Magic Circle fesztivál (2010)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Tolmin / Szlovénia
A koncert dátuma: 2010. július 11.
Látogatók száma: 4000
Jegyár: 60,00€

Mit is mondhat az ember, amikor egy napra esik a labdarúgó-vb döntője és a Magic Circle fesztivál, a minden évi tolmini Metal Camp afféle meghosszabbítása? Ki nyer? A spanyolok? A hollandok? Vagy a Manowar? Manowar? Igen. A fémes Conanok, a Manowar. Szlovéniában. Az idei „Death To Infidels Tour” téli turnéjának lezárulta után természetesen nyári koncertekre is vágytak. Az idei Magic Circle fesztivál pedig pont Tolminban kötött ki. Szuper. Főleg, ha előzenekarnak olyan power metal bandákat hirdetnek meg, amelyeket nem látsz minden nap. Ez elsősorban a Virgin Steele-re igaz, akik a dalszerzés terén a legkiválóbb, ugyanakkor a legelhanyagoltabb „savage power” metalosok közé tartoznak. Hozzájuk jön a szimfonikus-melodikus tökéletességre törő Kamelot, az egészet pedig megfűszerezi az extrém, a melodikus és az ütős csúcskombinációja, amit a svéd Arch Enemy kínál.

A beszámoló kicsit rövidebb lesz, mert csak 20 perccel öt óra előtt értem a színpad elé, amikor a Virgin Steele felbukkant. Így nem volt szerencsém látni a görög Crosswindot és a német Metalforce-ot. A Virgin Steele 2001 óta nem csinált rendes európai turnét, akkor Ausztriában még elcsíphettük őket a HammerFall akkori „Renegade” turnéjának előzenekaraként. A Virgin Steele nyilván belátta, hogy a turnék a kereskedelmi sikertelenség miatt számukra teljes veszteségesek, ezért 2002 és 2010 között csak elvétve bukkantak fel Európában. Fesztiválok keretében. Ott-itt. A 2006-os „Visions Of Eden” album is teljesen elkerülte a figyelmet, a Virgin Steele pedig turnéra sem indult, hogy népszerűsítse. Nem éri meg. Túl kicsi a rajongói bázis. A Savatage emiatt fel is oszlatta a zenekart.

Amikor a Virgin Steele belekezdett az Immortal I Standbe, jó pár találgatás született. Edward Pursino az a gitáros a színpadon, vagy nem? De igen, ő az. Ha más nem, a jellegzetes orra elárulja. Pursino leborotválta a bajszát és a szakállát, és „kedves fiú” frizurát öltött. Az évek némán telnek, a homlok meg csak nő és nő. A fekete Gibson SG viszont még mindig nem hagyta el. Az ördögi DeFeis mellett a színpadon feltűnt Frank Gilchreist dobos és Josh Block gitáros (utóbbi a 2001-es európai turnén basszusgitározott). Elfelejtettem valakit felsorolni? De. A basszerost. A Virgin Steele basszusgitáros nélkül lép fel élőben. A stúdióban sincs rá szükségük. Ritka eset, de ismerjük a progresszív ősatyáknál, a Van Der Graaf Generatornál is. Mindennek tetejébe DeFeis is csak az énekes szerepét vállalta, a Virgin Steele pedig az egész műsort a billentyűs hangminta segítségével nyomta végig. Valahol logikus, hogy összesen négy, talán öt európai koncertért nem érdemes az egész cókmókot magunkkal cipelni, mégis. Furcsa látni a Virgin Steele-t, ahogy felvételről játszik. Vígasztalhatod magad azzal, hogy a hangminta így vagy úgy „stúdió-David DeFeis”, de ehhez a közönyhöz legalább egy kicsit be kell csípve lenned.

Egyetlen óra alatt a Virgin Steele mégis jelezte, hogy még nem felejtették el, hogyan kell kezelni a színpadot, és a klasszikus repertoárral, amelyet a Wine Of Violence, a Symphony Of Steel, a Kingdom Of The Fearless, a Noble Savage, a Defiance és a várakozásnak megfelelően a záró Burning Of Rome (Cry For Pompeii) alkotott, kb. 400 félmeztelen metalost tettek boldoggá! Ők a rettenetes délutáni fülledtséggel küzdöttek. A koncert vége felé veszélyesen beborult, és igazi vihar készülődött. De csak készülődött.

