Előadó: Dire Straits
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1982
Játékidő: 40:59
Értékelés: 5/5
Knopfler és csapata ezen az albumon bebizonyították, hogy igazi nagymesterek! Öt szám van a lemezen: az egyik a zenetörténet leghihetetlenebb kislemeze, a második egy tizennégy perces mestermunka, a harmadik egy kislemez, amely valójában soha nem volt az, a végére pedig két kiváló dal jut. Ez minden kétséget kizáróan a rockzene egyik legcsodálatosabb albuma, egy időtlen, klasszikus lemez!
Egy monumentális darabbal, a Telegraph Roaddal indul, amelyet szinte lehetetlen szavakba önteni. Knopfler elbeszélése egy képzeletbeli, épülőfélben lévő városról minden egyes versszakkal szíven üt, a hallgató pedig úgy érzi, maga is része a történetnek. A számban főleg Mark Knopfler és a hihetetlen Alan Clark villog a billentyűk mögött, a zongorán pedig kifejezetten ő viszi a prímet. Minden hang fenomenális, és a tizennégy perc egy szempillantás alatt elszalad. A másik három tag (Hal Lindes – gitár, John Illsley – basszusgitár és Pick Withers – dob) mesteri kiterjesztése Knopfler kezének, fenomenálisan zenésítik meg az ötleteit.
Ezután jön a legcsodálatosabb dal és minden idők legfantasztikusabb kislemeze – a nyomozós Private Investigations! Az 1980-as évek elején, amikor a világ legrangosabb listáit háromésfél perces popdalok és Jackson Thrillere uralták, ez a szám semmilyen logika szerint nem kerülhetett volna be a Top 100-ba, nemhogy a listák második helyére! Ilyen környezetben állítanak be a Dire Straits tagjai egy hétperces kislemezzel és egy ötszámos albummal, és szétszedik a listákat. A legkézenfekvőbb kislemez és egyben a lemez „leggyengébb” száma valójában az Industrial Disease, amely, bár kiváló dal és amerikai Top 10 kislemez is volt, olyan mesterművek mellett, mint a Love Over Gold és az album végén álló It Never Rains, kissé elhalványul. Még a Private Dancer is, amelyet Mark Knopfler két évvel később Tina Turner azonos című visszatérő albumára adott, simán kimaradt erről a lemezről, mert a koncepcióba véletlenül sem illett bele. Ahogy az előző kritikámban már megírtam, Knopfler a Making Movies felvételei közben rengeteget tanult Jimmy Iovinétól, ezért ennél az albumnál már producerként is ő jegyzi a munkát.
Ennyi év után is emlékszem az első reakciómra, amikor először (még mindig a Making Movies hatása alatt voltam) hallottam néhány számot a lemezről a rádióban, ahol Dragan Bulič mutatta be az anyagot. Az első reakcióm ez volt: „Mi a fenét művelnek ezek a pasik?!” Amikor megvettem az albumot, annyira lenyúztam a bakelitet, hogy alig több mint egy év alatt három RTB-s lemezt kellett vennem, mert borzalmas minőségűek voltak, és a számok között hihetetlenül ropogtak! Az album teljesen rabul ejt, és ma már el sem tudom képzelni, hogy valaha kimondtam azt a mondatot.
Erre a mesterműre, amelyről már a borítóból kiderül, hogy különbözik a korabeli albumok többségétől (a borító hátoldalán füstről készült fotó látható, jelezve, hogy ahol füst van, ott tűz is van, és ezen az albumon vitathatatlanul rengeteg a szenvedély és az érzelem, amit az előlapi fotó is megjelenít!), tökéletesen illik a cím… Ez a LOVE OVER GOLD, egy lemez, amelyet meg kell hallgatni, de főleg érezni kell!
Felállás
Mark Knopfler – gitár, ének
John Illsley – basszusgitár
Pick Withers – dob
Alan Clark – billentyűk
Hal Lindes – gitár
Produkció
Mark Knopfler
Számlista
01.Telegraph Road
02.Private Investigations
03.Industrial Disease
04.Love Over Gold
05.It Never Rains
