„Hadihajó” és a Magic Circle festival 2010

0 109

Fellépők: Manowar, Arch Enemy, Kamelot, Holy Hell, Virgin Steele
Helyszín: Tolmin / Sotočje / Szlovénia
Dátum: 2010. július 11.


Mit is mondjon az ember, amikor összeér a labdarúgó-vb döntője és a Magic Circle festival – a minden évi tolmini Metal Camp afféle meghosszabbítása? Ki fog nyerni? A spanyolok? A hollandok? Vagy a Manowar? Manowar? Igen. A metal Conanjai, a Manowar. Szlovéniában. A „Death To Infidels Tour” címet viselő idei téli turné lezárulta után természetesen nyári koncertekre is vágytak. A Magic Circle festival pedig idén pont Tolminban kötött ki. Szuper. Főleg, ha előzenekarnak olyan power metal bandákat jelentenek be, amelyeket nem látsz minden áldott nap. Ez elsősorban a Virgin Steele-re igaz, akik a dalszerzés terén a legnagyobbak közé tartoznak, ugyanakkor a leginkább elhanyagolt „savage power” metalosok is. Mellé jön a szimfonikus, melodikus tökélyre törő Kamelot, és az egészet megfűszerezi az extrém, a dallamos és az ütős csúcskombinációja, ahogy azt a svéd Arch Enemy kínálja.

A beszámoló kicsit rövidebb lesz, mert csak 20 perccel délután öt előtt értem a színpad elé, amikor felálltak a Virgin Steele-ék. Így nem jutott nekem a görög Crosswind és a német Metalforce. A Virgin Steele olyan zenekar, amely 2001 óta nem csinált rendes európai turnét, akkor még Ausztriában is megnézhettük őket a HammerFall „Renegade” turnéjának előzenekaraként. A Virgin Steele láthatóan belátta, hogy a turnék a kereskedelmi sikertelenség miatt számukra teljes veszteségek, ezért 2002 és 2010 között csak ritkán bukkantak fel Európában. Fesztiválok keretében. Ide-oda. A 2006-os „Visions Of Eden” album is teljesen észrevétlen maradt, a Virgin Steele pedig még turnéra sem indult, hogy népszerűsítse. Nem éri meg. Túl kicsi a rajongótábor. A Savatage is emiatt oszlatta fel a zenekart.

Amikor a Virgin Steele belekezdett az Immortal I Stand című dalba, jó pár talány született. Edward Pursino áll a színpadon gitárral, vagy nem? De igen. Ha más nem, a jellegzetes orra elárulja. Pursino leborotválta a bajszát és a szakállát, és felvette a „kedves fiúcska” frizurát. Az évek csendben telnek, a homlok meg csak nő és nő. A fekete Gibson SG viszont még mindig nem hagyta el. Az ördögi DeFeis mellett a színpadon megjelent Frank Gilchreist dobos és Josh Block gitáros (utóbbi a 2001-es európai turnén még basszusgitározott). Kit felejtettem el megemlíteni? Igen. A basszusgitárost. A Virgin Steele basszusgitáros nélkül lép fel élőben. Stúdióban sincs rá szükségük. Ez ritka eset, de ismerjük a progresszív ősatyáknál, a Van Der Graaf Generatornál is. Ráadásul DeFeis is úgy döntött, hogy csak énekes lesz, így a Virgin Steele az egész koncertet billentyűs zenei alapra játszotta. Egyfelől logikus, hogy összesen négy, talán öt európai koncertre nem érdemes az összes cuccot magukkal cipelni, de akkor is. Fura nézni a Virgin Steele-t, ahogy zenei alapra játszanak. Vigasztalhatod magad azzal, hogy az alap így vagy úgy a „stúdióbeli David DeFeis”, de ahhoz, hogy közömbös maradj, legalább egy kicsit be kell lenned csípve.

Egy óra alatt a Virgin Steele mindenesetre jelezte, hogy még nem felejtették el, hogyan kell a színpadon bánni a dolgokkal, és a klasszikus műsorral, amelyben ott volt még a Wine Of Violence, a Symphony Of Steel, a Kingdom Of The Fearless, a Noble Savage, a Defiance és a várakozásnak megfelelően a záró Burning Of Rome (Cry For Pompeii) is, megörvendeztették a nagyjából 400 félmeztelen metalost! Ők addigra a borzalmas délutáni kánikulával küzdöttek. A koncert vége felé veszélyesen elsötétült az ég, és már igazi vihar szaga volt a levegőben. De csak szaga.