David párszor derekasan felpörgette a közönséget a karizmájával és azzal a színpadi erővel, amit a „Virgin Steele-féle” power metal megkövetel – a zenekar a Föld bolygó egyedülálló művészi alakulata –, mindenekelőtt azonban kiváló teljesítménye megerősítette, hogy az énekes kaméleonhangja teljesen érintetlen maradt. Ha addig nem, a Noble Savage nehéz refrénjének tökéletes előadásánál meggyőződhettünk róla. És mégis, a fenébe is. Ki fog billentyűzni, ha nem DeFeis? Valami hiányzott tehát. És igen. Mi, akik 2001-ben láttuk a zenekart a színpadon, tudjuk, hogy hangminta nélkül is képes játszani. Éppen a billentyűk hiánya miatt ez volt az a Virgin Steele-koncert, amely arra érett, hogy minél előbb feledésbe merüljön.

Az amerikai zenekarok túlsúlya folytatódott, amikor a Manowar védencei, a Holyhell lépett színpadra. Az amerikai power metalosok, akik számos indulójukat „szteroidos” példaképeik ritmikai alapjaira építik, ehhez pedig Maria Breon énekesnő gótikus vokáljának enyhe elemeit teszik hozzá, jóval színtelenebbnek és sablonosabbnak hatott. És ez billentyűs hangminta nélkül! A Holyhellnek a fesztiválon mindenképp a Virgin Steele előtt kellett volna fellépnie. Az egyhangú power metal dalocskákat bőséges adag pózolással adagolták, amelyben ezen a napon nehéz volt olyat találni, aki felvehette volna a versenyt a zenekar gitárosával, Joe Stumppal. A gitáros néhány szólókirándulása gyorsan jelezte, hogy neoklasszikusan képzett zenészről van szó, akit leginkább Y. J. Malmsteen inspirált. A zenekar a repertoárjába beiktatott egy Dio-feldolgozást is Holy Diver címmel. Szép, hogy így mondanak köszönetet a néhai énekes-eminenciának, de a ritmusszekció az előadás során néhányszor összeveszett magával. Maria éneke sem volt valahogy az eredeti színvonalához méltó.

A Kamelot egy sor kivételes slágerrel dicsekedhet, amelyek a power metal dallamosságának, himnikusságának és epikus pompájának kiváló keverékét jelentik. Röviden: gazdagon hangszerelt dalok, parancsoló, dallamilag „pontosra” csiszolt refrénekkel. A zenekar egyedüliként a fesztiválon bőséges pirotechnikai effektekkel is szolgált. A floridai amerikai együttes európai hangzásával lep meg. Így persze az életművével jóval sikeresebb Európában, mint az USA-ban. A koncertet a Rule The World nyitotta az aktuális „Ghost Opera” stúdióalbumról, amelynek népszerűsítését a címadó dallal támasztották alá.

A közönség jó hangulata és a színpadi színház derekas adagja ellenére Roy Khan hangja rontotta el a koncert összbenyomását, mert a refrének egyes szakaszait semmiképp sem bírta hozni, ezért kénytelen volt alkalmazkodni, és alacsonyabb fekvéseknél maradni. A Kamelot egyébként teljesen magabiztosan hozta le a fellépését, a műsorába pedig többek között a The Great Pandemonium, a Center Of The Universe és a The Haunting (Somewhere In Time) is bekerült, a fellépést pedig a March Of Mephisto zárta.

Az Arch Enemy volt a fesztivál ronda kiskacsája! Nevezzük őket melodikus death metalosoknak. Az extrém és a melodikus kiváló arányának megtestesítői, tökéletesre hangolt, összeszokott zenekar, ahol az ötös egyes tagjainak ragyogása a végletekig erősíti egymást. Ez a jelenség ezúttal a tolmini Magic Circle fesztivált sem kerülte el. Nem is nehéz, ha a zenekarban ott van a Carcass-os Michael Amott, a fiatalabb öccse, Christopher, a Mercyful Fate basszerosa, Sharlee D’Angelo, a fantasztikus Daniel Erlandsson a dobok mögött, és ráadásul egy megvadult csődör… pardon, kancacsikó, aki az összes „growl” vokált „ráksza” helyetted: a bestiális Angela Gossow. Azt mondják, a méreg kis üvegekben van. Angela esetében ez biztosan igaz – legalábbis a színpadi megjelenést illetően.

