Előadó: Saxon
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2004
Pontszám: 3/5
Mint tudjuk, a Saxon a „Solid Ball Of Rock” (1991) óta albumról albumra gyorsuló ütemben acélosodott, miközben a rock’n roll érzéssel való kacérkodás, amiből a nyolcvanas évekbeli lemezeiken bőven akadt, a glamre hajló „Destiny” (1986) kivételével egyre ritkábbá vált. Így készítették el karrierjük legnehezebben szóló lemezét! Hja, ezt a trendet látva nem volt nehéz kitalálni 2001-ben sem, amikor megjelent az előd, a „Killing Ground”. A trend pedig máig tart, ezért a „Lionheart” még keményebb album!
Ennek jegyében a felállásban Fritz Randow helyére egy igazi fenevad ült a dobok mögé, Jörg Michael, aki így menekült biztos kikötőbe a süllyedő Stratovarius elől. A nyitó Witchfinder General gonoszul és dühösen indul, igazi „running wild-os dübörgéssel” a dupla lábgépen. A banda rögtön az elején olyan szuperszonikus ultrafeszültséget szabadít el, amilyet a Saxontól addig sosem hallottunk, és amelynek a további dalok közül egy sem ér a bokájáig. Michael igazi mestermunkája, hihetetlen robbanékonysággal és erővel.
Persze a produkció is fontos szerepet játszott ebben. Minden bizonnyal ez a zenekar történetének legélőbb hangzása, hiszen a Saxon a gitárriffekben és a dobok csattogásában olyan élesen felhúzottan szól, mint még soha. A teljes lemez hangzása tipikusan német, egészen közel áll a Grave Digger vagy a Running Wild produkcióihoz. Vadállat. Alig esett át stúdiós simításon. A két rövid prelűdtől, a The Returntől és a Jack Tarstól eltekintve a dalok gyorsak vagy közepesen gyorsak, nincs közöttük sem „lassú”, sem akusztikus kalandozás. Vagyis a Saxon fel akarta robbantani a stúdiót. És ez szépen sikerült is, mert a lemez igazi klasszikus heavy metal bomba, az eposz, a pompa és az acélos csörömpölés kiváló keveréke. A Saxon ismét szépen díszíti az alapmotívumokat triolás betétekkel, szellemes átvezetésekkel és ritmusváltásokkal, amelyekkel érdekes hangulatokat tudnak megidézni (a lemez atmoszferikus csúcspontja a változatos Beyond The Grave, kifejezetten mérgező alapriffel). Minden dalt a legendás énekes, Biff Byford utánozhatatlan hangja ékesít, aki ismét végig briliáns. Magas, repülő screamek és dallamosan lezárt versszakok szövődnek bele. Biff változatosan énekli a vonalait, nem „lóg” folyton ugyanazokon a hangokon a versszakokon át, hanem ravaszul kanyarog a hangnemek között. A hangszínével is. Egyszerűen mester, az évek során megszerzett rutin mestere.
Feláldozott-e valamit a Saxon azért, hogy minden eddiginél agresszívabban szóljon? Persze hogy igen. A zenekar lelke, a varázsa, vagyis az az egyedi báj, amitől már az első ütemnél tudod: „Igen, ez a Saxon!”, a „Lionheart” lemezen a zenekar története során először háttérbe szorult. A „Killing Ground” (2001) ebből a szempontból még eltalálta az egyensúlyt, de most a Saxon sokkal inkább power metalosan szól (a To Live By The Sword és az English Man’O’War tipikus példa erre, de a Witchfinder General is). A power metalos hangzás a dobolás újszerű stílusának is köszönhető. A záró Flying On The Edge sokaknak már túlzás lesz, vagy az a bizonyos csepp, amitől kicsordul a pohár, hiszen szinte szó szerint másolja a „Killing Ground” Running For The Border című dalát. A Saxon azt énekli benne, hogyan érj el egy repülőt, hogy ne késd le a koncertet. Élménybeszámoló egy koncertturnéról. A többi szöveg (ez már állandó) ismét azoknak szól, akik szeretnek tűzzel-vassal kergetni sárkányokat és a saját képzeletük többi teremtményét a lakásban. Röviden: semmi mély prédikáció a szövegekben. De az nem is nagyon illene ide.
A lemez tehát kétségtelenül kőkemény metaltámadás, de a power metallal való kacérkodás, ami most a metal- és rockszíntéren trend, és ebben a műfajban fiatal zenekarok nyüzsögnek, mint a falevél és a fű, valahogy mégis leértékeli. Az pedig ironikus, hogy a Flying On The Edge, amit az imént másolatnak neveztem, őrzi meg a legtöbbet a jellegzetes Saxon-varázsból. Vagyis azért, hogy közelebb kerüljenek a HammerFallra és hasonlóira rájáró fiatalok füléhez, a Saxon eladott valamennyit a lelkéből. Egész keveset, csak egy aprócskát.
Ugyanakkor a „Lionheart” a heavy metal tipikus bibliája, klasszikus megközelítéssel, és rendkívül gördülékeny. Ha betolod a CD-lejátszóba, egy szemvillanás alatt lepörög. Pokolian eleven és borotvaéles, a Saxon remekül zakatol, és gonoszabb rajta, mint valaha. Szóval semmi gond. A kifogások főleg a Saxon-nostalgikusoknak szólnak. A „Lionheart” különösen a fiatal, tökfejű metalosokat fogja megőrjíteni, ahogy boldogan élik át rajta az eksztázis delíriumát, mi, a „saxonos” öreg rajongók pedig már teljesen megbocsátottunk, már ha egyáltalán volt mit. A Saxon fennállásának 35. évében is megveszekedetten „nyomja”, mintha húszéves kölykök lennének, és nem a heavy metal vén öregjei!
Felállás
Biff Byford – ének
Paul Quinn – gitár
Doug Scarratt – gitár
Nibbs Carter – basszusgitár
Jörg Michael – dob
Producer
Charlie Bauerfeind
Számlista
1. Witchfinder General
2. Man And Machine
3. The Return
4. Lionheart
5. Beyond The Grave
6. Justice
7. To Live By The Sword
8. Jack Tars
9. English Man´o`war
10. Searching For Atlantis
11. Flying On The Edge
Az album játékideje: 45:03
