Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Rainbow
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 39:27
Értékelés: 4.5/5
Minden sikertörténetnek egyszer vége szakad. A brit hard rock legendák, a Rainbow esetében az alkotói szempontból legtermékenyebb korszak akkor ért véget, amikor a feketébe öltözött gitáros újító, Ritchie Blackmore és a kistermetű énekesóriás, Ronnie James Dio egymás ellen fordította a csatabárdot, és a „Long Live Rock ‘n’ Roll” című albummal, a Rainbow utolsó remekművével három év után örökre lezárták rendkívül gyümölcsöző együttműködésüket. Blackmore egyre jobban vágyott a kereskedelmi sikerre az Atlanti-óceán túlpartján, amely a (közép-)európai és japán rajongók seregei ellenére még mindig kitartóan kibújt a Rainbow elől, és egyre kevesebb türelme volt Dio sárkányokról, varázslókról, hercegnőkről és lovagokról szóló fantasy-szövegeihez, miközben Ronnie torkig volt a „fekete ruhás ember” szinte bizarr önfejűségével. A dobóriás Cozy Powell, aki többször szerzőként is kivette a részét a munkából, valahogy semleges maradt ebben a konfliktusban, ezért Blackmore „feloldozást” adott neki, és még két évig megtartotta a felállásban.
Ritchie a „Long Live Rock ‘n’ Roll” felvétele előtt nagyban cserélgette a tagokat: ekkor váltotta le a basszusgitáros Jimmy Bainet Mark Clarke-ra (ex-Uriah Heep, Colosseum), aki viszont hamar csalódást okozott neki, így végül az album basszusvonalainak nagy részét maga Blackmore játszotta fel. A maradék basszusmenetekhez, főként pedig a turnéhoz az ausztrál Bob Daisleyt hívta meg (ex-Kahvas Jute, Chicken Shack, Mungo Jerry, Widowmaker), akit később Ozzy Osbourne-nal, az Uriah Heeppel, Gary Moore-ral és a Black Sabbathtal való munkája tette ismertté, hogy csak néhányat említsünk. A kanadai billentyűs David Stone (teljes nevén Michael David Stoyanoff) az amerikai Tony Carey helyére lépett, aki távozása előtt nagyjából a billentyűs textúrák felét felvette az albumra. Stone hozzájárulása így érezhetően korlátozott maradt, és a „Long Live Rock ‘n’ Roll” turné után neki és Daisleynek is Blackmore parancsára összepakolhatott. A „Gates Of Babylon” című epikus klasszikus fenséges zenekari hangszereléséről a német Rainer Pietsch vezette bajor szimfonikus zenekar gondoskodott, a „Rainbow Eyes” háromfős vonósgárdája pedig lényegi szerepet játszott e zöldellő örökzöld hihetetlen, atmoszférikus varázsának megteremtésében.
Úgy illik, hogy a „Long Live Rock ‘n’ Roll” legjobb pillanatai ott vannak, ahol Dio fantasy-szövegei találkoznak a Ritchie, Cozy és a másik két zenésztárs által felépített epikus zenei alapokkal, és a fantázia meg a valóság tökéletes szimbiózisát hozzák létre. A nyitó bomba, a „Long Live Rock ‘n’ Roll” Ritchie ütős gitártémájára épül, amelyet Dio mennydörgő éneke és Cozy fáradhatatlan dobrohamai fokoznak, és alapjában véve hamisítatlan hard rock himnusz: a lelkesítő refrénje miatt elsősorban arra készült, hogy felcsigázza a koncertközönséget. Dio később szólóban megalkotta a saját, régóta „népdallá vált” rockhimnuszát „We Rock” címmel, ami a „Long Live Rock ‘n’ Roll” többnyire több volt puszta jelképes folytatásnál.