A zenekar a szilárd és koherens fellépését a The Immortallal nyitotta! A színpad a stroboszkópos villogás jegyében! A hangzás kiváló. Eddig a pontig a zenekarok nem igazán szolgáltak valami különösen jó hangzással, az Arch Enemy esetében viszont a két gitár tisztán hallatszott a koncert alatt. Az összes szóló. Bal és jobb gitár. Az összes harmónia tercekben. A gitármunkán át vehemensen tört elő a fémes dübörgés basszusvonala, Erlandsson pedig még egyszer ámulatba ejtett a dobtechnikájával. Öröm volt nézni a szólószámában. Angela, mint mindig, katonai öltözékben, a hajforgatás jellegzetes színpadi politikájáról sem feledkezett meg! Természetesen a growlokat a dalok végén „echo” effektekkel erősítették meg, a csaj kiválóan állta a sarat a színpadon az egyórás fellépés alatt. A testvérek, az Amottok ismét megbabonázták a gitáros finnyásokat a munkájukkal, különösen a játék pontosságával, amit például a Ravenous testesít meg. A zenekar az erejének csúcsán van, és ezt tükrözi a színpadi erő is, a zenészek között kialakult kiváló munkakémia és kötelék.

Amikor Angela a koncert közben megpróbálta rávenni a színpad előtti közönséget, hogy „circle pitet” csináljon, ez egyáltalán nem sikerült neki. Ezért a Dark Insanityt mindazoknak ajánlotta, akik nem szeretik a „mosolygást”… pontosabban a „moshot”. A közönség ugyanis többségében „power” metalosokból állt. Ennek ellenére a színpad előtti tér már tele volt. Mindenesetre a Manowar-rajongók rovására, akik még a hőseik színpadra lépése előtt a lehető legjobb pozíciót akarták biztosítani maguknak a koncert követéséhez.

Mint mondtam. Az Arch Enemy ezúttal nem találkozott általános őrülettel a színpad előtt. Ennek ellenére a hibátlan előadásban többek között az I Will Live Again, a Revolution Begins, a The Immortal, a Dead Eyes See No Future és a Bury Me An Angel is felsorakozott. Angelának a számok között szüksége volt néhány szünetre, hogy levegőhöz jusson. Jól jött neki a Snow Bound instrumentális, amely átfolyt a koncert végébe, amikor a zenekar a Nemesisszel padlógázt nyomott. Épp a végén a színpad előtt az emberek is konkrétabban magukhoz tértek, amikor a We Will Rise alatt végre tömegesen az ég felé emelkedtek a kezek. Az Arch Enemy-koncert minőségben egy lépcsőfokkal minden fellépő fölött állt, a Manowar fölött is. Ez vitathatatlan. Mintha egy másik bolygóról érkeztek volna. Maga az előadás, amelyben az erőből játszott extrém agresszió és a ízléses dallamok hozzáadásának veleszületett érzéke (rendszerint mesterien harmonizálva a két gitárvarázsló által) tűnően tollkönnyedén adta kézről kézre a stafétát. Az ilyen megalkuvást nem ismerő fellépésekkel az Arch Enemy a jövőben akár külön helyet is kiérdemelhet a zenei lexikonban, vagy ha úgy tetszik, a tankönyvben!

Pont jókor ért véget a labdarúgó-vb döntője, ahol a spanyolok három perccel a második hosszabbítás vége előtt tönkreverték a hollandokat, he, he, he… És a focit szerető metalrajongók végre „kikapartak” magukat a színpad elé. Az idő 23.00, és felhangzik az ünnepélyes bevezető ének! Zászlók emelkednek. A rajongók megőrülnek. Kb. 4000-en, többen nem. Egy fesztiválhoz és a Manowarhoz kevés. Ezúttal az olasz rajongók mentették meg.

Üt az új Call To Arms! Hangosaaaan!!!! Túl hangosaaaan!!! Hallatszik? Semmi. A hangzás „elégett”, DeMaiót határozottan túlzásba vitték a keverésben. A színpad erődítményként hatott az acélba „öltöztetett” gigantikus monitorhalmaz láttán! Ahogy a Manowarhoz illik. A Hand Of Doom után sem látszott, hogy a hangkép bármit javulna. Eric Adams elemében volt, és a vokáljait a megkövetelt szinten rakta le. A jellegzetes sikolyokkal együtt, amelyek egyetlen ponton sem hagyták cserben.

A Manowar-koncert kalandozás a háborús viharba. A zenekaré és a közönségé. Néhányan ebből a háborús viharból soha többé nem térnek vissza, ahogy a Hand Of Doom később előírja. A Kings Of Metal reményt öntött belénk, hogy a fiúk nem főleg újabb dalokat fognak játszani, de a helyzetet hamar megfordítja utána a God Or Man a „Thunder In The Sky” (2009) EP-ről, amely a sikerültebb dalok közé tartozik, és a színpadon is rendkívül tüzesen szólt. Ettől a daltól kezdve a hangzás is gyökeresen javult, és már füllel meg lehetett különböztetni Logant és DeMaiót. Következik az új „Hammer Of The Gods” stúdióalbum csendes beharangozása Die With Honour címmel, amely stílusában semmiben sem tér el a repertoáron korábban hallottaktól.

