Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 2016
Játékidő: 126:44
Értékelés: 5/5
A legendás progresszív rockerek, a King Crimson a közelmúltbeli koncertturné észak-amerikai szakaszán a kanadai Torontóban is megálltak, ahol 2015. november 15-én a Queen Elizabeth Theatre falai között rögzítették az egyszerűen „Live in Toronto” címre keresztelt dupla koncertlemezt (az albumot nehogy összekeverd a „Live in Toronto, 1974”-gyel, amely szintén a Discipline Global Mobile gondozásában jelent meg). A hétfejű King Crimson-behemót háromdobos felállással dolgozik (Pat Mastelotto, Gavin Harrison és Bill Rieflin), az élén pedig továbbra is a gitáros önkényúr, Robert Fripp áll. Ezen az estén kendőzetlenül megmutatta, miért tartják a Genesis, a Yes és a Pink Floyd mellett minden idők négy legbecsesebb és legnagyobb hatású progresszívrock-zenekarának egyikét. A szigorú, mindig fegyelmezett Bob bácsi a King Crimson újjáéledése óta mégis annyit puhult, hogy a hívek örömére a bandatársaival együtt ismét bátran előveszi a távoli múlt egyes klasszikusait, amelyeket jó ideje nem lehetett hallani a koncertprogramban (némelyiket évtizedek óta nem játszották).
Az est műsora már-már álomszerű volt, és szinte az összes albumról válogatott. Különösen érdekes volt hallani néhány újabb korszakbeli számot, amelyeket Mel Collins fuvolista-szaxofonos ügyesen megfejelt fúvósaranzsmanokkal, így stílusában közelebb hozta őket a progresszív rock aranykorának mércéihez. Várakozásnak megfelelően kimaradt a nyolcvanas évek teljes anyaga, az újabb (a kilencvenes évektől született) művekből pedig csak instrumentális darabok kerültek elő: a „VROOOM”, a „The ConstruKction of Light” és a „Level Five”. Fripp valószínűleg a régi énekes-gitáros, Adrian Belew iránti tiszteletből döntött így. Belewt sokak örömére az utódja, Jakko Jakszyk érkezése után sem írta le teljesen, hiszen a The Crimson ProjeKct keretein belül továbbra is megengedi neki, hogy King Crimson-zenét játsszon.
A King Crimson hosszú idő után újra többségében angol zenekar, már ami a tagok nemzetiségét illeti. Ez az adat azoknak fontos, akik azon tűnődnek, miért döntött Fripp minden várakozás ellenére a progresszív rock legendái hatalmas gyökereinek felélesztése mellett. Fripp azonban nem volna Fripp, ha a koncert kezdete előtt nem fordult volna udvariasan, jellegzetes, könyvízű angolságával a közönséghez azzal a kéréssel, hogy a fellépés alatt ne fényképezzenek, és ne zavarodjanak meg, ha Tony Levin a koncert végén, régi szokása szerint, készít néhány fotót a közönségről a saját örömére.
Fripp bevezető „figyelmeztetése” és a „Threshold Soundscape” nevű soundscape után a „Larks’ Tongues in Aspic – Part I” klasszikusa következik, amely az új köntösben valóban fenomenálisan szól. Már a nyitány is különleges a hagyományos fülöp-szigeteki ütőhangszerek hangjával, a Fripp brutális riffje mellett érkező romboló dobátmenetek pedig külön történetet érdemelnek. Igazi dobkataklizmáról beszélhetünk, amelyben a három dobmester, akik gyakran használnak elektronikus ütőhangszereket is, hihetetlenül jól egészíti ki egymást, mintha évek óta együtt játszanának. Levin megvastagított basszusvonalai hűen kísérik a kaotikus ritmusfordulatokat, bizonyítva, hogy a King Crimson új formájában olyan erős, mint régen nem volt. Collins fuvolaimprovizációja gondoskodik róla, hogy ez a már említett, Wetton-korszakos klasszikus úgy szóljon, mintha a banda 1969-es eredeti felállása játszaná. Utána újabb szám következik, amelyre évtizedeket kellett várni, mire visszatért a King Crimson repertoárjába.
A „Pictures Of a City” ökológiai sürgetését utoljára 1972-ben játszották élőben, amikor Fripp és Collins mellett a színpadon a sajnos már elhunyt Boz Burrell és Ian Wallace állt. Jakszyk énekértelmezése közelebb áll az eredeti stúdiófelvételhez (Lake-éhez), mint Burrellé, ami jó hír mindazoknak, akiket zavart Boz gyakori fintorgása a szám éneklésekor, nem utolsósorban az eléggé szokatlan akcentusa. Talán a King Crimson a jövőben még több dalt beiktat majd az „In The Wake of Poseidon” (1970) lemezről, amely gyakran a híresebb elődje, az „In The Court of the Crimson King” (1969) árnyékában marad. Erről az utóbbiról ezen az estén egyedül a két balladát, az „I Talk to the Wind”-et és a „Moonchild”-ot nem játszották el.
A „Thrak” (1994) kiváló „VROOOM” című darabja után három teljesen új szerzemény következik: az improvizációs kirakós, a „Radical Action (To Unseat the Hold of Monkey Mind)”, a dobokkal tüzelő „The Hell Hounds Of Crim”, valamint a sötét, romantikus „Meltdown”. Utóbbinak van a legnagyobb esélye arra, hogy egyszer egy új stúdióalbumon is megjelenjen. A „The ConstruKction of Light” az újabb anyagból (értsd: a húsz évnél nem régebbiből) mindig jó hallgatni, már csak azért is, mert ez a lemez volt az egyik legtöbbet mellőzött a zenekar életművében. Különösen szórakoztatóak Collins szaxofonimprovizációi, amelyek az eredeti változaton nem szerepeltek.