David párszor rendesen felhergelte a közönséget a karizmájával és a színpadi erejével, ahogy azt a „Virgin Steele-féle” power metal megköveteli – egy a Föld bolygó egyedi művészalakjaiból álló zenekar –, de főleg kiváló fellépése igazolta, hogy az énekes kaméleonhangja teljesen sértetlen maradt. Ha addig nem, a Noble Savage nehéz refrénjének tökéletes előadásánál meggyőződhettünk róla. És mégis, a fene egye meg. Ki fog billentyűzni, ha nem DeFeis? Tehát hiányzott valami. És igen. Akik 2001-ben láttuk a zenekart a színpadon, tudjuk, hogy alap nélkül is képes játszani. Éppen a hiányzó billentyűk miatt ez egy olyan Virgin Steele-koncert volt, amelyik minél előbb megérdemli, hogy a feledés homályába vesszen.

Az amerikai bandák fölénye azután is folytatódott, hogy a Manowar védencei, a Holyhell léptek színpadra. Az amerikai power metalosok, akik sok indulójukat „szteroidos” példaképeik ritmikai alapjaira építik, ehhez pedig Maria Breon énekesnő hangjába szelíd gót elemeket kevernek, jóval fakóbbnak és sztereotipikusabbnak hatottak. Mindezt zenei alap nélkül! A Holyhellnek mindenképp a Virgin Steele előtt kellett volna fellépnie a fesztiválon. Az egyhangú power metal dalocskákat bőséges adag pózolással adagolták, amelyben ezen a napon nehéz volt bárkit találni, aki felvehette volna a versenyt a zenekar gitárosával, Joe Stumppal. Néhány szólómenet gyorsan jelezte, hogy neoklasszikusan képzett zenészről van szó, akit leginkább Y. J. Malmsteen inspirált. A zenekar a repertoárjába beillesztett egy Dio-feldolgozást is, a Holy Diver című dalt. Szép, hogy a banda így mond köszönetet a néhai énekes legendának, de az előadás közben párszor ritmikailag teljesen összeakadtak. Maria éneke sem volt valahogy méltó az eredeti színvonalához.

A Kamelot kiváló lemezek sorával büszkélkedhet, amelyek a power metal dallamosságának, himnikusságának és epikus pompájának remek keverékei. Röviden: gazdagon hangszerelt dalok, hiteles és dallamosan „pont a lényegre” csiszolt refrének. A zenekar az egyetlen volt a fesztiválon, amely rengeteg pirotechnikai effektet is bevetett. A floridai amerikai banda európai hangzásával lep meg. Így persze az életművével jóval sikeresebb Európában, mint az Egyesült Államokban. A koncertet a Rule The World nyitotta a legfrissebb stúdióalbumról, a „Ghost Opera”-ról, a népszerűsítését pedig a címadó dallal erősítették meg.

A színpad előtti közönség jó hangulata és a bőséges színpadi színház ellenére Roy Khan hangja rontotta el a koncert összbenyomását: a refrének egyes részeit egyszerűen nem bírta hozni, ezért kénytelen volt alkalmazkodni, és az alacsonyabb fekvéseknél maradni. A Kamelot egyébként teljesen magabiztosan abszolválta a fellépést, a műsorukra többek között felkerült a The Great Pandemonium, a Center Of The Universe, a The Haunting (Somewhere In Time), a koncertet pedig a March Of Mephisto zárta.

Az Arch Enemy volt a fesztivál ronda kiskacsája! Nevezzük őket melodikus death metalosoknak. Az extrém és a dallamos tökéletes arányának megtestesítői, hibátlanul összehangolt, összeszokott banda, ahol az ötös egyes tagjainak briliánsa egymást erősítve éri el a maximumot. Ez a jelenség a tolmini Magic Circle Festivalt sem kerülte el. Nem is nehéz, ha a zenekarban ott van a Carcass-os Michael Amott, az öccse, Christopher, a Mercyful Fate basszusgitárosa, Sharlee D’Angelo, a fantasztikus Daniel Erlandsson a dobok mögött, és ráadásul még egy megvadult kancaméne is, aki az összes „growl” énekhangot „ordítja” – a bestiális Angela Gossow. Azt mondják, a méreg kis üvegekben van. Angela esetében ez biztosan igaz – legalábbis ami a színpadi jelenlétet illeti.

