Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Long Distance Calling
Kiadó: Superball Music
Megjelenés: 2011
Játékidő: 56:05
Értékelés: 5/5
Bár a posztmetálba hajló világ látóhatárán már 2006-ban felcsillantak egy új hullám első jelei Németországban, ezúttal egy kicsit másról van szó: olyan zenéről, amely túl szívesen aggat magára „poszt” előtagokat, miközben a címkével alig mond valamit a tartalomról. Long Distance Calling minden olyan szempontnak megfelel, amely alapján egy instrumentális zenekart post rocknak vagy post metalnak lehet nevezni, ennek az ötfős hangesztéta-társaságnak a lelkében viszont ennél sokkal több lakik. Például progresszív hajlam a különféle műfajok keverésére, a pinkfloydosan álmodozó, nevezzük így, metál tisztátalanságaiban pedig jazz is lélegzik, olyan, amilyennek a Rush képzelné el, és még valami ennél is szaftosabb. A vérszegény zenei termékek, nemtörődöm hiábavalóságunk szüleményei, az önimádat és az önmagába szerelmes marketing által a zenei ötletekkel elkövetett visszaélések világában új ajtók nyíltak, ahol az élvezet szorosan összefonódik a zenével, amely túlmutat a pillanatnyi kielégülés múlandó kitörésein, és hosszú önvizsgálati folyamatok, lelki katarzis eszközévé válhat. Éppen ebben az értelemben érdemes bemutatni a münsteri lelkesek ötösét, a Long Distance Calling zenekart és hihetetlen, harmadik, névadó albumukat.
Mi adja a Long Distance Calling misztikusan édes fényét? Talán az, hogy érzékkel egyensúlyoznak a melankolikus álmodozás, a mély szemlélődés és az élet csodálatos, életteli ritmusú ünneplése közti vékony vonalon. Két éve már sejteni lehetett, hogy a fiatal csapat ötlettára még bőven tele van, ezt bizonyította a kritikusok által nagyra tartott, egyedülállóan kidolgozott Avoid The Light lemez is. Összehasonlításul a Porcupine Tree, az Opeth, a Katatonia, a Rush, a Dream Theater és a tehetséges zenészek egész kis tengerének neve kerül mellé. Az érzelmek és a zsenialitás cenzúrázatlan kitöréseinek sokszínű legyezője nem szorítkozik a műfaji címkék határaira, a nyelv nélküli meditációként felépített instrumentális számok pedig kizárólag a hangulati atmoszférákat követik, és a kollektív pszichedelikus tudat vásznára festik fel őket. Az eredmény: a teljes Long Distance Calling lemez hét szám ízletes szövedéke, hermetikusan felépítve, felesleges, de hiányzó mozaikdarabok nélkül a zseniális művészi tökély mozaikjában. Művészetről van szó, nem mesterkedésről, amiről már a nyitószám, az Into The Black Wide Open alatt meggyőződhetsz: az oszcilláló, tágas világűr-érzet után az elektronikától és organikus jazztől átitatott hang sűrű tavában landolsz. A Massive Attack oratóriumára emlékeztető bevezető után a történet gitárokkal megtámogatott robbanások teljes plejádjává tárul, és a Long Distance Calling már az első ütemektől kezdve egyre fokozódó feszültséget épít.
https://www.youtube.com/watch?v=P5212p6lR64
A produkció hibátlan és gondosan megtervezett, és minden pillanatban világos, hogy nincs hely a véletlennek: minden szám kibontakozását a német pontosság parancsai szerint kalibrálták a maximális siker és a hallgatói élvezet érdekében. Az egész gondolati alap ellenére mégsem puszta racionalizálásnak vagyunk tanúi, az érzelmek melege és a merészség meglepő pillanatai nem hiányoznak. A tudat egy optimistább hangvételű táncos provokáció korszakáig emelkedik a The Figrin D’an Boogie című számmal, amely után az érzékek az enyhén visszafogott Invisible Giants álmodozóbb képzeletvilágába ringanak, majd a Timebends szinte lounge-hangulata lep meg. A tényleg ízlésesen beillesztett gitárok, a zsíros basszus és a tollpehelykönnyű dobok kombinációja kiegészítve ömlik át a billentyűk finom árnyalataiba, a szám felénél pedig fordulat jön egy ismeretlen és kissé sötétebb anyagba, a progresszívabb impulzivitás és a teljes atmoszferikusság katarzisos funkossága felé. Aztán jön a lemez számomra legkedvesebb pillanata. Az Arecibo mindazt magában hordozza, amitől vérvörösre izzik az ember füle, miközben a TOOL ritmusoratóriumainak kivételes részeiben hallható organikus agresszió rendkívüli pillanatait hallgatja.
A Long Distance Calling felülmúlja az addig feltárt örökkévalóság-pillanatokat, és a legjobb érveivel nynyűgöz le. A szenvedély robbanása után még egy baljós pillanat vár rád a Midleville című számmal, amelyben egy eddig nem hallott ének lep meg. A Long Distance Calling a tökéletességre törekvés jegyében már az első naptól elhatározta, hogy ahelyett, hogy átlagos énekekkel rontaná a hallgatás élményét, inkább időről időre vendégtorkokat hív a legkívánatosabb énekesek listájáról. Eddig a The Haunted énekese, Peter Dolving próbálta ki magát ebben a szerepben, a harmadik lemezen pedig sikerrel nyerték meg maguknak John Bushot, az Armored Saint és az Anthrax énekesét. A meglehetősen egyszerű és nyers forma egy olyan szólóval lépi át a kiszámíthatóság partjait, mintha maga David Gilmour írta volna, a nyersesség és az epikus szelídség dinamikus egyensúlya pedig sehol sem törik meg vagy lóg a levegőben úgy, hogy a szádban érezhetnéd a megtévesztettség és átverettetés kellemetlen ízét. A kiváló lemez zárótétele a Beyond The Void kozmikusan titokzatos instrumentális katarzisa, amelyben visszhangként záródik össze, és szorosan összefonódik a lemez eleje és vége. A rendkívüli utazás így, egy jó óra híján tartó igazán intenzív hallgatás után olyan módon ér véget, amely megkülönbözteti az esztétákat a mesteremberektől.
https://www.youtube.com/watch?v=mow_ve3tESE
A Long Distance Calling ismét bebizonyítja rendkívüli szélességét és az érzelmek gazdag spektrumát, amely miatt a műfaji skatulyázás lehetetlen és teljesen felesleges! Minden pillanat tökéletes, minden hangszerütés megalapozott. A hangok és a ritmika között tökéletes érzelem feszül, és egyre erősebb az isteni teltség érzése, amelynek hatására csak azt kívánhatjuk, hogy hamarosan újabb repülésben legyen részünk a tarka égen, amelybe a Long Distance Calling művészeinek ujjai alól kiömlő érzelmek és a zene egyetemes szavai vannak beleszőve. Egy olyan lemez meghallgatását, amely nem hagyhat közömbösen és hidegen, mindenképpen több mint melegen ajánlom!
Felállás
David Jordan – gitár
Janosch Rathmer – dob
Florian Füntmann – gitár
Jan Hoffmann – basszusgitár
Reimut van Bonn – ambient hangzások
Vendégzenészek:
– John Bush – ének a 6. számban
Produkció
Benjamin Schäfer & Long Distance Calling
Számlista
1. Into The Black Wide Open
2. The Figrin D’an Boogie
3. Invisible Giants
4. Timebends
5. Arecibo (Long Distance Calling)
6. Middleville
7. Beyond The Void
