Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1968
Értékelés: 4.5/5
A „Lumpy Gravy” az első album, amelyet Frank kizárólag a saját (teljes) neve alatt, vagyis Frank Vincent Zappaként vett fel, és az első, amelyen nem szerepel az akkori kísérőzenekara, a The Mothers Of Invention. Az együttes mindössze két tagja, aki zenekari tagként közreműködik az albumon, Bunk Gardner szaxofonos és Don Preston billentyűs, a többiek – például Roy Estrada basszusgitáros, Motorhead Sherwood trombitás és énekes, vagy a zenekar „indiánja”, Jimmy Carl Black dobos – többnyire többé-kevésbé abszurd párbeszédek szereplőiként és néhány igencsak szaftos hang megszólaltatóiként hallhatók, amelyek a hallgató hasizmait vagy megmozgatják, vagy bizarrságukkal sokkolják – harmadik lehetőség nincs. A „Lumpy Gravy” egyben Frank első olyan lemeze, amelyen a szélesebb zenei közönségnek nemcsak rockzenei szerzőként és játékosként mutatkozott be, hanem kiváló zenekari zeneszerzőként is. Az album ugyanis mindkettő abszurd, de rendkívül hatásos keveréke. Frank a borítón „következetlen műként” írta le a „Lumpy Gravy”-t, amelyet eredetileg balettnek szánt, „de valószínűleg nem úgy sikerült”. Az album 22 egymással összefüggő szekcióból áll, többségében zenekari zenéből, közbeékelt abszurd beszélt párbeszédekkel és groteszk hangeffektekkel, a csengettyűszótól a horkoláson át a büfögésig. A komoly és a populáris zene legmagasabb (klasszikus) és legalacsonyabb (abszurd hangok) művészi szempontjainak ezzel a keverésével Frank akkoriban kétségkívül rendkívül radikális és provokatív volt, ez a megközelítés azonban később szinte szabvánnyá vált egész pályáján. Bár nem ez az első zenekarral rögzített rockalbum (a The Moody Blues már egy évvel korábban kiadta a „Days Of Future Passed”-et), mégis kétségkívül újabb újító alkotás, amelynek messzire ható hatása volt a progresszív rock fejlődésére.
Frank, akit addig a szélesebb köztudatban elsősorban rockzenészként ismertek (igencsak szokatlan fajtából, hiszen addigi műveinek nagy része az akkori populáris rockzene kíméletlen szatirikus kifigurázására épült), pályafutása során először dolgozik együtt egy negyventagú zenekarral, amelynek rendkívül abszurd nevet adott – Abnuceals Emuukha Electric Symphony Orchestra –, ez pedig több mint megfelelt az albumhoz készült zenének. A zenekar tagjai közül legjobban a legendás jazz fusion és bebop gitáros, Tommy Tedseco emelkedik ki, aki alkalmi gitárosként a nagy nevek egész sorával dolgozott együtt Elvis Presleytől a Beach Boyson és az Everly Brothersön át Frank Sinatráig, és még sorolhatnánk. Amíg a zenekar felvette a maga zenekari szekcióit, a The Mothers Of Invention néhány tagjának hangjait és zajait (Chorus megjelöléssel), amelyeket utólag adtak hozzá, egy zongorába rejtett különleges effekten keresztül rögzítették: a pedálokra homokzsákot akasztottak, ez közvetve rezgést okozott, a párbeszédek manipulálása pedig ebből következett. Ezeket nagy valószínűséggel a beszélők tudta nélkül vették fel, miközben benzinkutakról, autókról, pónikról, malacokról és hasonlókról beszélgettek. A szokatlan hangok többségét a felvevőszalagon végzett hangmanipulációval hozták létre. Frank ezután a zenekari részeket egyesítette az abszurd hangokkal, egymástól teljesen különböző avantgárd szekciókból álló hangkollázzsá. Hiszed vagy sem, minden egyes hangot – legyen az nevetés, büfögés, cuppogás vagy horkolás – a másodpercre pontosan kiszámoltak: hol fog elhelyezkedni és hogyan fog szólni. Frank kompozícióiban soha nem volt spontán véletlen, és minél groteszkebbnek hatottak, annál több munkát fektetett beléjük, hogy meggyőzően szóljanak, és hatásos áramlást alkossanak az albumon. A „Lumpy Gravy” már 1966 óta készült, amikor Frank először kapott felkérést, hogy készítsen klasszikus zenei albumot és működjön együtt egy zenekarral, de az egész elhúzódott, mivel a zenekari részek csak valamivel több mint 20 percnyi anyagot tettek ki, így még eltelt némi idő, mire Frank a stúdióban hozzáadta avantgárd betéteit, és az albumot a végleges hosszúságára bővítette. Bár a „Lumpy Gravy” egységes szvit, az akkori helyszűke miatt két külön részre osztották.