A zenekar szilárd és koherens fellépését a The Immortal-lal nyitotta! A színpad a stroboszkópos villogás jegyében! A hangzás kiváló. Idáig a bandák nem igazán szolgáltak ki valami különösen jó hanggal, az Arch Enemynél viszont a két gitár végig tisztán hallatszott. Az összes szóló. A bal és a jobb gitár. Az összes harmónia tercekben. A gitármunka között hevesen tört át a basszusvonal fémes morajlása, Erlandsson ismét ámulatba ejtett a dobtechnikájával. Öröm volt nézni a szólójában. Angela, mint mindig, katonai ruhában, a jellegzetes színpadi hajforgatásról sem feledkezett meg!  Természetesen a growlok a kimenő részeken „echo” effektekkel megtámasztva, a lány remekül tartotta magát a színpadon az egyórás fellépés alatt. Az Amott fivérek ismét megbabonázták a gitáros finomságok kedvelőit a játékukkal, különösen a pontosságukkal, amit például a Ravenous testesít meg. A zenekar az erejének csúcsán van, és ez a színpadi erőben, a zenészek között kialakult kiváló munkakémiában és kötelékben is megmutatkozik.

Amikor Angela a koncert közben megpróbálta ráhangolni a színpad előtti közönséget egy „circle pitre”, ez semmiképp sem sikerült neki. Ezért a Dark Insanity című dalt mindazoknak ajánlotta, akik nem szeretnek „moshozni”. A közönség most egyszerűen többségében „power” metalosokból állt. Ennek ellenére a színpad előtti tér már tele volt. Mindenképp a Manowar-rajongók számlájára, akik még a hőseik színpadra lépése előtt a lehető legjobb helyet akarták kiharcolni maguknak a koncert követéséhez.

Ahogy mondtam. Az Arch Enemy ezúttal nem találkozott általános őrülettel a színpad előtt. Ennek ellenére a hibátlan előadásukban többek között még a következő dalok sorakoztak: I Will Live Again, Revolution Begins, The Immortal, Dead Eyes See  No Future, Bury Me An Angel. Angelának a számok között szüksége volt néhány szünetre, hogy levegőt vegyen. Kapóra jött neki a Snow Bound című instrumentális, amely átfolyt a koncert zárásába, amikor a banda a Nemesis-szel padlógázt nyomott. A legvégén a színpad előtt az emberek is érdemben magukhoz tértek, amikor a We Will Rise alatt végre tömegesen a magasba emelkedtek a kezek. Az Arch Enemy koncertje minőségben egy lépcsőfokkal minden fellépő fölött állt, a Manowar fölött is. Ez vitathatatlan. Mintha egy másik bolygóról érkeztek volna. Az előadásban, ahol az extrém agresszió erőből játszása és a ízléses dallamok hozzáadásának velük született érzéke (általában mesterien harmonizálva a két gitárvarázsló által) tollpihe-könnyedséggel fogott kezet. Ha az Arch Enemy a jövőben is ilyen megalkuvást nem ismerő fellépéseket nyújt, a zenekar akár külön helyet is kiérdemelhet a zenei lexikonban, vagy ha úgy tetszik, a tankönyvben!

Pont jókor ért véget a labdarúgó-vb döntője, ahol a spanyolok három perccel a második hosszabbítás vége előtt elintézték a hollandokat, he, he, he… És a focit kedvelő metalosok is végre „kikaparták magukat” a színpad elé. Az idő 23.00, és felcsendül az ünnepélyes bevezető dallam! Felemelkednek a zászlók. A rajongók megőrülnek. Nagyjából 4000-en, nem többen. Egy fesztiválhoz és a Manowarhoz kevés. Ezúttal az olasz rajongók mentették meg a helyzetet.

Üt az új Call To Arms! Hangosaaan!!!! Túl hangosaaan!!! Hallatszik? Semmi. A hang „elsöpört”, DeMaiót határozottan túlpörgették a keverésben. A színpad erődítménynek hatott az acélba „öltöztetett” gigantikus monitorhalom láttán! Ahogy egy Manowarhoz illik. A Hand Of Doom után sem látszott, hogy a hangkép javulna. Eric Adams-nek jó napja volt, és az elvárt szinten hozta az énekét. A jellegzetes sikolyokkal is, amelyek egy ponton sem hagyták cserben.

A Manowar-koncert kaland a háborús forgatagba. A zenekaré és a közönségé. Páran nem térnek vissza többé ebből a háborús forgatagból, ahogy a későbbi Hand Of Doom diktálja. A Kings Of Metal reményt öntött belénk, hogy a fiúk nem csak az újabb dalokat fogják játszani, a helyzetet pedig hamar megfordítja utána a God Or Man a „Thunder In The Sky” (2009) EP-ről, amely a sikerültebb dalok közé tartozik, és a színpadon is nagyon tüzesen szólt. Ennél a dalnál a hang is gyökeresen javult, és már füllel meg lehetett különböztetni Logant és DeMaiót. Következik a készülő „Hammer Of The Gods” stúdióalbum csendes beharangozója Die With Honour címmel, amely stílusában semmiben sem tér el az addig hallott repertoártól.

