztóan unalmasnak tűnnek nekem. Ennek a gitárnak a testéről leszedtem minden alkatrészt, szerszámot vettem a kezembe, és csináltam rajta néhány karcolást, tetoválást, még egy Motörhead-matricát is ragasztottam rá, há, há, há…
RockLine: Tehát ez a sok tevékenység a Grave Digger mellett valahogy kitölti az idődet. Feltételezem, hogy hivatásos zenész vagy, és a zenéből élsz?
Manni: Igen. Hát, igyekszem, há, há, há…
RockLine: És tervezed, hogy az Übergasszal vagy azzal a zenekarral, amely a szólóalbumodat rögzíti, a jövőben turnéra is megpróbálsz kitörni?
Manni: Mindenképpen. A Grave Digger nem viszi el annyi időmet, mint ahogy talán látszik. Mi, tagok, a Grave Digger mellett mindannyian rengeteg más dologgal is foglalkozunk. A Grave Digger hagyományosan csak az úgynevezett „igazi heavy metalra” fókuszál. Ahogy mondtam, engem személy szerint más zenei műfajok is vonzanak, és szerintem ez nagyon jó egy zenésznek, ha több különböző zenei területen kipróbálja magát.
RockLine: Terveztek idén nyárra a Grave Diggerrel fesztiválfellépéseket is?
Manni: Mindenképpen. A promóterek most figyelik, hogyan fogy az új albumunk, és mennyire sikeres ez a mostani turné. Aztán eldöntik, mennyire vagyunk érdekesek a számukra. Néhány idei fesztiválfellépésünk viszont már megerősítést nyert. Néhány kisebb Németországban, és például az idei Gods Of Metal fesztiválon Olaszországban.
RockLine: A végéig már csak három dátum maradt. Csehország, Belgium, majd Bulgária. Különösen izgalmas az utolsó két fellépésetek időbeli egymásutánja. Nem lesz gond, hogy a belgiumi Vosselarból Szófiába eljussatok, mindössze egy nap alatt?
Manni: Tudod, most mindannyian érezzük, hogy az elemek kicsit lemerültek. A turné a vége felé jár, és ilyenkor mindig érezzük, hogy kicsit kimerültünk. Most sincs ez másképp. Szófiába viszont repülővel megyünk, így ez a helyzet a Grave Digger számára gyakorlatilag semmi újdonság. Mindannyian alig várjuk, hogy hazatérjünk a családunkhoz.
RockLine: Szuper. Ez az, nincs több kérdésem. Köszönöm az értékes idődet, és sikeres fellépést kívánok ma estére Zágrábban, és szerencsés folytatást.
Manni: Ó, köszönöm. Ha lenne még valami kérdésed, semmi gond, küldd el e-mailben, miután hazatértem a turnéról.
Őszinte köszönet Milan Krušičnak, a Lene kosti tagjának, aki lehetővé tette a RockLine számára a Grave Digger-interjút.
Képgaléria
