Living Colour – színpompás zenei kaméleonok! (2007)
Helyszín: Casino Velden / Velden am Woerthersee / Ausztria
A koncert dátuma: 2007. 07. 10.
Látogatók száma: 1000
A kedves kis osztrák turistaváros, Velden am Woerthersee (Karintia) onnan ismerszik meg, hogy minden szépen kisöpörve, rendben tartva és illatosítva van. A színes fények világa ez, amely csak akkor kel életre, amikor ránk száll az est. És itt áll két nagy kék busz a Casino Velden előtt: ezekkel érkeztek turnéjuk egyik állomására a Living Colour tagjai, hogy megtiszteljenek minket jelenlétükkel. Próbáltam párhuzamot vonni John Lawton (ex-Uriah Heep) pár nappal korábbi bledi fellépésével (ott is turistaváros, ott is tó van a közelben, ott is van kaszinó, stb.…), de egyszerűen nem ment. Az osztrákok ugyanis meglepték a szervezőket: jó 1000-en zsúfolódtak be a terembe, a bledi élmény siralmas látogatottságához képest ez fényévekre van onnan.
A Living Colour nem sietett sehova. 21.45-ig vártunk rájuk, amikor a „Time’s Up” albumról a Type érdekes reggae-változatával csaptak bele, és közben szorgosan melegíteni kezdték a hangszálaikat, a bicepszeiket és az ujjaikat. A hangulat izgalmas volt! Úgy éreztem magam, mint egy sterilizált joghurtos pohárban. Micsoda összecsapott rögtönzés, és hol vannak már azok az idők, amikor a Living Colour nagy csarnokokat töltött meg? Szerencsére nem volt korlát, a színpad alacsony volt, így az együttes gyakorlatilag karnyújtásnyira állt tőlünk. Nem is kell találgatni, hogy az osztrákok most is úgy reagáltak, ahogy szoktak. Jéghidegen. A számok között többnyire udvariasan tapsoltak. Egy kicsit több forró vért az együttes legnagyobb slágereinél mutattak (Middle Man, Glamour Boys, Love Rears His Ugly Head és természetesen a Cult Of Personality), de az is megesett, hogy egy jókora csapat kíváncsiskodó elhagyta a termet a koncert közben.
A srácok 14 évet öregedtek azóta, hogy a ljubljanai Hala Tivoliban léptek fel, akkor, amikor a csúcson voltak. Corey Glover akkor kék hokimezben nyomult, mászott fel a monitorokra, onnan le is ugrált, a másik három tag pedig tűzforrón játszott… A csarnok tömve volt, a közönség, amely a népszerű Living Colour mellett a grunge és a thrash hangjain nőtt fel, felforrósodott vérrel… Varázslatos volt…
Velden am Woerthersee 14 évvel később kicsit más látványt nyújtott. A koncerten Corey, aki egy Miodrag Petrović – Ćkalja ex-jugoszláv filmsztár stílusú sapkát húzott a fejébe, szerzett egy kis dupla állat és egy pocakot, és inkább nyugodtan sétálgatott a színpadon, puhán ringatózva a társasága ritmusára. Vernon a koncert nagy részét a bal oldali helyén töltötte, a rasztafrizurák számára már a múlt, a fején kubai lázadók sapkája, de a szakadt farmer még mindig megvan (mint egykor a Hala Tivoliban), és két egyforma Hammer gitár, kopott testtel, amelyekről a szélein már alaposan lejött a festék és a lakk… Elmúlt nála a kedv ahhoz, hogy a legőrültebb gitáreffektekkel játsszon; a Living Colourban ma Doug Wimbish őrizte meg a legtöbbet ezekből az őrültségekből, aki a pedálparkját a végén, a Flying közben kialakult hosszú jam alatt váltotta pénzre, amikor eszelős szólóba kezdett a basszusgitáron. William a Living Colour mostani felhozatalából a négyes közül a legtöbb „színpompát” őrizte meg.