A színpad előtt megbabonázott emberek a magasba, a fejük fölé kalapács alakjában emelik a kezüket, így köszöntik a színpadon álló zenekart, miközben lobognak a zászlók. De ez a Manowar-koncertek jóval, jóval kisebb változata volt, mint ahogy például Németországban ismerik. Ezúttal főleg a zenekar olasz rajongói mentették meg a helyzetet, akik hemzsegtek a helyszínen. Ők csaptak messze a legnagyobb zajt a koncert alatt.

 A zenekar minden tagjának jutott szólószám is. Főleg Adamsé volt szórakoztató, aki rákényszerítette a közönséget, hogy végigkövessen néhány a legképtelenebb énekes pozíciót, és alaposan kitisztítsa a hangszálait és a légútjait.  A színházias közbeszólásokra szánt egyik ritka megszakításban DeMaio felszólította a népet, hogy énekeljenek születésnapi köszöntőt – ki gondolta volna, az ünnepeltek Eric Adams és a Holyhell énekesnője, Maria Breon voltak!

Az újabb Thunder In The Sky, Sleipnir és Loki God Of Fire alatt a fellépés a vége felé hajlik. Természetesen ekkor sem maradt el az „egyedülálló” színház Joey DeMaióval. A „felszabadult érzelmi kitörések” és az „élet fő elvéről szóló mély belátás kifejtése” után a főnök – a hülye – parancsára egységes „Fuck You” kiáltások következnek a tömegtől, amelyek visszhangoznak a tolmini dombok között. Persze a színpadias sörlocsolás az arcra, esetleg még a szájba is… A balerina DeMaio úgy döntött, hogy megmutat egy kis „férfiasságot” is, már ha ezt a gesztust a „macsózás” egy formájának értjük.

A ráadásban a Manowar a Black Sabbath Heaven And Hell című dalával tiszteleg Ronnie James Dio előtt, amelyben Adams a tolmini fellépése során a legkevésbé torokhangon szólal meg. Manowaros módon játsszák, a végén a dupla lábdob is becsatlakozik. DeMaio viszont több mint nyilvánvalóan elrontotta az egyik átmenetet…

A Black Wind, Fire And Steel-lel a Manowar egy óra 45 perc után búcsúzik. Ez a klasszikus kevés ahhoz, hogy lemossa az aranykor életművének semmibevételének keserű utóízét. A zenekar láthatóan úgy döntött, hogy ezentúl csak a 2000 után született dalokat játssza. Ez elég szomorú, hiszen a nyolcvanas évek anyaga kultikus, az 1992-es felejthetetlen klasszikusról, a „Triumph Of The Steel”-ről nem is beszélve. Az, hogy DeMaio a végén az összes húrt letépi a basszusgitárjáról, a megrendezett mennydörgés és villámlás kíséretében, korántsem gyógyír arra a tudat alatti szúrásra, ami az egész „erőtlenség” összegét diktálja. Egyébként nagyon szép tűzijáték volt, fiúk. De a Bang Your Head!!! fesztiválon idén még szebb lesz! 

Zárjuk le a dolgot így. Ha Manowar-rajongó vagy, akkor neked mindennek tetszenie kell, amit a Manowar csinál. Tehát nincs jogod véleményt mondani. Ha DeMaióban és a társaságban holnap megártja valami, és elkezdenek trip hopot játszani, akkor csak akkor vagy igazi metalos, ha trip hopot hallgatsz. Az viszont biztos, hogy néhány ezer fős maroknyi tömeg élvezte és ünnepelte a zenekart, és az anyagot az elvárt minőségi szinten adták elő. Persze hozzá kell tenni, hogy a koncert alatt elég sokat manipulálnak a hanggal. Egyszer DeMaiót mindenen túl feltekerik, úgyhogy az egész akár nevetségesen is hathat, amikor látod, hogy el van takarva a gitár, sőt az ének is, „balerina” Joey pedig magabiztosan és fensőbbségesen bámul valahová maga elé…. Adams, aki egyébként nagyon jól énekelt Tolminban, hatalmas „echo” effektet kap, ami megtámogatja a hangját. Tehát ha igazi rajongók vagytok, akkor Manowar-koncertre Németországba kell mennetek. Tolmin egy halvány árnyékot kínált. Ugyanakkor a gyengébb látogatottságért nagy felelősség terheli magát a zenekart is, amely már nem akarja a klasszikus anyagot játszani. Az viszont még mindig jobb, mint hallgatni Adams Nessun Dorma „recitálját”.

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik


Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik