Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Barclay James Harvest
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 78:47
Értékelés: 4.5/5
A „Live Tapes” a „Barclay James Harvest Live” (1973) után a brit progresszívrock-legenda Barclay James Harvest (röviden BJH) második koncertalbuma volt, amelyet művészi erejük és kereskedelmi sikerük csúcsán vettek fel – legalábbis Közép-Európában, élen Németországgal, ahol a hetvenes évek közepétől sztárstátuszt élveztek. Eredetileg a „Live Tapes” csak az amerikai piacra jelent volna meg, ami finoman szólva is különös butaság lett volna, hiszen a zenekar a legnagyobb sikereit a fent említett közép-európai terepen aratta, így szerencsére ezt a felvételt, amelynek eredetileg „Caught Live” lett volna a címe, azokban az országokban adták ki, ahol a legjobban szerették őket. A címváltoztatás azután jött, hogy kiderült: a The Moody Blues – az a zenekar, amelyhez a média egy része akkoriban folyton hasonlította őket, ami annyira az idegeikre ment, hogy a „Gone To Earth” (1977) albumon önironikus dalt is megjelentettek „Poor Man’s Moody Blues” címmel – már kiadott egy hasonló című albumot „Caught Live Plus Five” néven, amely szintén a célzott európai piacra készült.
A felvételek zöme az 1976-os és 1977-es turnék során készült. A műsor ennek megfelelően az ebből az időszakból származó legnépszerűbb BJH-klasszikusok többségét felvonultatja; a hiányzók közül leginkább az olyan örökzöldek hiányoznak, mint a „Medicine Man”, a „The World Goes On” és a „Hymn For The Children”. A „Live Tapes”-t rögzítő felállás a zenekar legerősebbje volt: az eredeti BJH-kvartett, vagyis még azelőtt, hogy 1978-ban elhagyta őket a rutinos, sajnos már elhunyt billentyűs és szükség esetén főénekes, Stuart ‘Woolly’ Wolstenholme, ami után hosszú ideig triaként működtek. A produkció a „Live Tapes”-en viszonylag jó minőségű, számos előadás szinte egyenrangú a stúdióverziókkal, így a „Live Tapes” felejthetetlen élményt kínál nemcsak a hithű rajongóknak, hanem mindenkinek, aki most kezdi felfedezni az életművüket.
Minden szerzemény külön fejezet, kezdve a békepárti nyitóhimnusszal, a „Child Of the Universe”-szel, amely álomszerű nyitányt ad a „Live Tapes”-nek, és bizonyítja, hogy a banda akkoriban tényleg művészi lendületének csúcsán volt. A „klasszikus” BJH fő erényei mindig is Wolstenholme monumentális, szimfonikus melotronaranzsmanjai, valamint a színpompás, főleg kontrasztos vokális harmóniák voltak John Lees gitáros jellegzetes tenorja és a szakállas basszusgitáros, Les Holyrod (majdnem) falsetto megoldásai között; utóbbi a várakozásoknak megfelelően a lelkesítő klasszikuson, a „Rock ‘n’ Roll Star”-on villan meg különösen. Említést kell tenni Mel Pritchard, a sajnos szintén elhunyt dobos összetett ritmusalapjairól is, aki mindig ideális társa volt Holyrod dallamos basszusvonalainak.
A felvétel csúcspontjai közé tartozik a már említett „Poor Man’s Moody Blues”, amely ironikus utalást tartalmaz a The Moody Blues klasszikusának, a „Nights In White Satin”-nek központi motívumára, amikor egyszer s mindenkorra érzékeltetni akarták, hogy a mindig kicsit pásztoribb hangulatú BJH és a Moodyék közötti különbség több mint nyilvánvaló. Ezt követi a zenekar legismertebb dala, a fenséges melotronos eposz, a „Mockingbird” az „Once Again” (1971) albumról, a szimfonikus progrock-finomság felejthetetlen iskolája, ahol a BJH ismét a monumentális, éteri térségek megteremtésének egyedi mestereiként mutatkozik meg. A szinte szakrális színezetű vokális harmóniák, amelyek a melotron melodramatikus hullámzásával keverednek, ma is igazi lakomát jelentenek mindenkinek, aki szereti az orkesztrális hangzású progresszív rockot.