A „Red” az a szám, amelyet a zenekar tagjai bekötött szemmel is eljátszanának, hiszen a legapróbb részletekig kiismerték, ami a maga módján nem meglepő, mivel ez volt az egyik kevés klasszikus, amelyet a korábbi felállások is rendszeresen játszottak. Jakszyk folyamatosan lenyűgöz az énekével. Azt, hogy a régi anyagot uralja, már a 21st Century Schizoid Band tagjaként bebizonyította, és ezzel annyira lenyűgözte magát Frippet is, hogy az újra kezdte becsülni a zenekara kivételes örökségét. Jakko hangja egyes pillanatokban igencsak rokon az eredeti King Crimson-énekeséhez, vagyis Greg Lake-éhez (Emerson, Lake & Palmer), ami különösen szembetűnő a posztapokaliptikus eposz, az „Epitaph” briliáns előadásában, míg a hetvenes évekbeli számok többségénél és a későbbi korszakokból valóknál megint teljesen saját hangszínt mutat.
A „Banshee Legs Bell Hassle” rövid instrumentális, kiváló improvizációkkal a hagyományos fülöp-szigeteki ütőhangszereken. Az „Easy Money”, a kapitalizmus kíméletlen szatírája és a Wetton-korszak időtlen klasszikusa szintén rendkívüli tűzzel szól, a háromdobos falanx pedig ismét teljes romboló-briliáns kifejezőerejében tündököl. Az örökké brutális „Level Five” az új, szaxofonos improvizációkkal egyenesen fantasztikusan hangzik, mert most először szól úgy, mintha a klasszikus King Crimson-korszakban készült volna, nem pedig 2003-ban, amikor az emlékezetes „The Power to Believe” album megjelent. A komorabb vallomás, a „The Letters” és a briliáns instrumentális, a „Sailor’s Tale”, mindkettő az „Islands” (1971) lemezről, igazán kellemes meglepetés, hiszen ez a két szám csak évtizedekkel később szerzett nagyobb becsületet a hívek körében. A hetvenes évek klasszikus albumai közül mindössze kettőt „felejtettek el” ezen az estén: a „Lizard” (1970) és a „Starless And Bible Black” (1974) lemezt. Valószínűleg ezek sincsenek még leírva, és számítani lehet rá, hogy az olyan klasszikusok, mint a „Cirkus (Including Entry of the Chameleons)”, az „Indoor Games”, a „Happy Family”, a „The Great Deceiver”, a „Lament”, a „The Night Watch” és a „Fracture” előbb-utóbb visszakerülnek a koncertrepertoárba, talán már a közelgő európai turnén.
A három leghíresebb alkotását a King Crimson ravaszul a végére tartogatja, így monumentális méretű eposzok követik egymást. Először a posztapokaliptikus „Starless” bűvöli el a híveket, majd a bíborkirály udvarának fenséges meglátogatása következik a bábokkal és a tüzes boszorkánnyal, a régóta várt, epikus himnusszal, „The Court of The Crimson King”-gel, amelyre közel negyvenöt évet kellett várni, mire a progrock-ősök újra előadták élőben. A végső „i-re a pontot” a King Crimson a várakozásoknak megfelelően a legkedveltebb klasszikusával, a „21st Century Schizoid Man”-nel teszi fel, amely egyben a kiváló koncertfelvétel diadalmas fináléja is.
A kifogástalan dupla koncertlemez, a „Live in Toronto” fenntartások nélkül kijelenthetően a minden idők legfontosabb progresszív rockzenekarának diadalmas visszatérése. A „Live at the Orpheum” csak nagyon megcsonkított képet adott arról, hogyan szól a King Crimson mai felállásának koncertje, a „Live in Toronto” viszont valóban az a koncertalbum, amelyre a hívek már azóta türelmetlenül vártak, hogy bejelentették a progrock úttörők jelenlegi inkarnációját. Az öreg Bob bácsi és King Crimson-bajtársai a tiszteletre méltó koruk ellenére is tele vannak őrült ötletekkel, így nem lenne különös, ha Jeremy Stacey, aki az európai turnén Bill Rieflint váltja, miközben az rövidebb szünetet tart, a bandában maradna negyedik dobosként.
Felállás
Robert Fripp – gitár, billentyűs hangszerek
Jakko Jakszyk – ének, gitár
Tony Levin – basszusgitár, Chapman stick, háttérvokál
Mel Collins – szaxofon, fuvola
Pat Mastelotto- dobok, elektronikus ütőhangszerek
Gavin Harrison – dobok, elektronikus ütőhangszerek
Bill Rieflin – dobok, elektronikus ütőhangszerek, billentyűs hangszerek
Producer
Robert Fripp
Számlista
CD 1
1. Threshold Soundscape (4:00)
2. Larks Tongues In Aspic Part I (10:29)
3. Pictures Of A City (8:32)
4. VROOOM (5:18)
5. Radical Action To Unseat The Hold Of Monkey Mind (3:20)
6. Meltdown (4:51)
7. Hell Hounds Of Krim (3:31)
8. The ConstruKction Of Light (6:44)
9. Red (6:47)
10. Epitaph (9:02)
CD 2
1. Banshee Legs Bell Hassle (1:43)
2. Easy Money (8:33)
3. Level Five (7:04)
4. The Letters (5:38)
5. Sailors Tale (6:56)
6. Starless (15:18)
7. The Court Of The Crimson King (7:17)
8. 21st Century Schizoid Man (11:41)