Annak ellenére, hogy teltek az évek és mindannyian kicsit felnőttünk, a Living Colour felfalta a termet! A színpadon meggyőztek róla, hogy számukra egyszerűen a tiszta élvezetről szól az egész! Gyakorlatilag minden szám zeneileg még egy szintet kapott, szellemesen megfűszerezték Doug vagy Vernon trükkjeivel, őrült átmenetekkel, amelyek közben a srácok egy pillanatra sem veszítették el azt a szoros kapcsolatot, amely lehetővé teszi, hogy remekül érzékeljék és érezzék egymást a színpadon. Vernon szándékosan fél hanggal feljebb vagy lejjebb ütötte az akkordokat, amelyek a szórásukkal gyakorlatilag kitöltötték a közös hangzást, dühödten és gyorsan szólózott, ugyanakkor telve érzékiséggel! A megközelítésein érződött Jimi Hendrix hatása. A koncert masszív, lavinaszerű „groove”-ként tombolt a teljes két órán át, a fiúk pedig ismét megmutatták, hogy aligha győzi le őket valaki a jazz és a rock elemeinek természetfeletti vegyítésében, amelyet a veleszületett ritmikai tökéletességükkel olyan pontig csiszoltak, hogy a közönségnek egyedülálló módon összeolvadhatott a funk erotikájának rezgésével. A színpadon mesterien és egyedi módon ötvözték az erőt és a pontosságot a kiszámíthatatlanság és a spontaneitás elemeivel. Egyszerűen! Ennyi év alatt remekül kiismerik egymást, és a színpadi kémia működik!
A Living Colour, hogy felrázza az embereket, a Type után természetesen a Middle Mant („Vivid” album) tette a műsorba, amelyet a Funny Vibe nevű funky instrumentális követett („Vivid” album), és ez nekem személy szerint az egyik meglepetés volt a setlistben. Különösen jólesett a dühödt Go Away („Stain” album), amely előtt Vernon elmondta, miről szólnak a versszakai, teljesen kiegyensúlyozottan és hangsúlyozottan személyes hangvétellel, mindenféle uszítás és ujjal mutogatás nélkül. A fekete kontinens (Afrika) kizsákmányolásáról a világ „fejlett” részének országai által. A Bless Those című számnál a főhangot az ördögi Doug Wimbish vette át, aki a koncert alatt szinte kicsattant az energiától, és ebben William Calhoun sem maradt adós. Ő csaknem összedöntötte a dobfelszerelést a pusztító és szonikusan gyors, orkánszerű csapásai záporával.
William jó 10 percnyi tombolása után a srácok a Love Rears His Ugly Head című édes slágerrel rántottak vissza a valóságba, amelyet a „Colleidoscope” lemezről a Flying követett, és ezt a számot a fiúk híres stílusukban mesterien széthúzták. Glover a Heroes (David Bowie) verseivel jelezte a jam kezdetét, majd Doug Wimbish basszusszólója következett, aki a basszuspedálokon a hangzást gyakorlatilag az elektromos gitár hangjához közelítette. Vernonnak a másik oldalon sok tudására volt szüksége, hogy ügyesen kövesse akkordokkal a vele szemben spontán módon elszabadult társát. A szabályos rész zárásaként a srácok lenyomták a tüzes Time’s Upot, majd eltűntek a kulisszák mögött. Amikor visszatértek a színpadra, természetesen nem kellett találgatni, mibe fognak bele! Cult Of Personality. Glover végre levette a napszemüvegét, és a közönséggel való kapcsolata legalább az utolsó koncertpercekben hitelesebbé vált! Végül még a színpad előtt álló maroknyi közönség is felolvadt az ördögi örökzöldre. Úgy tűnt azonban, a fiúknak elég volt a játékból. A setlistre fel volt véve a The Beatles Tomorrow Never Knows feldolgozása, de kihagyták. A zenekar többi tagjának döntésével viszont William nem értett egyet, így miután a többiek már elhagyták a színpadot, egyedül játszotta tovább a második szólóját. Nyilván tényleg élvezte a dolgot, és még vágyott a játékra. De bő két óra telt el. Elszállt, mintha pislantottunk volna. Living Colour – az a pillanat, amikor a színpompás zenei intenzitás semmiképp sem marad el. Egyedülálló, fémesített, funkos, jazzes lövedék minden kiéhezett léleknek, akik elfelejtették, mi az az elemi ritmus-groove! Jó reggelt! A Living Colour ennek bemutatásában még ma is megoldhatatlan rejtély marad, kívül a kilencvenes évekbeli népszerűségén. Jólesik az egyszerűségük. Eljönnek és élvezik. Nincs hercegnősdi a borsószemen. Csak a spontaneitás van, ami spontán módon lefegyverez.
Setlista
1. Type
2. Middle Man
3. Funny Vibe
4. Wall
5. Sacred Ground
6. Memories Can’t Wait
7. Glamour Boys
8. Go Away
9. Bless Those
10. Ignorance Is Bliss
11. Drum solo I.
12. Love Rears His Ugly Head
13. Flying (incl Heroes, bass solo)
14. Time’s Up
—ráadás—
15. Cult Of Personality
16. Drum solo II.
Képgaléria