A „Hard Hearted Woman”, egy újabb „Gone To Earth”-klasszikus, ahol a BJH megmutatja, hogy a kemény rockos gitárfrázisok is gyakran feküdtek nekik, szintén egyenrangúan szól a stúdióeredetivel, a pásztori hangulatú „One Night” standard pedig igazi csemege mindenkinek, aki szereti a dúsgazdag orgona–melotron harmóniákat és a finom vokalizálást. A „Taking Me Higher” balladán Holyrod, a fő „bűnös” abban, hogy a BJH-t olykor a Bee Gees-szel is összehasonlították, újabb „sztárpillanatot” kap falsetto énekléséhez, amikor a hangja olyan magasan érinti az „eget”, ahogy ebben a bandában csak ő volt képes rá. Az „Octoberon” (1976) klasszikusának, a „Suicide?”-nak a gyönyörű előadása a „Live Tapes” egy újabb szimfonikus diadala, amikor Wolstenholme billentyűbirodalma Lees finom gitárpasszázsai mellett ismét teljes fenségében ragyog fel.
A vigasztalhatatlan, melankolikus éteriség, amely mindig elválaszthatatlan volt a BJH hangzásvilágától, egy romboló gitárfrázis jóvoltából uralkodik a számukra szokatlanul ütős „Crazy City”-n is, a „Baby James Harvest” (1972) albumról ismert felejthetetlen protometal-klasszikuson. Aki egyformán szereti az olyan különböző zenekarokat, mint a Yes és az Iron Maiden, ezen az örökzöldön mindig talál majd valami izgalmasat a fülének. A BJH a korábban említett Yeshez hasonlóan mindig nagy pozitivista álmodozó volt, amit leginkább a „Time Honoured Ghosts” (1975) pásztori balladája, a „Jonathan” tükröz, ahol Wolstenholme ismét kitárja melotronbirodalmának kapuit. A „Live Tapes” ideális zárásáról az éteri „For No One” gondoskodik, ahol ismét síró gitárpasszázsok és a melotron melodramatikus hullámzása uralkodik, majd jön a lendületes mulattató, a „Polk Street Rag”, végül a pozitivista, akusztikus-orkesztrális hangszerelésű himnusz, a „Hymn”, amely a kábítószerekkel való visszaélésre figyelmeztet, és Németországban kisebb sláger is lett.
A „Live Tapes” közvetlenül a „BJH Live” után a második legjobb hivatalos koncertdokumentum a BJH egész történetében, hiszen a legendás társaságot koncertereje csúcsán kapja el, amikor rövid időre a valódi rocksztárok szokatlan szerepében találták magukat, ami persze csak Közép-Európára volt igaz, miközben brit hazájuk még mindig mostohán bánt velük, az Atlanti-óceán túloldalán pedig nem sokat törődtek velük. Sajnos egy korszak végét is jelentette, hiszen Wolstenholme az „XII” (1978) stúdióalbum után önálló útra lépett, így a BJH egészen az 1998-ban bekövetkezett „kettéválásig” trióként működött.
Felállás
John Lees – ének, gitár
Les Holyrod – ének, basszusgitár, gitár
Stuart ‘Woolly’ Wolstenholme – ének, billentyűk, melotron
Mel Pritchard – dobok
Produkció
Barclay James Harvest
Számlista
CD1: (38:29)
1. Child Of The Universe (6:44)
2. Rock’N’Roll Star (5:25)
3. Poor Man’s Moody Blues (7:30)
4. Mockingbird (7:28)
5. Hard Hearted Woman (4:47)
6. One Night (6:35)
CD2: (40:18)
1. Taking Me Higher (4:38)
2. Suicide (6:46) 3. Crazy City (4:42) 4. Johnathan (6:03)
5. For No One (6:28)
6. Polk Street Rag (5:41)
7. Hymn (6:00)