A t.i. musique concrete-en (csengettyűk, horkolás, cuppogás stb. hangjai) túl, amely a hangban manipulált párbeszédeket és szaftos zajokat tartalmaz, és összeköti a „Lumpy Gravy” szvit egyes szekcióit, a lemezen klasszikus zenei, sőt jazz rock fusion elemek is felfedezhetők (mindez egy évvel Miles Davis „In a Silent Way”-ének megjelenése előtt, amelyet az első hivatalos jazz rock fusion albumnak tartanak). Néhány zenekari szekció erősen emlékeztet a Looney Tunes-féle humoros rajzfilmek zenéjére. Frank az ilyen „Tom & Jerry”-motívumokat később néhány albumán is szívesen használta. Kimutatható rajtuk Edgar Varese avantgárd zeneszerző hatása, aki Frank fő zenei példaképének számított, valamint az a tény, hogy a 60-as évek elején B-kategóriás filmekhez írt zenét. A kapcsolat az előző, „We’re Only In It For The Money” (1968) című albummal néhány ponton szembetűnő, például ott, ahol Frank a füzet belsejében azt kérdezi, vajon ez az említett album „második fázisa”-e. A záró surf rock finálé „Take Your Clothes Off When You Dance” címen, énekes változatban szintén szerepelt az előző lemezen.
A „The Way I See It, Barry” nyitó monológja után az album központi témájával, a „Duodenum”-mal indul, amely szaftos zenekari hangszereléseivel (főleg a fúvósoknál) és „lovagló” ritmusával olyan, mint valami cowboyfilm vagy „spagetti” western zenéje. Mondhatni, valóságos Morricone-paródia. Az „Oh No”-n érdekes, szinte dallamos jazz fusion szekció szólal meg zongora, gitár, xilofon és dinamikus ritmus remek kombinációjában, míg a „Bit Of Nostalgia” hangos „fingása” után szét nem esik abszurd, musique concrete-előadású hangokra, majd két nő különös párbeszéde következik arról, hogyan lehet jól aludni dobokban is. Ezt unott monológ és az „It’s From Kansas” szekció követi, ahol szándékosan sercegő, a 30-as évek kabaré zenéje szólal meg (charleston stílusban), aztán megint abszurd törés-, pukkanás- és kaparászajok jönnek a „Bored Out Of 90 Over”-en. Az „Almost Chinese”-on groteszk kínai dallam hallatszik, amilyet a régi rajzfilmekben szoktak használni a kínaiakról szóló sztereotípiák bemutatására. Közben eltorzított horkolás, evés közbeni motyogás és „csecsemő” köhögése hallatszik. A „Switching Girls”-ön különc monológot hallhatunk lányokról és autókról. Az „Oh No Again”-en újra nagyon jó zenekari szekció szólal meg klasszikus és jazz elemekkel, amely bármelyik filmben hatásosan megállná a helyét. Persze az egészet Frank „cirkuszi” módján játsszák el, bőséges xilofon-, kicsípett fúvós- és ritmikai atonalitás-használattal. Az „At The Gates Station”-ön egy férfi monológja hallható, aki olcsó újságnál és benzinkutakon dolgozott, amíg el nem bocsátották, a benzinkúti helyét pedig átadta a bátyjának. A végén nyomorúságos pénzért egy légitársaságnál kötött ki, de elégedett volt, mert rengeteg könnyűvérű nő vette körül. Az „Another Pickup”-on avantgárd country következik, amelyet abszurd hangok áradata követ a horkolástól és nyöszörgéstől a köhögésig. A zenekari szekció az „I Don’t Know If Can Go Through This Again”-en tér vissza, csak most rendkívül homályosan és sötéten szól, hegedűk és nagybőgő bőséges használatával. Ezt újra rendkívül groteszk hangok követik, amelyek akár valami rajzfilmből is származhatnának, ahol a macska és az egér a végén kinyír egymást.