A kissé rejtélyes, ugyanakkor kifejezetten epikus klasszikuson, a „Lady Of The Lake”-en az legendás énekes Blackmore felborzolt gitárfutamainak nyihogása és a fenséges billentyűs hangszerelés közepette először érzi magát „otthon”, az ősi legendák és fantáziavilágok terepén. Bosszúszomjas hangja egy szempillantás alatt megidéz néhány már-már elfeledett, ősi kelta és angolszász mitológiai alakot. Ritchie szellemes gitárimprovizációval fűszerezi a fenséges hangulatot, miközben Carey zenekari színezetű billentyűs textúrái még tovább mélyítik az általános epikus nagyszerűséget.
A középtempós „L.A. Connection” az album legkevésbé izgalmas darabja, amely már előre jelzi a zenekar későbbi, „amerikaibb” irányvonalát, ahogy az a refrénből és a klasszikus Rainbow-hoz képest teljesen szokatlan szövegből is látszik. Blackmore ezzel mindenáron be akart vágódni az amerikaiaknál, Dio meg valószínűleg dühtől fújtatva faragta a kierőszakolt sorokat. A teljesen átlagos dallam, a játékos bárzongora és az egyszerű gitártéma nem hagy mély nyomot, de szerencsére az egészet megmenti Dio éneke, amely a még oly átlagos zenei alapon is csodákat művel. Ez egyébként mindössze egyike volt annak a három albumdalnak, amelyet az 1978-as turnén játszottak, de miután rájöttek, hogy az amerikai közönség nem kap tőle tömeges orgazmust, hamar kikerült a setlistből.
Közvetlenül utána, mintha megrendelték volna, következik a Rainbow-történet egyik legjobb szerzői és szövegírói teljesítménye, a „Gates Of Babylon” nevű epikus csemege, amely keleties hangulatával időutazásra viszi a hallgatót az ókori Babilonba, ahol a sivatagi talajból Ronnie „elbeszélésére” egyszerre végtelen karavánok és Istár meg Marduk tiszteletére emelt templomok nőnek ki. Blackmore pentatonikusan sózott gitárskálái és Cozy kíméletlen dobáttörései csodás támaszt adnak Dio felejthetetlen énekteljesítményének. A fenséges refrén az elkövetkező években minőségi mércét állított az epikus heavy metal fejlődése előtt, Ritchie pentatonikus, komplex gitárimprovizációi pedig ma is eláll tőlük az ember lélegzete. A Rainbow-nak itt, korántsem először, sikerült rendkívül meggyőző hidat építenie a kemény rock és a progresszív rock közé, amely intenzív atmoszférájával az epikus, ördögi utazás első másodpercétől az utolsóig sakkban tartja a hallgatót az ókori Babilon kapuin át.
Kevés más Rainbow-klasszikus gyakorolt akkora hatást a heavy metal fejlődésére, mint a harcias hangulatú „Kill The King”, amely egy újabb ötletes, régóta klasszikus gitártémát és romboló dobáttöréseket tartalmaz, miközben Dio epikus éneke szinte szétveti az energia. Ez egyben az album legrégebbi szerzeménye is, hiszen a Rainbow már a „Rising” turnén játszotta, a legtöbben pedig először az „On Stage” (1977) élő albumon hallhatták. A durva hangvételű „The Shed (Subtle)” Blackmore rövid, blues-os színezetű improvizációjával indul, majd ütős szekcióba vált át, ahol a tempót hatalmas gitártéma, Dio ugatós éneke és Powell dühös cintányér-hajtása diktálja. Az album ütős jellegét sikeresen viszi tovább a kissé dallamosabb vizekre evező „Sensitive To Light”, amely ritmikailag jóval lazább az elődjénél, és szemérmes rock ‘n’ roll lüktetést hordoz, amelyet az epikus gitárharmóniák hamar csírájában „fojtanak el”. Ez utóbbiak azt is megakadályozzák, hogy az egész túl vidámra sikerüljön, vagy hogy bárkit táncra perdítsen.