A színpad előtt megbabonázott emberek kalapács alakban a fejük fölé emelt öklökkel köszöntik a színpadon álló zenekart, miközben lobognak a zászlók. De ez a top sokkal, de sokkal kisebbített változata volt a Manowar-koncerteknek, ahogy például Németország ismeri őket. Ezúttal a helyzetet főleg a zenekar olasz rajongói mentették, akik hemzsegtek a helyszínen. Ők csaptak a koncert alatt messze a legnagyobb zajt.

A zenekar minden tagjának jutott egy szólószám is. Főleg Adamsé volt szórakoztató, aki arra kényszerítette a közönséget, hogy végigkövessen néhány legelképesztőbb énekhelyzetet, és sziklaszilárdan kitisztítsa a hangszálait és a légutait. A színházi szövegekre szánt ritka megszakítások egyikében DeMaio felszólította a népet, hogy énekeljék el a születésnapi köszöntőt – ki hitte volna, hogy Eric Adams és a Holyhell énekesnője, Maria Breon az ünnepelt!

Az újabb Thunder In The Sky, Sleipnir és Loki God Of Fire után a fellépés a vége felé hajlik. Természetesen ilyenkor sem maradt el az „egyedülálló” színház Joey DeMaióval. A „túlzott érzelmi kitörések” és a „az élet fő elvéről szóló mély belátás kifejtése” után a főnök – a tökfej – parancsára a tömeg egységes „Fuck You” üvöltése következik, amely visszhangzik a tolmini hegyekben. Természetesen a színpadias sörlocsolás az arcra, sőt talán a szájba is… A balerina DeMaio úgy döntött, megmutat egy kis „férfiasságot” is, már ha ezt a gesztust a „macsóság” egy formájaként értjük.

A ráadásban a Manowar Ronnie James Dio tiszteletére a Black Sabbath-dal, a Heaven And Hell következik, ahol Adams a tolmini fellépése során a legkevesebb torokhangot használja. Manowaros módra van eljátszva, a végén a dalhoz a dupla lábdob is becsatlakozik. DeMaio viszont több mint nyilvánvalóan elvétett az egyik átmenetet…

A Black Wind, Fire And Steellel a Manowar egy óra 45 perc után búcsúzik. Ez a klasszikus kevés ahhoz, hogy lemossa az aranykor-életmű semmibevételének keserű utóízét. A zenekar láthatóan úgy döntött, hogy már csak a 2000 után született dalokat játssza. Ez elég szomorú, hiszen a nyolcvanas évek anyaga kultikus, az 1992-es felejthetetlen klasszikusról, a „Triumph Of The Steel”-ről nem is beszélve. Az, hogy DeMaio a végén a feltrükközött mennydörgés és villámlás mellett elszaggatja a basszusgitárja összes húrját, még távolról sem megfelelő tapasz arra a tudatalatti oldalba bökésre, amely az egész felhozatal „erőtlenségének” állapotát diktálja. Egyébként nagyon szép tűzijáték, fiúk. De a Bang Your Head!!! fesztiválon idén még szebb lesz!

Zárjuk le az ügyet így. Ha Manowar-rajongó vagy, akkor tetszenie kell neked mindennek, amit a Manowar csinál. Tehát nincs jogod véleményt mondani. Ha DeMaio és a társasága megkergül, és holnaptól trip hopot kezd játszani, igazi metalos csak akkor leszel, ha trip hopot hallgatsz. Az viszont biztos, hogy néhány ezer fős csapat élvezte és ünnepelte a zenekarral, és az anyagot a megkövetelt minőségi szinten adták elő. Persze hozzá kell tenni, hogy a koncert alatt nagyon sokat manipulálnak a hangzással. Egyszer úgy felhúzzák DeMaiót mindenen túl, hogy az egész akár nevetségesnek is hat, amikor látod a letakart gitárt, sőt a vokált is, a „balerina” Joey pedig magabiztosan és elragadtatottan motyog valamit maga elé…. Adams, aki Tolminban egyébként nagyon jól énekelt, óriási „echo” effektust kap, amely támogatja a vokálját. Tehát ha igazi rajongók vagytok, akkor Németországba kell mennetek Manowar-koncertre. Tolmin egy halvány árnyékot kínált. A gyengébb látogatottságért azonban sok felelősség a zenekart magát is terheli, amely már nem akar klasszikus anyagot játszani. Még mindig jobb ez, mint hallgatni Adams Nessun Dorma „recitálját”.

fotók: Aleš Podbrežnik