A szvit (egyébként egységes) második része a „Very Distraughtening”-gel nyílik, ahol a The Mothers Of Invention néhány tagjával hosszú monológ hallható. A leghangosabb közülük azt mondja, hogy „hallotta, valakinek gondjai vannak a malacokkal és a pónikkal”. Ezt rendkívül „intellektuális” vita követi a világegyetem felépítéséről és a pónikról, közbeékelt „büfögős” hangokkal, majd ismét a manipulált hangok áradata musique concrete-előadásban. A „White Ugliness”-en egy „kutya” morgása után újabb „intellektuális” párbeszéd hallható a pónikról, amelyből a zenekar „indiánja”, Jimmy Carl Black emelkedik ki (anyai ágon valóban indián gyökerei voltak) „mexikói” akcentusával és „lovas” nevetésmódjával, amely az összes jelenlévő vendéget két másodpercen belül kikergetné a szobából. Következik még egy abszurd hangszeres szekció, az „Amen”, számtalan ritmikai atonalitással, majd ismét beront a zenekar a fúvósok és a vonósok néhány igencsak baljós hangjával. A „Just One More Time”-on egy „franciás” alak groteszk hangja hallatszik, amely valami rendkívül primitív reklámból valónak tűnik. Jön a „Viciuous Cricle” abszurd monológgal a pónikról és a szmogról. Aztán a „King Kong” után (más változatban ez az „Uncle Meat” albumon is megjelenik majd, 1969), ahol az ütősöket úgy vették fel, mintha gorilla verné a mellkasát, az „Drums Are Too Noisy” címen (milyen találó cím) elhangolt ritmikai atonalitások abszurd áradata következik. A „Kangaroos”-on tovább folytatódik az abszurd párbeszéd a pónikról, amelyekhez itt a kenguruk is csatlakoznak. Az „Envelops The Bath Club” a záró zenekari szekció, amely inkább valami avantgárd jazzhez áll közelebb, mint a klasszikushoz, és több mint megfelelne bármelyik állatfőszereplős rajzfilmhez. A végén még felcsendül a surf rockos finálé, a „Take Your Clothes Off”, amely vokális változatban „Your Clothes Off When You Dance” címen már az előző albumon is szerepelt. Ehhez a változathoz „hawaii” ritmust és abszurd lányos kísérővokált tettek, hogy minél bugyutábban szóljon. Ennek megfelelően ez az album egyetlen szekciója, amely talán még azoknak is tetszeni fog, akik szerint Frank zenéje bizarr és perverz, és inkább kihúznák a fogukat, mint hogy végighallgassák bármelyik lemezét.