Valahogy helyénvaló, hogy egy korszak vége, mielőtt Blackmore eladta lelkét a „kapitalista ördögnek”, a lehető legromantikusabb módon zárul. A folk rockos záró, a „Rainbow Eyes” talán a legszebb ballada a Rainbow egész történetében, amelynek egyetlen komoly vetélytársa a felejthetetlen örökzöld, a „Catch the Rainbow”. Nosztalgikus hangulatával még utoljára elviszi a hallgatót az „artúri” legendák világába, ahol kulcsszerepet játszanak Blackmore gyengéd akusztikusgitár-futamai, Dio egyedülálló énekpátosza és a megrendítő vonósaláfestés. Itt a nagy hangú kisember kiváló romantikus elégiaénekesnek mutatkozik, és bizonyítja, hogy egyedülálló hangját nem kötötték műfaji korlátok, noha pályájának oroszlánrészét a kemény rocknak szentelte. Ilyen art rock finomságra a Rainbow Dio távozása és a hangzás „amerikanizálódása” után már soha többé nem volt képes, ami a maga módján nagy kár. Ebből a varázslatos hangulatból valamennyit Ronnie később még meg tudott idézni a Black Sabbathnál töltött rövid időszaka alatt, és főleg akkor, amikor a saját zenekarának, a Dionak írta a zenét.
A „Long Live Rock ‘n’ Roll” volt a felejthetetlen Rainbow utolsó mesteralbuma, és az a pillanat, amikor Blackmore és Dio között a varázs még egyszer, teljes pompájában felragyogott, mielőtt az „amerikai álom” hajszolása végleg kioltotta. Dio felmondott, miután Blackmore világosan és hangosan megtagadta a neoklasszikus metalos hajlamokat, és megtiltott minden „sárkányokról és varázslókról” szóló szöveget, abban a reményben, hogy új, dallamos rock/AOR irányvonallal meghódítja az amerikai piacot. Egy korszaknak végleg vége lett, és bár a Rainbow a következő években kereskedelmi értelemben szép sikereket ért el (Amerikát azért sosem sikerült teljesen „meghódítaniuk”), sok hívő számára ma is az igazi, szívvel-lélekkel játszó Rainbow az, amelyikben Dio áll a mikrofonnál.
Zárszóként még egy kissé komikus adalék a „Long Live Rock ‘n’ Roll”-hoz: az album belső borítóján egy önfeledt tömeg fényképe látható egy koncerten, az első sorokban egy hatalmas transzparenssel, rajta a felirattal: „Long Live Rock ‘n’ Roll”. Ezt a fotót nem a Rainbow fellépésén készítették, hanem akkor, amikor a kanadai art rock óriások, a Rush álltak a színpadon. Blackmore igazi sztálinista módra eltávolította a „Rush” feliratot, és lecserélte a saját jelszavára. Ugyanez igaz néhány koncertlátogató pólóján a Rush-logókra is, amelyeket a fekete ruhás diktátor szorgalmasan elsötétített, így azt a benyomást keltve, mintha a közönség az ő Rainbow-jának játékától őrjöngene az extázistól.
Felállás
Ritchie Blackmore – gitár, basszusgitár
Ronnie James Dio – ének
Cozy Powell – dob, ütőhangszerek
David Stone – billentyűs hangszerek a „Gates of Babylon”, „Kill the King”, „The Shed” dalokban, zongora az „L.A. Connection” bevezetőjében
Bob Daisley – basszusgitár a „Gates of Babylon”, „Kill the King” és „Sensitive to Light” dalokban
Tony Carey – billentyűs hangszerek a „Long Live Rock ‘n’ Roll” és „Lady of the Lake” dalokban
VENDÉGZENÉSZEK:
Bajor zenekar Rainer Pietsch vezényletével a „Gates of Babylon” dalban
Ferenc Kiss & Nico Nicolicv – brácsa a „Rainbow Eyes” dalban
Karl Heinz Feit – cselló a „Rainbow Eyes” dalban
Rudi Risavy & Max Hecker – fuvola a „Rainbow Eyes” dalban
Producer
Martin Birch
Számlista
1. Long Live Rock ‘n’ Roll
2. Lady of the Lake
3. L.A. Connection
4. Gates of Babylon
5. Kill the King
6. The Shed (Subtle)
7. Sensitive to Light
8. Rainbow Eyes
