Megjelenés dátuma: 2020. január 17.
Kiadó: Steamhammer Records/SPV
Producer: Tony Clarkin
Hossz: 59:36
Stílus: art rock/melodic rock/hard rock
Értékelés: 8.5/10
A „The Serpent Rings” az angol art/heavy rockerek, a Magnum első albuma új basszusgitárosukkal, Dennis Warddal (Unisonic, ex-Pink Cream 69), egyben a huszonegyedik stúdiólemezük. Az amerikai basszusgitáros és producer, aki a hosszú ideje a zenekarban játszó Al Barrow helyét vette át, amúgy már régi ismerősnek számított a bandánál, hiszen ő jegyezte az „Immortal” (2008) produceri munkáját, a Magnum énekese, Bob Catley szólóalbumát. A borítót, amely ismét számos utalást tartalmaz a korábbi Magnum-borítókra, megint a zenekar régi munkatársa, Rodney Matthews tervezte, a szövegek pedig hagyományosan Tony Clarkin gitáros munkái, aki Catley mellett az egyetlen alapító tagja ennek a hosszú életű angol formációnak.
Rögtön az elején meg kell jegyezni, hogy a billentyűs Rick Benton, aki 2017-ben váltotta a régi tag Mark Stanwayt, a „The Serpent Rings” lemezen is a zenekar hajtóereje és felfrissítő erő, akárcsak az elődön, a „Lost on the Road to Eternity” (2018) albumon. Retró nyolcvanas évekbeli stílusú szintetizátor-hangszerelései gyakran Stanway nyolcvanas évekbeli bravúrjait idézik, amikor a Magnum a kreatív csúcsán állt. Billentyűs erényei kulcsfontosságúak abban, hogy a „The Serpent Rings” dalainak többsége nem válik unalmassá, és nem sorolható be véletlenül sem a „agyonjátszott” kategóriába.
Clarkin gitárjátéka a hangzás stabilitásának fő forrása, de valahogy mégis szokványos, és a ritka ihletettebb pillanatoktól eltekintve nem tartalmaz újító csúcspontokat. Ward dallamos basszusvonalai kissé feldobták a szolid ritmusalapot a dobos Lee Morrisszal, és csak remélni lehet, hogy ez a páros nem lesz rövid életű. A mostani Magnum legnagyobb hibája ismét Catley megkopott hangja, amelyet a zenekar az utóbbi években ugyan többé-kevésbé „összefoltoz” különféle stúdiótrükkökkel, mégis gyakran hallható az egykor kiváló énekes hangi leépülése, aki sokszor már csak a saját halovány árnyékára emlékeztet.
A „Where Are You Eden” központi hangszerelése a vezető gitárfrázissal együtt, amelyben Benton szimfonikus kreativitása nyűgöz le leginkább, erősen emlékeztet a „Vigilante” Magnum-klasszikusra, de a hasonlóság itt véget is ér, ami az epikus refrénre is igaz: az egyébként szolid, de biztosan remekül szólna, ha Catley a régi hangi formájában lenne. Az „You Can’t Run Faster Than Bullet” inkább hard rockos szerzemény, amely a kiváló szintetizátor-textúrák és Clarkin reprezentatív gitárszólója ellenére kissé generikusnak hat. A „Madman Or Messiah” a „retró nyolcvanas” hangzásával és remek refrénjével tűnik ki, amely azokat az időket idézi, amikor a Magnum a dallamos rock nagyhatalma volt. Sok stúdiós „vasalásra” volt szükség, hogy Catley hangja ezúttal egész szolidan szóljon.
A „The Archway of Tears” is pillanatokra olyan, mintha az „özönvíz előtti korból” származna, amikor a Magnum előtt még ott magasodott a dallamos rock Olümposza, de csak addig, amíg Catley hangja, amelyet a refrénekben többnyire jól fednek az kísérő énekvonalak, a túlzott erőlködéstől „megremeg”. A „Not Forgiven” lassú, nem túl lelkesítő kezdéssel és kissé ismétlődő ritmussal indul, de jó többszólamú refrén, minőségi szimfonikus hangszerelés és egy rövid, Queen-stílusú vokális multiharmónia-kísérlet is van benne. A kifejezetten epikus címadó dal, amely Clarkin szövegével együtt arra a korszakra emlékeztet, amikor a Magnum a rockzene és az epikus fantasy (nem feltétlenül irodalmi) világai közti híd szinonimája volt, főként az artrockosan megfűszerezett középső részének köszönhetően a lemez egyik legjobb pillanata. A prog rockot manapság elég ritkán emlegetik a Magnum kapcsán, a progresszív gyökerei ellenére, de Benton érdemeként már régóta nem készítettek annyi eklektikus szimfonikus hangszerelést, mint a „The Serpent Rings” lemezen.
A „The Last One On Earth” epikus hangulatával, hatalmas gitárpasszázsaival és éppen megfelelő hosszával tűnik ki. A „House of Kings” egy újabb nagyon pozitív, kísérletező meglepetés, hiszen az erőteljes gitárszakaszok közé nagyon szemérmes jazzes elemek keverednek szintetizátoron és zongorán. A „The Great Unknown”, amely szinte prototípusa a reprezentatív Magnum-szabványnak, és ezzel a rendszeres koncertszereplés potenciális jelöltje, végig sikeresen fokozza az epikus-drámai hangulatot. A „Man” bevezető szintetizátor-hangszerelése szinte másolata az örökzöld „How Far Jerusalem” nyitásának, de az első kör után eredetibb árnyalatokat kap. A záró, epikus diadal, a „Crimson On the White Sand” drámai zongoraszólammal nyit, majd egy újabb minőségi szerzeménnyé fejlődik, amely az erős nosztalgikus felhangja miatt a régi rajongók többségének tetszeni fog.
A „The Serpent Rings” nagyon hasonló teljesítmény, mint az elődje: a Magnum rendkívül sikeresen idézi fel vele a legjobb korszakának (a múlt század nyolcvanas éveinek) varázsát, ugyanakkor a számos „korrekció” ellenére sem tudja eltakarni Catley hangi megkopását. A fő „sztár” ismét a billentyűs Benton, akinek érkezése nyilvánvalóan kellett ahhoz, hogy a dolgok újra kicsit mozgalmasabbak és érdekesebbek legyenek. Bár a Magnum manapság már nem az újítás záloga, még kevésbé a teljes énekesi kondíciójé, stúdiótermékei, amelyek nagyrészt a régi rajongók nosztalgiájára építenek, még mindig tele vannak olyan pillanatokkal, amelyek a „régi szép időket” idézik. Németországban, ahol a „The Serpent Rings” elérte a hosszú életű art/melodic rockerek eddigi albumainak legjobb hazai listás helyezését, a zenekar még soha nem élvezett ekkora népszerűséget, mint most, ami további biztatás arra, hogy Catley és Clarkin még nem fogja egyhamar lezárni a Magnum sikeres és viharos történetét.
A kritikát írta: Peter Podbrežnik
Tracklista:
1. Where Are You Eden? (5:37)
2. You Can’t Run Faster Than Bullets (5:40)
3. Madman or Messiah (5:18)
4. The Archway of Tears (6:21)
5. Not Forgiven (5:48)
6. The Serpent Rings (6:47)
7. House of Kings (4:46)
8. The Great Unknown (5:27)
9. Man (5:31)
10. The Last One on Earth (5:35)
11. Crimson on the White Sand (4:53)
Magnum:
Bob Catley – ének
Tony Clarkin – gitár
Dennis Ward – basszusgitár
Rick Benton – billentyűs hangszerek
Lee Morris – dob