A „Lumpy Gravy” kiváló avantgárd album, amely azoknak a Frank-rajongóknak fog a legjobban tetszeni, akik a legjobban az avantgárdabb, abszurd-szatirikus oldalát szeretik, mert ebben a kategóriában a legjobb termékei közé tartozik. Sokaknak az első hallgatás után úgy fog tűnni, hogy nincs semmilyen szerkezete, és csak valami túlságosan összekevert gulyás az egész, fej és farok nélkül, pedig nem így van: az összes zenekari szekciót az összes közbeékelt abszurd párbeszéddel és hanggal együtt megkomponálták és átgondolt sorrendben vették fel. Aki több esélyt ad az albumnak, a végén elkerülhetetlenül meg fog lepődni azon, hogy az egyes szekciók az abszurd párbeszédek és hangok ellenére milyen jól áramlanak egymásba az elejétől a végéig (amelyek egyben a szvit legdallamosabb és leginkább hozzáférhető pillanatai), és egésszé állnak össze. Az összes abszurd szekció is – élükön a „büfögésekkel” és a malacokról és pónikról szóló párbeszédekkel, amelyek a szűkebb látókörű hallgatóknak Frank „komoly” zenével szembeni arcátlanságának csúcsaként fognak hangzani – nélkülözhetetlen darabkái a kompozíciónak. Humoros hatásuk tekintetében persze minden az egyén személyiségétől függ. Az önsajnáló, szelíd bárányok úgyis nagy ívben elkerülik majd a zenéjét, és inkább tovább élvezik a „komoly és értékesebb” zene depresszív világát, főleg azért, mert attól tarthatnak, hogy a szatíráiban magukra ismernének. Az egyik első olyan albumként, amely zenekari zenei, jazz- és rockelemeket ötvöz, a „Lumpy Gravy” kétségkívül a korának egyik legfontosabb lemeze volt a progresszív rock és az avantgárd zene egészének kialakulása szempontjából. A szatíra mindig Frank egyik kedvenc eszköze volt, és most is az volt, amikor merészen beleböködött a klasszikus zene „érinthetetlen” világába, kesztyűt dobott a bekeretezett zenei puristák elé, és ezzel megnyitotta az ajtót számos progresszív rock zenekar előtt, amelyek a következő években jelentek meg, és műveikbe klasszikus zenei elemeket vittek. Szerintem ez a korai Frank-klasszikus még mindig meglehetősen figyelmen kívül marad, amikor Frank legjobb munkáit emlegetik. Valódi értéke abban mutatkozik meg a legjobban, hogy Frank egyszer azt nyilatkozta: az összes műve közül épp a „Lumpy Gravy”-re és a „Joe’s Garage” (1979) koncepciós trilógiára büszke a legjobban.
Felállás
Frank Zappa – gitár, billentyűs hangszerek, ének
Motörhead, Pumpkin, Ronnie – kórus, hangok
Victor Feldman, Alan Estes – dobok, ütőhangszerek
Shelly Mann, Frank Cappe, John Guerin – dobok
Ted Nash, Jules Jacob, Bunk Gardner, Donald Christlieb, Gene Cipriano – fúvósok
Paul Smith, Pete Jolly, Lincoln Mayorga, Michael Lang – zongora, celesta, hárfa, billentyűs hangszerek
Don Preston – basszus, billentyűs hangszerek
Tony Rizzi, Al Viola, Dennis Budimir, Tommy Tedesco, Jimmy „Senyah” Haynes – gitár
Jimmy Carl Black – dobok, ütőhangszerek, kórus, hangok
Dick Barber – ének
Gene Estes, Emil Richards – ütőhangszerek
Roy Estrada – basszusgitár, ének
Larry Fanoga – ének, kórus, hangok
All Nite John – kórus
Patrick O’Hearn – basszusgitár, fúvósok
Richard Parissi – kürt
John Rotella – ütőhangszerek, fúvósok
Kenny Shroyer – harsona
Bob West, Jimmy Bond, John Balkin, Chuck Berghofer – basszusgitár
Vincent DeRosa, Arthur Maebe – kürt, francia kürt
Jimmy Zito, James Zito – trombita
Mike Lang – zongora, elektromos hárfa
Paul Smith – zongora
Alexander Koltun, Ray Kelly, Joseph Saxon, Joseph DiFiore Jerome Kessler, Bernard Kundell, William Kurasch Leonard Malarsky, Ralph Schaeffer, Leonard Selic, Harry Hyams Jerome Reisler, Tibor Zelig Arnold Belnick, Harold Bemko, Jesse Ehrlich, James Getzoff, Philip Goldberg – vonósok
Produkció
Frank Zappa
Számlista
Számlista
1. Lumpy Gravy Part One (15:48)
1. The Way I See It, Barry
2. Duodenum
3. Oh No
4. Bit Of Nostalgia
5. It’s From Kansas
6. Bored Out 90 Over
7. Almost Chinese
8. Switching Girls
9. Oh No Again
10. At The Gas Station
11. Another Pickup
12. I Don’t Know If I Can Go Through This Again
2. Lumpy Gravy Part Two (15:51)
1. Very Distraughtening
2. White Ugliness
3. Amen
4. Just One More Time
5. A Vicious Circle
6. King Kong
7. Drums Are Too Noisy
8. Kangaroos
9. Envelops The Bath Tub
10. Take Your Clothes Off
Az album hossza: 31:39
